Elbukó bajnokok - kiváló, ám rosszul fogyó játékok (1. rész)

Bár mára az egyik legismertebb amerikai regénnyé avanzsált, 1925-ben F. Scott Fitzgerald keservesen megbánta, hogy papírra vetette A nagy Gatsbyt. Ugyan a magnum opusának szánt kötet jellemzően kedvező kritikai fogadtatásban részesült, ám az eladások messze alatta maradtak a vártnak, ráadásul az írót mélységesen elkeserítette, hogy az ítészek totálisan félreértették a sorait, és tévesen a dzsesszkorszak habkönnyű kivonatának bélyegezték munkáját. Ha a második világégés alatt az USA kormányának megbízásából nem nyomtatnak ki bő százötvenezer példányt az unatkozó katonáknak, ma aligha olvasnák milliók az elvhűség és a cinizmus harcának tragikus krónikáját.    

Elméletben pazarul teljesítő, élesben viszont megjelenésükkor rútul elhasaló, és csupán utólag piedesztálra állított alkotásokból a játékiparban sincs hiány. Lássuk a felhozatalt!

Az, hogy mit tekinthetünk nyitott világú címnek, fogós kérdés. Azonban a közmegállapodás szerint egy kis jóindulattal a hetvenes-nyolcvanas évek egyes képviselői, például az 1974-es dnd, az 1976-os Colossal Cave Adventure vagy az 1980-as Adventure is ide sorolhatóak, a Sid Meier's Pirates!-t, az Ultimát, a The Legend of Zeldát és még kismillió, másik programot nem is említve. 

Később a technika fejlődésével az az elgondolás, hogy a megszokott, pályacentrikus megközelítést el kell engedni, és amennyire lehetséges, ajánlott a valóságot szimulálni, egyre inkább teret hódított. Nem csoda hát, hogy a hanyatló Sega egyik kulcsembere, Yu Suzuki is ebben a trendben látta a vállalat megmentésének zálogát. Terve papíron igen egyszerű volt. Ha sikerülne egy, kizárólag az új konzoljukon, a Dreamcaston elérhető, a korabeli kínálatot messze meghaladó művel lenyűgözni az érdeklődőket, akkor a megtépázott renoméjú fejlesztő-kiadó egyből az élre ugorhatna. 

Az elhatározást tettek követték: az eleinte kissé homályos ötlet konkrét formát öntött, és a hetvenmillió dollárt felemésztő Shenmue az eredeti elképzeléssel szemben három pilléren állt. Az alapokat a sztori jelentette: az apja egy családi ereklyét is meglovasító gyilkosát üldöző Ryo Hazuki vendettáját elmesélő, krimibe illő történet szavatolta, hogy a felhasználót a kezdet kezdetén magával ragadja a cselekmény. Erre épült rá a fő ütőkártya, az interaktivitás. A napszakok és az időjárás dinamikus változása szenzációként hatott, de a szaklapok a legvehemensebben a lenyűgözően gazdag minijáték-felhozatalt méltatták. 

A pillanatnyi lazításra vágyók már az első felvonásban is biliárdozással, arcade masinákkal és megannyi más, izgalmas tevékenységgel kapcsolódhattak ki, míg a második rész rulettel, nyerőgéppel, szkanderrel, dartsszal és más elfoglaltságokkal fokozta a hangulatot. Ezek 2022-ben triviális apróságok, ám 1999-ben és 2001-ben az, hogy a hajsza akármikor megszakítható, hihetetlennek tűnt. Pláne, mert nem csak egy-két, függeléknek is gyenge apróságot próbálhattak ki a megfáradt nyomozók: igényes és színes kínálat várta őket. A bunyókat pedig a gombnyomkodásra építő quick time event-jelenetek emelték Jackie Chan, Sammo Hung, Bruce Lee és a hongkongi iskola nagyjainak szintjére. 

Ezen elemek normális esetben önmagukban is garantálták volna a zajos sikert, de a vezetőség sorozatos, rosszabbnál rosszabb döntései után önmaga egykori árnyékaként vegetáló cég elvesztette a rajongói bázisát. A játékosok nem bíztak benne, hogy egykori favoritjaik nívósan dolgoznak, és sokan a Mega Drive alig-alig támogatott kiegészítőinek fiaskóját is nehezen emésztették meg, vagy azt hánytorgatták fel, hogy a többre-szebbre hivatott Saturnt négy, kurta esztendő elteltével technikailag a süllyesztőbe lökték. A Dreamcast ezért messze a várakozások alatt fogyott, és a bajokat tetézendő, hitvány másolásvédelme a máskülönben becsületesek javát is kalózkodásra csábította. A retorzió nem maradt el: a Sega visszahullott a másodvonalba, és a befejezetlen Shenmue megmaradt beteljesületlen ígéretnek. Ez ma is így van, mivel a közösségi finanszírozásnak köszönhetően tető alá hozott harmadik epizód a szerényebb büdzsé és az átalakult elvárások miatt 2019-ben nem keltett akkora hullámokat, mint elődjei. 

Az 1998-tól 2002-ig futó Spec Ops-franchise feltámasztásának híre keveseket hozott lázba, mert az érdemei kétségbevonásával kimúlt, taktikai lövöldéket tömörítő széria finoman fogalmazva sem tartozott a kiugró rajongótáború, pusztán az említésével is fanatikusok millióit megmozgató klasszikusokhoz. Ám a Yager Development illetékesei bíztak a képességeikben és titkos ütőkártyájukban: a háború kendőzetlen borzalmainak naturalista bemutatásában. Ahogy azt a Call of Duty: Modern Warfare 2 legemlékezetesebb küldetése, a játékost egy civilek elleni terrorakció sűrűjébe elkövetőként bedobó No Russian is illusztrálta, a téma tabunak számított az ágazaton belül; szentül hitték hát, hogy a puszta pufogtatásra ráunt, érettebb korosztály figyelmét felkeltheti egy, a szépelgést takaréklángra csavaró, de nem pusztán véres-beles, hanem elsősorban az öldöklés a pszichére gyakorolt hatásaira fókuszáló kuriózum. Ez lett a Spec Ops: The Line.

A készítők semmit sem bíztak a véletlenre: Joseph Conrad remekéhez, az erkölcsi nihilt és a romlottságot húsba vágóan érzékeltető A sötétség mélyénhez nyúltak. Ártatlanok elkerülhetetlen szenvedése, hatalommal való visszaélés, szükség szülte, rosszabbnál rosszabb opciók, a kötelességteljesítés hamis pátosza és totális megsemmisülés. Az elátkozott harmincharmadik hadosztályt vezető John Konrad megállítása körül bonyolódó, 2012-es TPS elérte a célját: a zsurnaliszták nem győzték borzadállyal vegyes csodálattal dicsérni a csapat fáradozásainak gyümölcsét. Ám ez nem sokat segített. A pont a lényeget nem érintő, pontosabban fogalmazva, a narratíva kulcselemeit a nagyobb hatásért eltitkoló reklámkampány és a zsáneren belüli túlkínálat sajnálatos folyományaként a többre hivatott próbálkozás elhasalt a kasszáknál. 

A Lovecraft-adaptációkkal Dunát lehetne rekeszteni, viszont sajnos szomorúan konstatálhatjuk, hogy a mennyiség Marxra rácáfolva nem csapott át minőségbe. Ennek egyik fő oka, hogy a weird fiction nagymesterének írásaihoz nyúlók százból kilencvenkilencszer csupán a külsőségek szellemtelen másolásáig jutnak el. Vagyis hibátlanul ábrázolják a karmos-csápos, megnevezhetetlen fertelmeket, de a novellák, illetve kisregények velejét adó, kozmikus iszonyattal kevert és egzisztenciális sokkal megbolondított tébolyt lusták vagy képtelenek reprodukálni. 

A Silicon Knights az Eternal Darkness: Sanity's Requiemmel viszont bebizonyította, hogy igenis átadható egy másik médiumon keresztül az élete javában nyomorgó szerző alkotásainak lényege. Az évezredeken átívelő kalandban összesen tizenkét, nemritkán a halálnál is rosszabb sorsú karakter bőrébe bújva tapasztalhatjuk meg, hogy milyen is az, ha nálunk hatalmasabb, kérlelhetetlen-irgalmatlan erők bábjaivá züllünk. 

Ennek legzseniálisabb mechanikája a Cthulhu hívása asztali RPG-ből kölcsönzött épelméjűség-rendszer. Minél többet derítünk ki az univerzum az emberiség elől okkal-joggal elrejtett összefüggéseiből, annál mélyebbre merülünk az őrület mocsarában – mert apránként világossá válik előttünk, hogy megnevezhetetlen entitások uralják a kozmoszt. Így hallucinációk kezdenek el gyötörni, például könnyen megeshet, hogy nem is létező ellenfelekkel küzdünk, vagy éppen a mentés is hideglelős rémálommá fajul, mivel a játék elhiteti velünk, hogy mindent letöröltünk a memóriakártyánkról. Ám hiába a közel tökéletes kivitelezés, a 2002-es etalon alig-alig törte át a közöny acélfalát. A szaksajtó képviselőin keveseket hozott lázba – hogy aztán később milliók bánják meg, hogy anno kihagyták, és hasztalan igyekezzenek pótolni a mulasztást. 

Végül, cikkünk első felvonása aligha lenne teljes a 2001-es Conker’s Bad Fur Day nélkül. A tündéri kis mókuska eredetileg az 1999-es Conker's Pocket Talesben debütált, de a Game Boyra kiadott, bántóan középszerű platformer a lőtéri kutyát sem érdekelte. Ám a Rare a Nintendóval kötött szerződésük után sikereik csúcsán lévő tagjai úgy vélték, hogy a cuki apróság komoly potenciált rejt magában. Elvégre, ha szakítanának a bevett sablonokkal, és egy családbarátnak mérsékelten nevezhető sztori főhősének tennék meg, az óhatatlanul újdonságként hatna. 

Veszett-vad ötletelésbe fogtak hát, majd kapzsi és alkoholista pernahajderré szabták át a bundás karaktert, aki kizárólag a várható anyagi haszonért cserébe keveredik kalamajkába. Ehhez igazodva a színre bájos lényekkel teli világban sem a béke és a szeretet dominált. Menyétmaffiózók mellett operaénekesi ambíciókat dédelgető, agresszív ürülékszörny, mucsai terminátorkoppintás és frissen facsart falusiakat nassolgató vámpír is feltűnt a színen.   

Az elborultság mértékét ékesen illusztrálja, hogy a tervezett folytatás a bestiálisan felkoncolt és a sírból visszatérve bosszúhadjáratba kezdő Conker agóniájával nyitott volna. De sajnos a vásárlóközönség nem állt készen a vaskos káromkodásokkal, altesti poénokkal és popkulturális utalásokkal megtűzdelt, posztmodern fricskára, pláne, mert az N64 a japán óriásvállalat döntésének értelmében deklaráltan az egész famíliát szórakoztatni hivatott művekre alapozta a marketingstratégiáját. A vaskosabb-alpáribb kikapcsolódásra fogékonyak java ezért nem rendelkezett a konzollal, míg a vevők tekintélyes hányada becsapva érezte magát, és felpaprikázva követelte vissza a pénzét. 

Ergo, bár számos más, provokatív blődlivel szemben a játékmenet kategóriája élvonalához tartozott, a merész kísérlet teljes kudarccal zárult. Ráadásul a gondokat fokozandó, a 2005-ös remake, az Xbox-exkluzív Conker: Live & Reloaded sem hódított meg széles tömegeket. A Microsoft egy párját ritkítóan ostoba húzása miatt bicskanyitogatóan igénytelenül cenzúrázták a harsány-trágár színfoltot. A holtan érkezett, és nem egészen két évvel az elstartolása után lelőtt játékkészítő programban, a Projekt Sparkban tett, halovány vendégszereplésén pedig még a keményvonalas rajongók is gúnyosan kacarásztak. 

Ezzel zárjuk felsorolásunk első felvonását: a másodikban vámpírokról, az egyediségére ráfázó remekről, egy hírhedten peches stúdióról és a LucasArts hattyúdaláról lesz szó!

Kapcsolódó cikkek

• Shenmue I & II teszt
• Spec Ops: The Line teszt
• Spec Ops: The Line