Nos, fogós kérdés. Az biztos, hogy az első indítás után nem igazán ért álleejtő meglepetés, sőt! Miközben a vontatott tutorialt próbáltam gyorsan lezavarni, akarva-akaratlanul is az járt a fejemben, hogy mégis milyen orbitális lenyúlás a Nintendótól ezért a játékért közel 20 ezer forintot elkérni. Aztán ahogy a kaland kezdett bemelegedni, úgy a véleményem is drasztikus fordulatot vett. A nosztalgikus atmoszféra, a mai napig remekül funkcionáló puzzle-ök és a milliónyi játékmeneti mechanizmus egy olyan remek címmé forrtak össze, mely bizonyos szempontból nézve az újrázással még az eredeti verziónál is nagyobb durranás.
Rengeteg játékos szerette, rengeteg pedig utálta, és a mai napig nehéz objektív véleményt alkotni róla, de az biztos, hogy az eredetileg 2011-ben Nintendo Wii-re kiadott The Legend of Zelda: Skyward Sword semmilyen szempontból sem nevezhető a széria csúcspontjának. A játék kapcsán mindig is lehetett egy olyan érzésünk, mintha a művészi értékek helyett inkább a bazári látványosságok felé kacsintgattak volna a fejlesztők. Mintha az akkoriban már jócskán korosodó konzolhoz végre megpróbáltak volna összedobni egy olyan játékot, ami a generáció kvintesszenciájaként felfogható mozgásérzékelőket úgy használja ki, ahogyan azt a marketingesek már évekkel korábban beígérték.
A Wii Remote Plus kontrollerrel lényegében úgy kardozhattunk, mintha a kontroller helyett a valódi pengénk markolatát fogtuk volna, míg a Nunchuk a pajzsunk irányításáért volt felelős. Hardveresen egyértelmű, hogy a Switch minden téren komoly mértékben lépett előre a Wii-hez képest, így nem csoda, hogy a fejlesztők sokkal részletesebb és precízebb irányítást ígértek a HD-verzió bejelentésekor. Ezúttal a két Joy-Cont kaphatjuk markunkba és a levegőt csapkodva párbajozhatunk, illetve a csúzlizáshoz, az íjászkodáshoz és a lepkefogó-hálóval való célzáshoz is a mozgásérzékelőket vethetjük be, akárcsak a kamera kezelésénél. Az egyetlen gond, hogy e téren a generációugrás elmarad, ami bénán működött 2011-ben, az mára sem tartogat sokkal nagyobb élményt.
Ahogyan az irányítás régen is pontatlan és elnagyolt volt, úgy mára is az maradt, a harc során a precízen megtervezett kombózás helyett lényegében csak vadul kapálózunk a képernyő előtt, azzal a különbséggel, hogy a Wii Remote helyett most a Joy-Cont próbáljuk minél biztonságosabban a csuklónkhoz rögzíteni, nehogy belerepüljön az egész hóbelebanc a tévébe. Szóval a nosztalgia szerelmeseinek a Switch remekül képes felidézni a régi szép időket, viszont szerencsére azok sem maradnak hoppon, akik a technológiai boszorkányságok helyett inkább a játékra koncentrálnának, ugyanis kapunk egy alternatív irányítási módot is.
Utóbbi lényege, hogy a mozgásérzékelők a háttérbe vonulnak, és helyettük a jobb analóg kar segítségével irányíthatjuk kardunk pengéjét; balról jobbra tolva horizontálisan, fentről lefelé húzva pedig vertikálisan csaphatunk, de például pörgőtámadást is bemutathatunk, ha jobbra-balra-jobbra húzzuk a kart. Míg a mozgásérzékelős mód tökéletes arra, hogy egy játékokkal még éppen csak ismerkedő embert lenyűgözzünk azzal, hogy „váó, manapság már itt tart a technológia”, addig ez a gombokra hagyatkozó irányításmód már egészen korrekt ahhoz, hogy komolyan leüljünk a játék elé, és teljes átéléssel vessük magunkat Zelda nyomába.
Mert ahogyan az már csak lenni szokott, Zelda megint eltűnt. Link ezúttal a történet elején lovagtanoncként készül a Wing Ceremony versenyre, mely során hatalmas madarakon lovagolva próbálja legyőzni tanonctársait. Kisebb-nagyobb galibák közepette a dolog össze is jön, és miközben Link a jól megérdemelt jutalmaként Zeldával repked a fellegek közt, egyszer csak megjelenik egy fekete tornádó, és magával ragadja a hercegnőt. Innentől pedig már mindenki számára kitalálható, hogy mi is lesz a feladatunk.
A kaland lelke már régen sem feltétlenül a történetben, mintsem a kezünkben szorongatott mozgásérzékelőkben rejlett. Az első perctől kezdve érezhető, hogy ez a játék nem kifejezetten a történetével fog hódítani, mint ahogyan nem is a szerethető karaktereivel. A tutorialt elhadaró mellékszereplők unalmas sorát olyan borzadalmak törik csak meg, mint a kardunkból előbújó, amolyan személyi asszisztensként működő és tényleg borzalmas hangeffektekkel felvértezett Fi, vagy a minimalista módon meganimált, leginkább a Mii-kre hajazó figurák. Jó, azért akadnak kedvelhetőbb karakterek is, viszont a történetvezetés és a párbeszédek végig csapongó minőségűek maradnak.
A játék erősségeit bizony máshol kell keresnünk. Mondjuk a keresés nem lesz hosszú, ugyanis elég csak ránéznünk a képernyőre. A Wii 480p-s felbontásához képest a Switch 720p-je már önmagában komoly előrelépés, ám a grafikai felújítás szerencsére nem merült ki ennyiben. A legtöbb textúrát újradolgozták, a másodpercenkénti képkockaszámot megduplázták, a 60 fps pedig betonstabil, ráadásul amellett, hogy minden téren élesebb és szebb lett a látvány, sikerült megőrizni az eredeti alkotás vizuális atmoszféráját. Ahelyett ugyanis, hogy a játékra valamilyen modern élsimítási eljárást erőszakoltak volna rá, megmaradt a festményeket idéző látványvilág.
Vagyis például a távolban felbukkanó tárgyak ahelyett, hogy az alacsony felbontás miatt ráncosan kezdenének kirajzolódni a messzeségben, inkább arra hasonlítanak, ahogy az impresszionista festményeken a homályos és absztrakt háttérből bizonyos részletek egyszer csak értelmet nyernek. Picit olyan, mintha digitális helyett egy analóg képet néznénk, vagy mintha kézzel készített bokeh effektet látnánk. Persze nyers erőben a grafika nyilván elmarad a modern elvárásoktól, ám ez az egyedi stílus olyan hangulatot kölcsönöz az alkotásnak, amivel még 2021-ben is könnyen releváns cím maradhat.
Persze nem csak az a fontos, hogy miként fog a fejlesztők ecsete, hanem az is, hogy mit próbálnak meg megfesteni. És ebből a szempontból Skyward Sword HD bizony roppant ütős anyagot tesz le az asztalra. A felhők felett lebegő Skyloft, a Loftwingek hátán száguldó lovagok, a meseszerű ellenfelek, az őserdőtől kezdve, a sivatagokon át, egészen a tüzes vulkánokig terjedő világ, és mindehhez a páratlanul hangulatos zenék… egyszerűen zseniális. Korábban sosem játszottam egyetlen Zelda-játékkal sem, még viszonylag új vagyok a Nintendo világában, ám mégis úgy éreztem, mintha fél gyerekkoromat Skyloftban töltöttem volna, és végre újból hazaérkeztem. Nincs mit szépíteni a dolgon, a Nintendo fejlesztői remekül értenek a hamis nosztalgia megteremtéséhez, és ezt ebben a játékban nagyjából a tökélyre is futtatták.
A Skyward Sword HD legnagyobb erőssége azonban a játékmenetben és annak sokszínűségében rejlik. Linkkel lődözhetünk csúzlival, rovarokat foghatunk be a lepkehálónkkal, ejtőernyőzhetünk, madárháton repkedhetünk, drónként működő robotbogarat irányíthatunk, bombákkal bowlingozhatunk, hatalmas fújógéppel áshatunk a homokban, és még milliónyi más izgalmas mechanizmussal találkozhatunk.
A spéci felszereléseink mindegyike remekül passzol a játék dungeonrendszeréhez, ahol mindig újabbnál újabb módszereket kell kitalálnunk, hogy teljesítsük a puzzle-öket. A fejtörők esetében pedig egészen egyszerűen tökéletesen belőtték a nehézséget. Se nem túl nehezek, se nem túl könnyűek, ha belépsz egy új dungeonbe, akkor nem látod már az első pillanattól kezdve, hogy mit hova kell tolni, hogy utána csak unatkozz míg végigcsinálod, viszont a megoldások nem is annyira lehetetlenek, hogy minden kanyar után walkthrough-videókat kelljen böngészni.
A Skyward Sword HD-ben rengeteg olyan apróbb újítás és módosítás van mindezek mellett, amik jelentősen megkönnyítik a játékosok életét. Fi például sokkal kevesebbszer szakítja félbe a játékot az egyhangúan tálalt infóival, mint ahogyan a többi NPC sem rohan le minket minden kanyar után az ügyes-bajos dolgaival, általában csak akkor kezdenek el beszélni, ha kérdezzük őket. Emellett kapunk automata mentési funkciót is, illetve fel tudjuk pörgetni a párbeszédek kiírási tempóját, ami különösen jól esik amikor egy bossfightot már tucatszor próbálunk újrakezdeni, és mindig újra kell nézni előtte a rövid történeti felvezetőt.
Összességében a játékon végzett finomhangolások jól sültek el. Ugyan van pár apróbb hiba, mint például a nehézkes kamerakezelés, amit lényegében minden kanyar után manuálisan kell újra középre igazítanunk, illetve bizonyos játékmeneti megoldások több mint egy évtized távlatában már közel sem tartogatnak olyan sok izgalmat, mint hajdanán (a robotbogárral való repkedés például kifejezetten monotonnak tűnik), viszont az összhatás még így is több, mint pazar. A Skyward Sword világa a mai napig varázslatos, a zenék hibátlanok, a látvány hangulatos, a puzzle-ökkel teleszórt dungeonok pedig egyértelműen jelzik, hogy a játék értékei nem merülnek ki szimplán a nosztalgiafaktorban.
A The Legend of Zelda: Skyward Sword HD kizárólag Nintendo Switchre jelent meg.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.