A tavaly boltokba került Titan Quest sikeresen bebizonyította azt a feltételezést, miszerint készülhet még annyira élvezetes játék, mint a Diablo volt hajdanán. Trónfosztóként érkezett a Dawn of Magic is, ám itt már a töltőképernyőn végigcsorduló vér is sejteti, hogy mindenféle mitológiai badarság helyett a sátáni hangulaton lesz a hangsúly, hasonlóan a Blizzard klasszikusához.
A SkyFallen Entertainment első komolyabb próbálkozása a Dawn of Magic, mely Oroszországban Blood Magic néven ismeretes, valamint világszerte is e munkacímen hallhattunk a projektről. Nyugodtan mondhatjuk, hogy tesztalanyunk nem mai csirke: 2004-ben, mikor előzetest írtunk róla, a következő év elejére ígérték a megjelenési dátumot, ám a boltokba kerülés csak az elmúlt hónapban volt esedékes. Az első képek és videók lehengerlő grafikával, változatossággal és sok-sok más finomsággal kecsegtettek, ilyen módon nem voltunk restek kipróbálni az új akció-szerepjátékot, mikor az megérkezett szerkesztőségünkbe.
Szerepjáték lévén a Dawn of Magic is karaktergenerálással indul – azaz indulna, lévén csak az előre megtervezett négy szereplő közül adódik lehetőségünk választani. Mindegyik hősnek megvannak a maga erősségei, gyengeségei, illetve a kiváltképp hülye neveik. Elsőként beszéljünk a Félszeg Tudósról (Awkward Scholar), aki ideje nagy részét könyvolvasással és mágiatanulással tölti. Ebből kifolyólag nagyon sok mannája (a játékban ezt Chi-nek nevezik) van, támadásai viszont többnyire gyengék. A Pék Felesége (Baker's Wife) stramm asszony, életereje jóval több van a másik három szereplőhöz viszonyítva. A Kövér Szerzetes (Fat Friar) a legerősebb a négy karakter közül – már ami a fizikai adottságokat illeti: ő képes legtöbb tárgy cipelésére egyszerre. A Furcsa Cigány (Weird Gypsy) névre hallgató hölgyemény átlagos képességekkel bír: jutott neki mindenből kisebb-nagyobb mértékben. Miután kinevettétek magatokat az idiótábbnál-idiótább neveken, levonhatjátok a következtetést: háromféle alapvető adottság létezik a Dawn of Magic-ben. Az első az életerő, mely értelemszerűen sérülés esetén apadhat, illetve magától vagy különféle löttyök hatásáról nőhet. A Chi – mint már említettem – a manát jelenti: segítségével tudunk varázsolni. Végül pedig illik megemlíteni az erősséget, mely hátizsákunk tartalmát befolyásolja. A játékban ugyanis minden tárgynak, felszerelésnek súlya van, ilyen módon nem tömhetjük végtelenségig pakkunkat, hiszen karakterünk nem feltétlenül fogja elbírni azt. Szintlépéskor ezen három adottságot fejleszthetjük: növelhetjük életerőnket vagy mannánkat, továbbá erősödhetünk, minek köszönhetően több item kerülhet hátizsákunkba.
Aki esetleg attól tartana, hogy a négy karakter neki nem elég, ráadásul a változatosságot is hiányolná, annak megsúgjuk: feleslegesen aggódik. Egyfelől, már egyetlen karakterrel is rendkívül hosszú időbe telik végigjátszani a Dawn of Magic-et, másfelől pedig a megtanulható varázslatok és a különféle testi elváltozások révén aligha akad majd két ugyanolyan karakterünk a játék során. A Fable című Peter Molyneux-féle szerepjátékkal próbálkozóknak bizonyára emlékezetes volt, ahogyan hősünk tetteitől függően megváltozott külsőre – kicsit részletesebben kapott helyet ez az érdekesség tesztünk alanyában is. Karakterünk teste számos ponton változhat meg, a legelképesztőbb lények jöhetnek létre egy-egy végigjátszás során. Szárnyaink és szarvaink nőhetnek, kezeink átalakulhatnak, lábaink elcsökevényesedhetnek a repülés sokszori használata miatt. Hihetetlenül jópofa dolog ez, nem kicsit néztünk, mikor bögyös cigány asszonyunk fejéből hirtelen két bazi nagy tülök nőtt ki. Hovatovább még a változatosságot is lehetővé teszi. Tetoválásokat is aggathatunk karakterünkre, ha mindezek után még mindig nem tartjuk eléggé elvetemültnek hősünk. (Azért megjegyezzük: a külső átalakulást mi nem nagyon tudjuk befolyásolni.)
A készítők szerint a Diablo és a Dawn of Magic két teljesen különböző játék. Első látásra nemigen hiszünk nekik. „Miért is?" Hangzik a kérdés, a válasz pedig viszonylag egyszerű. Az orosz alkotásban a hangsúly teljes mértékben a mágián van: itt nincs se harcos, se vadász, hanem csak mágus. Tizenkét fő ágazatra bontották a varázslatokat tulajdonságaik szerint, melyekből a játék elején hármat választva úgyszólván mesterei lehetünk azoknak. Ilyen kategóriák a tűz-, a föld-, a víz-, a levegő-, a csont-, a fekete-, a fény-, a vérmágia, az alkímia, a rontások, az áldások és az idézések. Mindegyik típus nyolc varázslatot rejt, mely összesen kilencvenhat megtanulható képességet jelent. Ezek között akad elsődleges, illetve másodlagos varázslat, melyeket kedvünk szerint kombinálhatunk, növelve így a lehetőségek amúgy is széles tárházát. A hatásosabb sebzés érdekében például tűzlabdáinkat tűzzel erősíthetjük, vagy éppen egy-egy hosszabb ideig tartó rontást úgy küldhetünk ellenfelünkre, hogy mellé mozdulatlansággal sújtjuk, így tovább tudjuk támadni. Érdemes minden lehetőséget kipróbálni, mert egyik-másik varázslat rendkívüli hatékonysággal bírhat. Szintlépéskor fejleszthetjük ezeket a varázslatokat, de erősíthetjük magunkat további alapképzettségekben is: úgy mint a kereskedésben, a fegyverviselésben, a javítási képességben többek között.
A játék története a Modo névre hallgató kolléga körül forog: a korábban halhatatlan lényt büntetésül az istenek halandóvá tették, s a földre küldték, hogy ott élje le életét. Modo azonban természetesen ezt nem hagyja annyiban: megpróbálja visszaszerezni természetfeletti képességeit, visszatérni a halhatatlanok világába, s mintegy bosszúként elpusztítani bolygónkat. A játékoson múlik a sztori vége: a jókat pártolva megmentjük az óriás sárgolyót, melyet napjainkban amúgy is sok baj sújt (apokalipszis, globális felmelegedés, Tokio Hotel) vagy gonoszként segítjük Modot céljai elérésében, hogy aztán hősünk is halhatatlanná váljon.
A játék során küldetéseink számos helyszínen játszódnak. Az öt fejezetre osztott történet kulcsmissziói többnyire egyhangúak: lényegében mindig el kell jutnunk valahova közben kiirtva ellenséges élőlények garmadáját. A mellékküldetések jópofák, többször abszolválhatóak a plusz tapasztalati pont érdekében. Bár ezek sem túl motiválóak, mégis érdekesek: egy anyának segíteni kell összegyűjteni gyermekeit a faluban, vagy éppen idő előtt le kell vágnunk a városhoz közelítő tolvajbandát. Az említett számos helyszín, sajnos csak számában bőséges – változatosnak nem túl változatosak ezek sem. Többnyire valamilyen kietlen vidéken megyünk előre, időközben akad egy-egy falu vagy város, majd a különféle teleportkapukon átkerülünk egy bányába, végül az egész folyamat ismétlődik a végtelenségig. A navigálást egyszerűsítendő többféle módon is nézhetjük térképünket, bár őszintén megvallva nem segít sokat, sőt merjük állítani, hogy használhatatlan. Pályánként négy-ötféle ellenfél szerepel tömegével: koboldok, farkasok, óriáspókok, kígyók – sok ötlet itt sem mutatkozik be. A tőlük szerzett zsákmány lehet pénz, fegyver, különféle löttyök: a szokásos. Ezek kerülnek hátizsákunkba korlátozott mennyiségben, mert ahogy említettük, hősünk erősségétől függ, hogy mennyit tud cipelni. Érdekesség, hogy fegyvereinket fejleszthetjük, miután a különféle talált köveket beleforrasztottuk mordályunkba: így az nagyobb sebzést kaphat, strapabíróbb lehet, vagy akár karakterünket is tápolhatja.
Az irányítás végtelenül egyszerű, gyakorlatilag csak az egérre van szükségünk egy edzett mutató és középső ujj társaságában, illetve érdemes megtanulni néhány gyorsbillentyűt is a profizmus végett. A játék grafikája tetszetős, bár a Titan Quest sokkal szebb volt nála – cikkünk alanyának mentségére legyen mondva, hogy a gépigény meglehetősen jóra sikerült míg az ókort feldolgozó címnek még Daks kollégánk gépét is sikerült a halálba küldenie. A textúrák néhol elnagyoltak, a karakterek kidolgozása kissé darabos, továbbá a színvilág is eléggé fakó. A végeredmény tehát nem a legtökéletesebb, de nem panaszkodhatunk a már említett rendszerigények miatt, no meg persze a Dawn of Magic így is az egyik legjobban kinéző produktum a kategóriájában. A hangokkal nem voltunk már annyira megelégedve: a szinkronszínészek vélhetőleg kevés kávét ittak azon reggelen, mikor összedobták a játék hangaláfestését – a szinkron álmos, élettelen. A környezet és más élőlények által keltett hanghatások rendben voltak, a zenével sem akadtak gondok leszámítva azt, hogy alig-alig csendült fel valami muzsika.
A Dawn of Magic legnagyobb problémája, hogy nincs hangulata: egyszerűen unalmas. A játék elején létrehozunk egy karaktert, elindulunk vele automatikusan az első küldetésért, ami a sztorihoz kapcsolódik: ekkor naplónkban leírják, hogy mit, hol, mennyit kell ölni, mi pedig robot módjára menetelünk a célállomáshoz, hogy vagdalkozzunk össze-vissza. A küldetés befejeztével visszatérünk a megbízóhoz, majd ő elküld valaki máshoz, ahol kezdődik az egész procedúra elölről. Engem egyedül a hősöm véletlenszerű eltorzulása motivált – ez jelenti az egyedüli színfoltot a játékban.
A Dawn of Magic olyan játék, mellyel összességében nem lenne semmi problémánk, ha élveznénk vele játszani, s lenne ami motiválna minket a végigjátszásra. Összességében a játékmenet jó, átgondolt, a grafika is elfogadható, azonban mit érnek ezen pozitívumok, ha unalmas a játék? Rendelkezzen egy cím akármilyen DirectX 10-hez méltó kinézettel, ha nem szórakoztat: akkor csak úgyis egy techdemó marad, nemde?
Szerepjáték lévén a Dawn of Magic is karaktergenerálással indul – azaz indulna, lévén csak az előre megtervezett négy szereplő közül adódik lehetőségünk választani. Mindegyik hősnek megvannak a maga erősségei, gyengeségei, illetve a kiváltképp hülye neveik. Elsőként beszéljünk a Félszeg Tudósról (Awkward Scholar), aki ideje nagy részét könyvolvasással és mágiatanulással tölti. Ebből kifolyólag nagyon sok mannája (a játékban ezt Chi-nek nevezik) van, támadásai viszont többnyire gyengék. A Pék Felesége (Baker's Wife) stramm asszony, életereje jóval több van a másik három szereplőhöz viszonyítva. A Kövér Szerzetes (Fat Friar) a legerősebb a négy karakter közül – már ami a fizikai adottságokat illeti: ő képes legtöbb tárgy cipelésére egyszerre. A Furcsa Cigány (Weird Gypsy) névre hallgató hölgyemény átlagos képességekkel bír: jutott neki mindenből kisebb-nagyobb mértékben. Miután kinevettétek magatokat az idiótábbnál-idiótább neveken, levonhatjátok a következtetést: háromféle alapvető adottság létezik a Dawn of Magic-ben. Az első az életerő, mely értelemszerűen sérülés esetén apadhat, illetve magától vagy különféle löttyök hatásáról nőhet. A Chi – mint már említettem – a manát jelenti: segítségével tudunk varázsolni. Végül pedig illik megemlíteni az erősséget, mely hátizsákunk tartalmát befolyásolja. A játékban ugyanis minden tárgynak, felszerelésnek súlya van, ilyen módon nem tömhetjük végtelenségig pakkunkat, hiszen karakterünk nem feltétlenül fogja elbírni azt. Szintlépéskor ezen három adottságot fejleszthetjük: növelhetjük életerőnket vagy mannánkat, továbbá erősödhetünk, minek köszönhetően több item kerülhet hátizsákunkba.
Aki esetleg attól tartana, hogy a négy karakter neki nem elég, ráadásul a változatosságot is hiányolná, annak megsúgjuk: feleslegesen aggódik. Egyfelől, már egyetlen karakterrel is rendkívül hosszú időbe telik végigjátszani a Dawn of Magic-et, másfelől pedig a megtanulható varázslatok és a különféle testi elváltozások révén aligha akad majd két ugyanolyan karakterünk a játék során. A Fable című Peter Molyneux-féle szerepjátékkal próbálkozóknak bizonyára emlékezetes volt, ahogyan hősünk tetteitől függően megváltozott külsőre – kicsit részletesebben kapott helyet ez az érdekesség tesztünk alanyában is. Karakterünk teste számos ponton változhat meg, a legelképesztőbb lények jöhetnek létre egy-egy végigjátszás során. Szárnyaink és szarvaink nőhetnek, kezeink átalakulhatnak, lábaink elcsökevényesedhetnek a repülés sokszori használata miatt. Hihetetlenül jópofa dolog ez, nem kicsit néztünk, mikor bögyös cigány asszonyunk fejéből hirtelen két bazi nagy tülök nőtt ki. Hovatovább még a változatosságot is lehetővé teszi. Tetoválásokat is aggathatunk karakterünkre, ha mindezek után még mindig nem tartjuk eléggé elvetemültnek hősünk. (Azért megjegyezzük: a külső átalakulást mi nem nagyon tudjuk befolyásolni.)
A készítők szerint a Diablo és a Dawn of Magic két teljesen különböző játék. Első látásra nemigen hiszünk nekik. „Miért is?" Hangzik a kérdés, a válasz pedig viszonylag egyszerű. Az orosz alkotásban a hangsúly teljes mértékben a mágián van: itt nincs se harcos, se vadász, hanem csak mágus. Tizenkét fő ágazatra bontották a varázslatokat tulajdonságaik szerint, melyekből a játék elején hármat választva úgyszólván mesterei lehetünk azoknak. Ilyen kategóriák a tűz-, a föld-, a víz-, a levegő-, a csont-, a fekete-, a fény-, a vérmágia, az alkímia, a rontások, az áldások és az idézések. Mindegyik típus nyolc varázslatot rejt, mely összesen kilencvenhat megtanulható képességet jelent. Ezek között akad elsődleges, illetve másodlagos varázslat, melyeket kedvünk szerint kombinálhatunk, növelve így a lehetőségek amúgy is széles tárházát. A hatásosabb sebzés érdekében például tűzlabdáinkat tűzzel erősíthetjük, vagy éppen egy-egy hosszabb ideig tartó rontást úgy küldhetünk ellenfelünkre, hogy mellé mozdulatlansággal sújtjuk, így tovább tudjuk támadni. Érdemes minden lehetőséget kipróbálni, mert egyik-másik varázslat rendkívüli hatékonysággal bírhat. Szintlépéskor fejleszthetjük ezeket a varázslatokat, de erősíthetjük magunkat további alapképzettségekben is: úgy mint a kereskedésben, a fegyverviselésben, a javítási képességben többek között.
A játék története a Modo névre hallgató kolléga körül forog: a korábban halhatatlan lényt büntetésül az istenek halandóvá tették, s a földre küldték, hogy ott élje le életét. Modo azonban természetesen ezt nem hagyja annyiban: megpróbálja visszaszerezni természetfeletti képességeit, visszatérni a halhatatlanok világába, s mintegy bosszúként elpusztítani bolygónkat. A játékoson múlik a sztori vége: a jókat pártolva megmentjük az óriás sárgolyót, melyet napjainkban amúgy is sok baj sújt (apokalipszis, globális felmelegedés, Tokio Hotel) vagy gonoszként segítjük Modot céljai elérésében, hogy aztán hősünk is halhatatlanná váljon.
A játék során küldetéseink számos helyszínen játszódnak. Az öt fejezetre osztott történet kulcsmissziói többnyire egyhangúak: lényegében mindig el kell jutnunk valahova közben kiirtva ellenséges élőlények garmadáját. A mellékküldetések jópofák, többször abszolválhatóak a plusz tapasztalati pont érdekében. Bár ezek sem túl motiválóak, mégis érdekesek: egy anyának segíteni kell összegyűjteni gyermekeit a faluban, vagy éppen idő előtt le kell vágnunk a városhoz közelítő tolvajbandát. Az említett számos helyszín, sajnos csak számában bőséges – változatosnak nem túl változatosak ezek sem. Többnyire valamilyen kietlen vidéken megyünk előre, időközben akad egy-egy falu vagy város, majd a különféle teleportkapukon átkerülünk egy bányába, végül az egész folyamat ismétlődik a végtelenségig. A navigálást egyszerűsítendő többféle módon is nézhetjük térképünket, bár őszintén megvallva nem segít sokat, sőt merjük állítani, hogy használhatatlan. Pályánként négy-ötféle ellenfél szerepel tömegével: koboldok, farkasok, óriáspókok, kígyók – sok ötlet itt sem mutatkozik be. A tőlük szerzett zsákmány lehet pénz, fegyver, különféle löttyök: a szokásos. Ezek kerülnek hátizsákunkba korlátozott mennyiségben, mert ahogy említettük, hősünk erősségétől függ, hogy mennyit tud cipelni. Érdekesség, hogy fegyvereinket fejleszthetjük, miután a különféle talált köveket beleforrasztottuk mordályunkba: így az nagyobb sebzést kaphat, strapabíróbb lehet, vagy akár karakterünket is tápolhatja.
Az irányítás végtelenül egyszerű, gyakorlatilag csak az egérre van szükségünk egy edzett mutató és középső ujj társaságában, illetve érdemes megtanulni néhány gyorsbillentyűt is a profizmus végett. A játék grafikája tetszetős, bár a Titan Quest sokkal szebb volt nála – cikkünk alanyának mentségére legyen mondva, hogy a gépigény meglehetősen jóra sikerült míg az ókort feldolgozó címnek még Daks kollégánk gépét is sikerült a halálba küldenie. A textúrák néhol elnagyoltak, a karakterek kidolgozása kissé darabos, továbbá a színvilág is eléggé fakó. A végeredmény tehát nem a legtökéletesebb, de nem panaszkodhatunk a már említett rendszerigények miatt, no meg persze a Dawn of Magic így is az egyik legjobban kinéző produktum a kategóriájában. A hangokkal nem voltunk már annyira megelégedve: a szinkronszínészek vélhetőleg kevés kávét ittak azon reggelen, mikor összedobták a játék hangaláfestését – a szinkron álmos, élettelen. A környezet és más élőlények által keltett hanghatások rendben voltak, a zenével sem akadtak gondok leszámítva azt, hogy alig-alig csendült fel valami muzsika.
A Dawn of Magic legnagyobb problémája, hogy nincs hangulata: egyszerűen unalmas. A játék elején létrehozunk egy karaktert, elindulunk vele automatikusan az első küldetésért, ami a sztorihoz kapcsolódik: ekkor naplónkban leírják, hogy mit, hol, mennyit kell ölni, mi pedig robot módjára menetelünk a célállomáshoz, hogy vagdalkozzunk össze-vissza. A küldetés befejeztével visszatérünk a megbízóhoz, majd ő elküld valaki máshoz, ahol kezdődik az egész procedúra elölről. Engem egyedül a hősöm véletlenszerű eltorzulása motivált – ez jelenti az egyedüli színfoltot a játékban.
A Dawn of Magic olyan játék, mellyel összességében nem lenne semmi problémánk, ha élveznénk vele játszani, s lenne ami motiválna minket a végigjátszásra. Összességében a játékmenet jó, átgondolt, a grafika is elfogadható, azonban mit érnek ezen pozitívumok, ha unalmas a játék? Rendelkezzen egy cím akármilyen DirectX 10-hez méltó kinézettel, ha nem szórakoztat: akkor csak úgyis egy techdemó marad, nemde?
Kapcsolódó cikk
Kár érte.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.