Gordon Freeman a már-már már kötelező megjelenési csúszást leszámítva landolt a Steamen a nyár első napjaiban, hogy a többmilliós rajongótáborát pajszerjával barátilag megbabusgassa. A Valve megtartotta azon – sok helyütt – vitatott ígéretét, miszerint epizodikusan tálalja elénk a „tudósból lett egyszemélyes hadsereg” hősünk történetének továbblendítését, ami a fejlesztőbrigád atyjának – Gabe Newell–nek – elmondása szerint a lényegi Half-Life 3, azaz a három részre szabdalt folytatás első fejezete. Ennek folyományaként az Episode One nem is kimondott kiegészítő lemez.
A kis részletekben való adagolás mégis egy, jelentős dologban dicsérendő alternatíva, miszerint sokkal költségkímélőbb, mint a többéves fejlesztéseket pénzelni, s addig maguk a játékosok sem fognak unatkozni. Bár legutóbb a Sin Episodes bemutatkozó darabja némi rossz szájízt hagyott maga után az eljárás hatékonyságát megkérdőjelezendő aggodalmakra adva okot, no de a garantált siker most megmutatja oroszlánkörmeit.
Először is a hímnemű olvasóim megnyugtatása végett mondom, a mostani divathullámra fittyet hányva, Alyx mellmérete nem csökkent, ezen a lényegi ponton túlugorva vágjunk is bele! Hol is hagytuk abba 2004 végén? A hitvány áruló, Dr. Breen ténykedéseire pontot tettünk, melynek köszönhetően a Combine-gépezet fellegvárának, a Citadellának a sorsát is megpecsételtük, talán túl hatásosan is, hiszen az egybehangzóan az elmúlt évek legdögösebb virtuális hősnőjének, Alyx-nak is majdnem az életébe került. De csak majdnem, hiszen amit már az Episode One introjából is kihámozhatunk, derék villámujjú barátaink, a Vortigauntok sietnek társaságunk védelmére, vagy éppen a szálakat mozgató G-Man jótékony szavai ébresztenek új életre bennünket, azt döntse el mindenki maga a látomás egyéni értelmezésével. Az irányítást azután kapjuk meg, hogy Alyx szeretett robotkutyája, Dog kikapar minket egy nagy rakás törmelék alól, ami után barátnőnkkel vállvetve spurizhatunk tova a megsemmisülni készülő Citadellából, milliónyi folyosón, tátongó mélységeken átlavírozva, miközben pár perc erejéig élvezhetjük Dog látványos interakcióját. Elsősorban felturbózott gravitációs fegyverünkkel kell rendelt teremteni, olykor kisebbfajta logikai feladványokat oldva meg, de inkább energiagömböket dobálgatva az elit Combine-okra, vagy a megfelelő nyílásokba, továbbjutásunkat elősegítendő. Alyx jó társalkodónőnek bizonyul és ha kell keményen oda is teszi magát a tűzharcokban, mellesleg igazi hangulatember, ha veszélyben érzi magát, összegömbölyödik mint egy kismacska és Gordon segítségére hagyatkozik, néha megfontolandó tanácsokkal látja el szerény személyünket, hogy hogyan és miként cselekedjünk a tanácstalan percekben, de elektromos hurkapálcájával maga is serénykedik ha zárt ajtó tárul fel szemeink előtt. A HL stílus néha már idegesítő némaságú hősére tekintettel egyéb kölcsönhatásba nem léphetünk a leányzóval, hacsak némi csintalan szembe-elemlámpázást nem vesszük.
A Citadellás fejezet a mag lehűtésével zárul, ezáltal tudjuk késleltetni a mindent elsöprő robbanást, így időt adva színeinkben harcoló ellenállóknak a City 17 elhagyására, majd kisvártatva mi is a szabad ég alá kerülünk, majd az itteni ellenséges erőkkel vívott csetepaték után egy pár órát ugorva az időben, egy szokatlanul hosszúra nyúló nyakigláb harcot követően mi is elkapjuk a várost elhagyó utolsó vonatot. A menekülés rányomja a bélyegét az összképre, igazi pörgés várható, az alapjátékban megszokott nyugisabb részektől búcsút vettünk, noha a vége előtt várható egy kisebb holtpont, amikor is többször kell bejárnunk egy térből és egy raktárépületből álló pályarészt, mivel a polgári erők maroknyi csoportját kell kézen fogva kísérgetnünk egymás után. Ismerős arcok is visszakacsintanak a Tisztelt Kockajátékosra, képletesen újból kezet rázhatunk mindenki kedven biztonsági közegével, Barney-val, de távkapcsolatban álunk barátnőnk apjával, Eli-vel, de Kleiner jellegzetes szövegelésével is úton-útfélen találkozhatunk az utcai kivetítőkön. Nagyjából 4-5 órát felölelő sztoriszál már várható volt, mégsem okozott csalódást, bármennyire is tartottunk a rövidségtől, tartalmassága vetekszik a teljes árú programokéval.
Ha az újítások számát nézzük, sokkal inkább érdemelnek körmöst a Valve napszámosai, hiszen a játék majdhogynem ugyanazokból az elemekből építkezik, mint az alapjáték, nincsenek új fegyverek sem és mindösszesen két új ellenféltípussal vagyunk kénytelenek megelégedni, ezek a nyurga Stalkerek, akik a Citadellában teljesítenek gépkezelői beosztást, végül pedig a Combine katonánk élőhalott megtestesülései, Alyx szavaival élve, a Zombine-ok. Mellesleg a headcrabek által sanyargatott zombik elleni összecsapásokra nagyobb hangsúly tevődik a játék során, mint korábban – hangulatos fény-árnyék effekteket felvonultató földalatti szakaszokon. Egyéb játékmechanikai fejlődésről is le kell mondanunk, a mesterséges intelligencia is maradt olyan, amilyen eddig volt – magunk között szólva: nem tökéletes. Mégis az Alyxel folytatott küzdelem arra pont elég, hogy kitöltsük a játékra szánt elégedettség-faktort. Nincsenek új multiplayer pályák sem, erre mondjuk nagy igény nem is volt, az időszakos Steam frissítéseknek és töretlen szorgalommal és stílusérzékkel megáldott amatőr mappereknek köszönhetően. Valahogy mégis úgy érzem, hogy ez még kevés az üdvösséghez, de a Valve újdonságokkal teletűzdelt ütőkártyáit nem titkoltan a következő epizódokra tartogatja, most viszont ezzel a némi rajongó-csendesítő iparosmunkával vagyunk kénytelenek megbékélni.
Aki véletlenül abban reménykedett, hogy a Source motor most megmutatja oroszlánkörmeit, az nagyon téved. Noha pár látványbeli különbség észrevehető az alapjáték és a kiterjesztés között, mégis Lost Coast-szintű ugrás elmaradt, egyedül a High Dinamic Range hivatott arra, hogy elfogyassza az erőforrásaink jelentős részét, holott e nélkül sokkal simább sebesség érhető el a gyengébb konfigurációk tulajdonosainak számára. Baj nincs, elvégre mégiscsak két éves engineről beszélünk, így a gépigény sem eget rengető, még akkor sem, ha azt nézzük, hogy a fejlesztők némileg bőkezűbben bántak a mappingokkal és a shaderekkel. Alyx modellje is apróbb változtatásokon ment keresztül, arcmimikájának repertoárja egy-két új grimasszal gazdagodott és valahogy mozgása is sokkal összetettebbnek tűnt nekem. A pályaszerkesztők munkáját is elismerő hátba-veregetéssel illethetem, sehol egy oda nem illő objektum, bár változatosság terén illendő lenne még szintet lépniük. A töltésidők sajnos még mindig alaposan alátesznek a játék dinamizmusának, ergo gyakrabban jelentkeznek, mint az kéne. A zenék a legpörgősebb pillanatokban csendülnek fel, ami szép és jó, de ha netán kicsivel gyorsabban végeznék a csetepatéval, akkor nem csendesül el, ahogyan azt elvárnánk, hanem továbbra is bőszen pattog tovább, miközben mi már régen az üres utcán battyogunk tovább. A muzsikában ezen felül kivetni való nincsen, jól idomul a cucc feelingjéhez. A Havok fizikai motort már jó ismerősünkként üdvözölhetjük és még képes ál-leejtős megmozdulásokra, mint pl. a tetőszerkezet-romboló akciórészre, ahol szép lassan, aprólékosan bomlik szét a fatákolmány a heves golyóesőnek köszönhetően.
Az Episode One nem mutatott többet, mint a hírhedt alapjáték, lényegében egyszerű történeti továbbgöngyölés, ami nem feltétlenül negatívum, csakhogy egy folytatásnak mégis fel kellett volna mutatnia valami érdemlegességet. Ha a pletykáknak hinni lehet, a már az év végén a boltokba kerülő Episode Two lesz sokkal inkább lesz a mi kedvencünk, abba már várhatóan több – eleddig soha nem látott extrát pakolnak bele a készítők. Addig is az Episode One számomra mégis megérte a preload-olást, annak ellenére, hogy az ötletes Audio-kommentár sem sarkall az újrajátszásra, a röpke játékidő pedig hamar tovaillan, addig persze tömény szórakozás vár ránk. Pár ezresért a hülyének is megéri, hát még a rajongóknak!
Először is a hímnemű olvasóim megnyugtatása végett mondom, a mostani divathullámra fittyet hányva, Alyx mellmérete nem csökkent, ezen a lényegi ponton túlugorva vágjunk is bele! Hol is hagytuk abba 2004 végén? A hitvány áruló, Dr. Breen ténykedéseire pontot tettünk, melynek köszönhetően a Combine-gépezet fellegvárának, a Citadellának a sorsát is megpecsételtük, talán túl hatásosan is, hiszen az egybehangzóan az elmúlt évek legdögösebb virtuális hősnőjének, Alyx-nak is majdnem az életébe került. De csak majdnem, hiszen amit már az Episode One introjából is kihámozhatunk, derék villámujjú barátaink, a Vortigauntok sietnek társaságunk védelmére, vagy éppen a szálakat mozgató G-Man jótékony szavai ébresztenek új életre bennünket, azt döntse el mindenki maga a látomás egyéni értelmezésével. Az irányítást azután kapjuk meg, hogy Alyx szeretett robotkutyája, Dog kikapar minket egy nagy rakás törmelék alól, ami után barátnőnkkel vállvetve spurizhatunk tova a megsemmisülni készülő Citadellából, milliónyi folyosón, tátongó mélységeken átlavírozva, miközben pár perc erejéig élvezhetjük Dog látványos interakcióját. Elsősorban felturbózott gravitációs fegyverünkkel kell rendelt teremteni, olykor kisebbfajta logikai feladványokat oldva meg, de inkább energiagömböket dobálgatva az elit Combine-okra, vagy a megfelelő nyílásokba, továbbjutásunkat elősegítendő. Alyx jó társalkodónőnek bizonyul és ha kell keményen oda is teszi magát a tűzharcokban, mellesleg igazi hangulatember, ha veszélyben érzi magát, összegömbölyödik mint egy kismacska és Gordon segítségére hagyatkozik, néha megfontolandó tanácsokkal látja el szerény személyünket, hogy hogyan és miként cselekedjünk a tanácstalan percekben, de elektromos hurkapálcájával maga is serénykedik ha zárt ajtó tárul fel szemeink előtt. A HL stílus néha már idegesítő némaságú hősére tekintettel egyéb kölcsönhatásba nem léphetünk a leányzóval, hacsak némi csintalan szembe-elemlámpázást nem vesszük.
A Citadellás fejezet a mag lehűtésével zárul, ezáltal tudjuk késleltetni a mindent elsöprő robbanást, így időt adva színeinkben harcoló ellenállóknak a City 17 elhagyására, majd kisvártatva mi is a szabad ég alá kerülünk, majd az itteni ellenséges erőkkel vívott csetepaték után egy pár órát ugorva az időben, egy szokatlanul hosszúra nyúló nyakigláb harcot követően mi is elkapjuk a várost elhagyó utolsó vonatot. A menekülés rányomja a bélyegét az összképre, igazi pörgés várható, az alapjátékban megszokott nyugisabb részektől búcsút vettünk, noha a vége előtt várható egy kisebb holtpont, amikor is többször kell bejárnunk egy térből és egy raktárépületből álló pályarészt, mivel a polgári erők maroknyi csoportját kell kézen fogva kísérgetnünk egymás után. Ismerős arcok is visszakacsintanak a Tisztelt Kockajátékosra, képletesen újból kezet rázhatunk mindenki kedven biztonsági közegével, Barney-val, de távkapcsolatban álunk barátnőnk apjával, Eli-vel, de Kleiner jellegzetes szövegelésével is úton-útfélen találkozhatunk az utcai kivetítőkön. Nagyjából 4-5 órát felölelő sztoriszál már várható volt, mégsem okozott csalódást, bármennyire is tartottunk a rövidségtől, tartalmassága vetekszik a teljes árú programokéval.
Ha az újítások számát nézzük, sokkal inkább érdemelnek körmöst a Valve napszámosai, hiszen a játék majdhogynem ugyanazokból az elemekből építkezik, mint az alapjáték, nincsenek új fegyverek sem és mindösszesen két új ellenféltípussal vagyunk kénytelenek megelégedni, ezek a nyurga Stalkerek, akik a Citadellában teljesítenek gépkezelői beosztást, végül pedig a Combine katonánk élőhalott megtestesülései, Alyx szavaival élve, a Zombine-ok. Mellesleg a headcrabek által sanyargatott zombik elleni összecsapásokra nagyobb hangsúly tevődik a játék során, mint korábban – hangulatos fény-árnyék effekteket felvonultató földalatti szakaszokon. Egyéb játékmechanikai fejlődésről is le kell mondanunk, a mesterséges intelligencia is maradt olyan, amilyen eddig volt – magunk között szólva: nem tökéletes. Mégis az Alyxel folytatott küzdelem arra pont elég, hogy kitöltsük a játékra szánt elégedettség-faktort. Nincsenek új multiplayer pályák sem, erre mondjuk nagy igény nem is volt, az időszakos Steam frissítéseknek és töretlen szorgalommal és stílusérzékkel megáldott amatőr mappereknek köszönhetően. Valahogy mégis úgy érzem, hogy ez még kevés az üdvösséghez, de a Valve újdonságokkal teletűzdelt ütőkártyáit nem titkoltan a következő epizódokra tartogatja, most viszont ezzel a némi rajongó-csendesítő iparosmunkával vagyunk kénytelenek megbékélni.
Aki véletlenül abban reménykedett, hogy a Source motor most megmutatja oroszlánkörmeit, az nagyon téved. Noha pár látványbeli különbség észrevehető az alapjáték és a kiterjesztés között, mégis Lost Coast-szintű ugrás elmaradt, egyedül a High Dinamic Range hivatott arra, hogy elfogyassza az erőforrásaink jelentős részét, holott e nélkül sokkal simább sebesség érhető el a gyengébb konfigurációk tulajdonosainak számára. Baj nincs, elvégre mégiscsak két éves engineről beszélünk, így a gépigény sem eget rengető, még akkor sem, ha azt nézzük, hogy a fejlesztők némileg bőkezűbben bántak a mappingokkal és a shaderekkel. Alyx modellje is apróbb változtatásokon ment keresztül, arcmimikájának repertoárja egy-két új grimasszal gazdagodott és valahogy mozgása is sokkal összetettebbnek tűnt nekem. A pályaszerkesztők munkáját is elismerő hátba-veregetéssel illethetem, sehol egy oda nem illő objektum, bár változatosság terén illendő lenne még szintet lépniük. A töltésidők sajnos még mindig alaposan alátesznek a játék dinamizmusának, ergo gyakrabban jelentkeznek, mint az kéne. A zenék a legpörgősebb pillanatokban csendülnek fel, ami szép és jó, de ha netán kicsivel gyorsabban végeznék a csetepatéval, akkor nem csendesül el, ahogyan azt elvárnánk, hanem továbbra is bőszen pattog tovább, miközben mi már régen az üres utcán battyogunk tovább. A muzsikában ezen felül kivetni való nincsen, jól idomul a cucc feelingjéhez. A Havok fizikai motort már jó ismerősünkként üdvözölhetjük és még képes ál-leejtős megmozdulásokra, mint pl. a tetőszerkezet-romboló akciórészre, ahol szép lassan, aprólékosan bomlik szét a fatákolmány a heves golyóesőnek köszönhetően.
Az Episode One nem mutatott többet, mint a hírhedt alapjáték, lényegében egyszerű történeti továbbgöngyölés, ami nem feltétlenül negatívum, csakhogy egy folytatásnak mégis fel kellett volna mutatnia valami érdemlegességet. Ha a pletykáknak hinni lehet, a már az év végén a boltokba kerülő Episode Two lesz sokkal inkább lesz a mi kedvencünk, abba már várhatóan több – eleddig soha nem látott extrát pakolnak bele a készítők. Addig is az Episode One számomra mégis megérte a preload-olást, annak ellenére, hogy az ötletes Audio-kommentár sem sarkall az újrajátszásra, a röpke játékidő pedig hamar tovaillan, addig persze tömény szórakozás vár ránk. Pár ezresért a hülyének is megéri, hát még a rajongóknak!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.