Endzone - A World Apart próbakör

Manapság már senki sem kapja fel a fejét arra, ha egy túlélő-városépítős cím a semmiből feltűnve összegyűjti a kitűzött pénzt Kickstarteren, majd hónapokat csúszva végül Early Accessben landol. Láttunk karón varjút, és az utóbbi évek rossz példái miatt bizalmatlanná vált játékosokat nehéz lenyűgözni hatalmas ígéretekkel, világraszóló újdonságokkal és megannyi egyéb PR-hülyeséggel. Ezúttal azonban másról van szó, mert bár szigorúan nézve az Endzone is a fentebb említett játékok csoportjába tartozik, azonban szemben a többiekkel már most remekül működik, és bár a valódi tartalom egyelőre még hiányzik, a fejlesztők komoly ütemtervvel jelentkeztek a jövőre nézve. A nukleáris apokalipszis tehát folyamatosan bővül, addig azonban nézzük meg, hogy miről is van szó.

2021-ben egy terroristacsoportnak sikerül felrobbantania több atomreaktort is, ezzel pedig nukleáris halálra ítélték bölcsőnket. Szerencsére maradtak még túlélők, akik a föld alatt találtak maguknak menedéket. Százötven év múlva merészkednek ismét a szabadba, a látvány viszont, ami fogadja őket nem éppen barátságos, mert bár a faunát csak mi zargathatjuk, és mutáns zombik sem szomjaznak a vérükre, egy sokkalta veszélyesebb ellenfél ellen kell felvenniük a harcot.

A játék sztorija kissé Fallout ihletésű, de a célnak tökéletesen megfelel, kár, hogy a későbbiekben semmilyen formában nem mélyítik tovább. Ez persze lehet a korai hozzáférés egyik mellékhatása, ahogyan az is, hogy egyelőre csakis a kicsit foghíjas tutorialt, valamint egy random generált térképpel dolgozó játékmódot kapunk. Kampány tehát nincs, de a készítők ígérete szerint a jövőben ez változni fog, sőt több egyedi lehetőséggel is bővülni fog a paletta, melyek az elkövetkezendő hónapokban érkezhetnek meg a menübe.

Játékmenet terén már korántsem ilyen fapados a helyzet. Mindenki figyelmébe ajánlom az előbb említett oktatómódot, ami ugyan nem sikerült a legjobbra, de még így is rengeteg fejfájástól menthet meg minket a jövőben. A betanulószakasz egyébként sem könnyű, ráadásul a játék sem törekedik arra, hogy az egyszeri játékos könnyedén megkedvelje: amint leírta az első pár fontosabb teendőt, elengedi a kezünket, és később sem zargat tanácsaival. Néha ugyan az arcunkba tol egy-egy kihívást, de ezek annyira semmilyenek, hogy inkább haladjunk is tovább.

Pár túlélővel és egy bázissal kezdődik a móka, és amint elindul a játék, már ketyeg is az óra. Nincs megállás, mármint van, mert bármikor megállíthatjuk, valamint felgyorsíthatjuk az időt, erre pedig szükségünk is lesz, mert a későbbi városok komoly logisztikai tervezést igényelnek. Először persze semmi gond, elindulunk vizet és élelmet szerezni, próbáljuk kikerülni a sugárzó területeket, házakat építünk és így tovább. Aztán észrevesszük, hogy a korábban biztonságosnak hitt területet elöntötte a radioaktív eső, közeleg egy homokvihar, végül pedig egy kiadós szárazság igyekszik megkoronázni a legújabb próbálkozásunkat.

Az Endzone egyik legnagyobb ütőkártyája a véletlenszerűségben rejlik, ami nemcsak a térkép készítésénél, valamint a dinamikusan megjelenő anomáliákon érhető tetten, hanem az időjáráson is. A játék ugyanis évszakokra van osztva, az pedig, hogy az egyes időszakokban milyen nyavalyát küld a nyakunkba, csakis tőle függ. Persze ki lehet fogni napsütést és enyhe zivatart is, de ebben a kíméletlen világban inkább a radioaktív eső és a mindent letaroló homokvihar a jellemző. Ennek hála embereinket folyamatosan fel kell készítenünk a legrosszabbra: ellenállóbb ruhákat aggathatunk rájuk, amikkel már nagyobb sugárzással bíró helyekre is bemerészkedhetnek, komolyabb szerszámokat vethetünk be a gyorsabb és biztonságosabb munkavégzés érdekében, de a begyűjtött esővizet is meg kell tisztítanunk, mert ha valaki megbetegszik, akkor viszi az egész kolóniát.

Természetesen a halottakról is nekünk kell gondoskodnunk, a temetés pedig bár szükségszerű, sajnos rombolja a morált, szóval erre sem árt odafigyelni, mert a letargiával átitatott emberek könnyebben vándorolnak át a túlvilágra. Ilyenkor építhetünk kocsmát, ahol itathatjuk, vagy akár drogoztathatjuk is őket, persze ezt is csak mértékkel, mert a józan munkaerő a legjobb munkaerő.

Persze a szórakozás mellett az élelmezésre is figyelnünk kell, ráadásul az sem mindegy, hogy milyen ételeket esznek az embereink. Ha teszem azt, csak krumplival tömjük őket, akkor pár szezon múlva morcosak lehetnek, ami ahhoz vezethet, hogy a munkájukat nem végzik el normálisan. Azt pedig mondanom sem kell, hogy egyetlen árva homokszem milyen károkat tud okozni egy ilyen borotvaélen táncoló gépezetben. Ezt elkerülendő mindig három-négy fajta élelmet gyűjtsünk be, és a mezőkre se csak kukoricát vessünk, bátran váltogassuk a magokat, legrosszabb esetben újrakezdünk mindent huszadszor is, nem igaz?

Ez utóbbi, vagyis a folyamatos elbukás és újrakezdés lehet az, ami sok játékosnak elveszi a kedvét egy-egy újabb és várhatóan jobb próbálkozástól. Elindul egy betegség, a kolóniánk közepét ellepi egy radioaktív felhő, de akár az is előfordulhat, hogy mindent jól csinálunk, mégis bedőlünk, mint a kártyavár. Sajnos a fent említett esetek nagy többségében érzésem szerint a játék is hibás: ne értsetek félre, embereim elhalálozása általában az én kezemen szárad, de vannak olyan helyzetek, amikből egyszerűen nem tud jól kijönni a játékos. Szerencsére a fejlesztők folyamatosan figyelnek a visszajelzésekre, és azok alapján próbálják javítgatni a balanszot, ami meg is látszik, de úgy tűnik, hogy a tartalom mellett talán itt kell még a legtöbbet finomítani a játékon.

Szintén nem tökéletes a helyzet az útvonal-keresésnél. Mivel az embereinket direktben nem irányíthatjuk, ezért csak az MI-ben bízhatunk, hogy minden oda és akkor kerül, ahova és amikor mi szeretnénk. Persze a gyártást limitálhatjuk, és ideiglenesen be is zárhatunk egy-egy létesítményt, azonban a víz széthordása, illetve annak hiánya így is nagy probléma, ahogyan az is, hogy a messzire csatangolt felfedezőim nem visznek magukkal elég elemózsiát, ezért aztán a visszaúton egyszerűen csak éhen halnak. Reméljük, ezek az említett hibák később javításra kerülnek, mert nincs is annál rosszabb, mint mikor egy működő közösség ilyen butaságok miatt áll bele a földbe.

Ahol viszont minden rendben van, az a látvány és a hangok. A külcsín kellően pofás és letisztult, a színhasználat pedig nagyon hajaz a S.T.A.L.K.E.R.-re, még ha madártávlatból is. Ugyan ha ráközelítünk a játéktérre, akkor a karakterek mozgása és baltával faragott alakja nem az igazi, ennyit azonban még bőven megbocsát az ember, főleg, hogy cserébe "atomstabil", és még jól is van optimalizálva. A hangzás szintén el lett találva, a játék zenéje pedig kimondottan fülbemászó dallamokkal operál.

Maga a HUD is a letisztult vonalat viszi tovább, minden fontosabb adatot láthatunk a képernyőn, a kiegészítődolgokat pedig maximum egy-két kattintásból könnyedén elérhetjük, ami egy ilyen mikromenedzsmentre kihegyezett játéknál hatalmas előny. Funkciók persze egyelőre itt is hiányoznak, egy-két statisztikai adatnál a "coming soon" felirat díszeleg, de az irány jó, és ezek nélkül is el lehet navigálni ideig-óráig.

Hogy őszinte legyek, engem nagyon meglepett az Endzone. Bár a setting nem éppen egyedi, a megvalósítás szolgál annyi újdonsággal, hogy ne ragaszthassuk rá a "Banished-Fallout copy" feliratot. Ugyan a játékmenet kissé bugos és keményvonalas, még így is bőven megéri a szenvedést, hiszen az az érzés megfizethetetlen, amit egy jól működő kolónia esetében érez az egyszeri játékos. Az alapok tehát a helyén vannak, mostantól már csak a fejlesztőkön múlik, hogy mi lesz az Endzone sorsa: mennybe megy, vagy pedig elemészti a sugárzó föld.

Az Endzone - A World Apart kizárólag a Steam Early Access felületén érhető el.