Egy picit elkéstünk a teszttel, köszönhetően lustaságunknak, és annak, hogy annyi blockbuster játékról kellett írni az utóbbi időben, hogy ki sem láttunk az elénk rakott feladatok mögül. Na de végre sort kerítettünk a legújabb Def Jam-re is, úgyhogy ne húzzuk az időt, lássuk milyen lett a játék!
Az Icon sorban már a harmadik Def Jam cím, ezúttal viszont már csak és kizárólag a nextgen konzolok tulajdonosai élvezhetik a non-stop verekedést. Ahogy már a játék neve is sejteti, ezúttal egy feltörekvő rapper bőrébe kell bújnunk, feladatunk pedig nem kisebb, mint felbunyózni magunkat a legnagyobb előadók közé. Saját lemezt kell kiadnunk, kapcsolatokat kell ápolni a legnagyobb sztárokkal, és persze tudatosítanunk kell mindenkiben, hogy mi bizony tehetséges rapperek vagyunk – ha máshogy nem megy, ököllel.
Először is lássuk, mit kínál a karrier. Itt először is feladatunk testet adni karakterünknek. A F.A.C.E.-nek hívott program segítségével kedvünkre plasztikázhatjuk a fickó arcát, beállíthatjuk bőrszínét, testsúlyát, magasságát, alkatát, ruházatát, majd elmehetünk vele a borbélyhoz, az ékszerboltba, és persze a tetováló szalonba is. Ha megvan a beteges képzeletünket kielégítő alak, akkor már mehetünk is, hogy belevessük magunkat a zeneipar rejtelmeibe. A „Build a Label" nevet viselő story mód ütlek-váglak részeit hangulatos átvezető animációk, és lakáslátogatások szakítják meg. A videókban az éppen körülöttünk folyó eseményeket tekinthetjük meg, míg kecónk a pihenésre, az átöltözésre és a kapcsolattartásra szolgál. A számítógépen megleshetjük az aktuális pophíreket, átfuthatjuk a zenei toplistát, bankszámlaegyenleget kérhetünk, és lehívhatjuk az e-maileket is. Ez utóbbiban többnyire arra kapunk választ, miért kell lakásunk elhagyása után azonnal pofozkodni valakivel. A karrier mód gyakorlatilag ki is fújt, feladatunk mindössze annyi, hogy az előre megadott helyszíneken bunyózzunk egy-egy hatalmasat.
A „Throw Down" menüpont a kötöttség nélküli hobbibunyózásról szól, itt kiválaszthatjuk, hogy melyik pályán ki ellen akarunk harcolni, és milyen zene szóljon parádénk alatt. A kétjátékos mókára is itt lehet nevezni, ha a Versus-ra bökünk, akkor egy mellettünk ülő haver is beszállhat a játékba. A „My Soundtrack" ehhez hasonló játékmód, itt viszont már a konzolra felmásolt MP3 zenékre kell verekedni. Más lehetőség közül nem választhatunk, a „Practice" és a „Beating with Bass" a többihez hasonló mód, apró módosításokkal.
No, röviden kiveséztük a történetet és a játékmódokat, lássuk most, hogy milyen is maga a bunyózás. Az elődökhöz képest rengeteg változást történt a játékban, a Def Jam Icon-t ugyanis már a Fight Night Round 3-t is jegyző EA Chicago készítette. Ez egyszerre jó is és rossz is. Jó, mert felfrissült a játék, új elemek kerültek bele, és szebb lett a grafikája, valamint rossz, mert lehetőségeink olyannyira lekorlátozódtak, hogy az előző részek után csalódás leülni az Icon elé. Az irányítás Fight Night-os lett, és a kombók is lecsökkentek egy-egy ütéssorozatra, vagy rúgáskombinációra.
Nincs könnyű dolga annak, aki profi Def Jam bokszoló akar lenni. A kontroller minden gombja jó valamire: a bal oldali karral karakterünket irányíthatjuk, az ABXY gombokkal üthetünk és rúghatunk, az LB/RB-vel táncolhatunk (avagy beszólhatunk partnerünknek), a d-pad csalja elő a „takedown"-okat, a jobb ravasszal és a jobb karral védekezhetünk, a bal ravasszal és a két karral pedig keverhetjük a zenét – de erről majd később. Legalább 15 ujj és egy hatalmas tenyér szükségeltetik a kényelmes, jó irányításhoz, de azért az átlag kezűek is beletanulhatnak a fortélyokba. Érdekes, hogy a jobb karral csalhatjuk elő a forgórúgást, vagy a visszakézből pofozást, a hagyományos kombó receptek szinte egyike sem található meg a játékban. A védekezésnél hasonlóan zavaró, hogy irányítanunk kell, hogy az alsó- vagy a felsőtestét védje a karakterünk. Nem nehéz amúgy, csak feleslegesen túlbonyolított – ezért le is vonunk pár részpontot az értékelésnél.
A játékhoz rengeteg sztár adta nevét és kinézetét. Big Boi, Bun B, E-40, Ghostface Killah, Jim Jones, Kano, Lil Jon, Ludacris, Method Man, Mike Jones, Paul Wall, Redman, Sean Paul, T.I., Tego, The Game, Kevin Liles, Young Jeezy, Big Herc, Fast Hal és Johnny Nunez például mind-mind a játszható karakterek között van. Az egyetlen, hatalmas baj csak annyi velük, hogy a karakterválasztó képernyő annyira lassú, hogy elmegy az embernek az életkedve, mire végignézi a digitális sztárokat. A karakterek amúgy bitang jól meg lettek csinálva, mindegyik megszólalásig hasonlít az igazi sztárra, és nem utolsó sorban ritka vagányul is néznek ki. A harcmodorban is különböznek, noha alig 4-5 stílus cserélődik köztük folyton.
„A zene a fegyvered" – így reklámozza a játékot az Electronic Arts. Azt nem hangsúlyozták túl, hogy ez miként is zajlik, erre a játékosoknak kell rájönniük. A zenekeverés például úgy néz ki, hogy ha az ellenfél száma megy, akkor mi gyengébben bunyózunk, azonban ha van 10 szabad másodpercünk, akkor átkeverhetjük a háttérzenét a mi zenénkre. Lenyomjuk a bal ravaszt, majd a két kar megfelelő időben való mozgatásával lecseréljük a számot a mi kedvencünkre. Ha az ellenfél ilyenkor beledobbant, vagy mi rontjuk el a trükköt, akkor persze marad minden a régiben. A ritmusokkal is hasonlóképpen lehet játszani, ha ugyanis ellenfelünk egy robbanó tárgy előtt áll (legyen az mondjuk egy autó vagy egy nagy hangfal), akkor hasonló trükkel rádobhatunk egy mély basszust, melynek következtében felrobban mögötte a berendezés, ő pedig hatalmasat fog előre repülni. Érdekes apróságok ezek, viszont néha rendkívül átgondolatlanok és kihasználhatatlanok.
A helyszínek ellenben jópofák és látványosak. A háttérben dübörgő zene valósággal szétszedi körülöttünk a pályát, a basszustól az ablakok berobbannak, a házak pedig elemeire omlanak szét. Mi is leamortizálhatjuk a bunyó helyszínét, de hogy ez mennyire jó és aprólékos, arra nézzünk meg néhány példát. A The Block-ban az utcán kell csatáznunk, itt ha nekivágjuk az ellenfelünket az oszlopnak, akkor arról leesik a trafó, és agyonnyomja az ott parkoló autót. Ugyanitt szétüthetjük a parkoló pimpesített verdákat, vagy kitörhetjük a tűzcsapot, mely hasonlóan látványos felfordulást okoz. A Bet 106 & Park egy TV stúdió, itt a díszletet amortizálhatjuk le, míg a Penthouse luxuslakásban a berendezést verhetjük rommá. Ez amúgy személyes kedvencem is; az üvegpolcok látványosan törnek szilánkosra, a zongora igazi visszapofozó tárgy, míg ha ellenfelünk fejét nekivágjuk a biztonsági üveg mögötti kandallónak, akkor az abból kitörő lángok perceken belül igazi lakástüzet okoznak, pokollá változtatva a kecót. A The Roof-nál egy fejünk fölött nyüglődő helikopter csinálja a hangulatot, a Gas Station-nél berobbanthatjuk a kutakat, és betörhetjük a shop kirakatát, míg az „After Hours" nevű szórakozóhelyen már közönségünk is akad, a pazar játékélményre pedig a rúdon táncoló lányok tesznek rá még egy lapáttal.
A grafika nagyon frankó lett, igazi nextgen élményt nyújt. A helyszínek és a karakterek kidolgozása mesteri, az egyetlen gond viszont, hogy a zenén kívül szinte ez az egyetlen elem, ami igazán jó a játékban. A verekedés során egyre több folt és horzsolódás látható az embereken, a közeli pofonoknál pedig lehet látni, ahogy fröccsen az izzadság és a vér. A fantasztikus látványt a beszínesedő képernyő rontja el egyedül. Ha a gép gondol egyet, akkor magas kontrasztúvá varázsolja a játékot, vagy mindent egyszínűvé tesz, de az se meglepő, ha fekete-fehérben kell harcolnunk. Ez majdnem elérte a hatását, mert hangulatteremtő és változatos is, viszont olyan piszkosul elrondít mindent, hogy a barátok előtt már a felhasználó szégyelli magát az Electronic Arts helyett.
A lezárás előtt még gyorsan megemlítenénk azt a remekül eltalált soundtracket, melyet sikerült összekovácsolni a játékhoz. A fent említett sztárok mindegyikétől hallható egy-két sláger, amik olyannyira pergősre és dallamosra sikerültek, hogy igazi drogként hatnak a játékosra. A hangulatot ez adja csak meg igazán a bunyózáshoz, a grafika mellett ez menti meg a játékot a bukástól. A Def Jam Icon verekedős játéknak pocsék, viszont olyan hangulatos és laza, hogy simán megéri elővenni, ha áttévednek hozzánk a haverok.
Először is lássuk, mit kínál a karrier. Itt először is feladatunk testet adni karakterünknek. A F.A.C.E.-nek hívott program segítségével kedvünkre plasztikázhatjuk a fickó arcát, beállíthatjuk bőrszínét, testsúlyát, magasságát, alkatát, ruházatát, majd elmehetünk vele a borbélyhoz, az ékszerboltba, és persze a tetováló szalonba is. Ha megvan a beteges képzeletünket kielégítő alak, akkor már mehetünk is, hogy belevessük magunkat a zeneipar rejtelmeibe. A „Build a Label" nevet viselő story mód ütlek-váglak részeit hangulatos átvezető animációk, és lakáslátogatások szakítják meg. A videókban az éppen körülöttünk folyó eseményeket tekinthetjük meg, míg kecónk a pihenésre, az átöltözésre és a kapcsolattartásra szolgál. A számítógépen megleshetjük az aktuális pophíreket, átfuthatjuk a zenei toplistát, bankszámlaegyenleget kérhetünk, és lehívhatjuk az e-maileket is. Ez utóbbiban többnyire arra kapunk választ, miért kell lakásunk elhagyása után azonnal pofozkodni valakivel. A karrier mód gyakorlatilag ki is fújt, feladatunk mindössze annyi, hogy az előre megadott helyszíneken bunyózzunk egy-egy hatalmasat.
A „Throw Down" menüpont a kötöttség nélküli hobbibunyózásról szól, itt kiválaszthatjuk, hogy melyik pályán ki ellen akarunk harcolni, és milyen zene szóljon parádénk alatt. A kétjátékos mókára is itt lehet nevezni, ha a Versus-ra bökünk, akkor egy mellettünk ülő haver is beszállhat a játékba. A „My Soundtrack" ehhez hasonló játékmód, itt viszont már a konzolra felmásolt MP3 zenékre kell verekedni. Más lehetőség közül nem választhatunk, a „Practice" és a „Beating with Bass" a többihez hasonló mód, apró módosításokkal.
No, röviden kiveséztük a történetet és a játékmódokat, lássuk most, hogy milyen is maga a bunyózás. Az elődökhöz képest rengeteg változást történt a játékban, a Def Jam Icon-t ugyanis már a Fight Night Round 3-t is jegyző EA Chicago készítette. Ez egyszerre jó is és rossz is. Jó, mert felfrissült a játék, új elemek kerültek bele, és szebb lett a grafikája, valamint rossz, mert lehetőségeink olyannyira lekorlátozódtak, hogy az előző részek után csalódás leülni az Icon elé. Az irányítás Fight Night-os lett, és a kombók is lecsökkentek egy-egy ütéssorozatra, vagy rúgáskombinációra.
Nincs könnyű dolga annak, aki profi Def Jam bokszoló akar lenni. A kontroller minden gombja jó valamire: a bal oldali karral karakterünket irányíthatjuk, az ABXY gombokkal üthetünk és rúghatunk, az LB/RB-vel táncolhatunk (avagy beszólhatunk partnerünknek), a d-pad csalja elő a „takedown"-okat, a jobb ravasszal és a jobb karral védekezhetünk, a bal ravasszal és a két karral pedig keverhetjük a zenét – de erről majd később. Legalább 15 ujj és egy hatalmas tenyér szükségeltetik a kényelmes, jó irányításhoz, de azért az átlag kezűek is beletanulhatnak a fortélyokba. Érdekes, hogy a jobb karral csalhatjuk elő a forgórúgást, vagy a visszakézből pofozást, a hagyományos kombó receptek szinte egyike sem található meg a játékban. A védekezésnél hasonlóan zavaró, hogy irányítanunk kell, hogy az alsó- vagy a felsőtestét védje a karakterünk. Nem nehéz amúgy, csak feleslegesen túlbonyolított – ezért le is vonunk pár részpontot az értékelésnél.
A játékhoz rengeteg sztár adta nevét és kinézetét. Big Boi, Bun B, E-40, Ghostface Killah, Jim Jones, Kano, Lil Jon, Ludacris, Method Man, Mike Jones, Paul Wall, Redman, Sean Paul, T.I., Tego, The Game, Kevin Liles, Young Jeezy, Big Herc, Fast Hal és Johnny Nunez például mind-mind a játszható karakterek között van. Az egyetlen, hatalmas baj csak annyi velük, hogy a karakterválasztó képernyő annyira lassú, hogy elmegy az embernek az életkedve, mire végignézi a digitális sztárokat. A karakterek amúgy bitang jól meg lettek csinálva, mindegyik megszólalásig hasonlít az igazi sztárra, és nem utolsó sorban ritka vagányul is néznek ki. A harcmodorban is különböznek, noha alig 4-5 stílus cserélődik köztük folyton.
„A zene a fegyvered" – így reklámozza a játékot az Electronic Arts. Azt nem hangsúlyozták túl, hogy ez miként is zajlik, erre a játékosoknak kell rájönniük. A zenekeverés például úgy néz ki, hogy ha az ellenfél száma megy, akkor mi gyengébben bunyózunk, azonban ha van 10 szabad másodpercünk, akkor átkeverhetjük a háttérzenét a mi zenénkre. Lenyomjuk a bal ravaszt, majd a két kar megfelelő időben való mozgatásával lecseréljük a számot a mi kedvencünkre. Ha az ellenfél ilyenkor beledobbant, vagy mi rontjuk el a trükköt, akkor persze marad minden a régiben. A ritmusokkal is hasonlóképpen lehet játszani, ha ugyanis ellenfelünk egy robbanó tárgy előtt áll (legyen az mondjuk egy autó vagy egy nagy hangfal), akkor hasonló trükkel rádobhatunk egy mély basszust, melynek következtében felrobban mögötte a berendezés, ő pedig hatalmasat fog előre repülni. Érdekes apróságok ezek, viszont néha rendkívül átgondolatlanok és kihasználhatatlanok.
A helyszínek ellenben jópofák és látványosak. A háttérben dübörgő zene valósággal szétszedi körülöttünk a pályát, a basszustól az ablakok berobbannak, a házak pedig elemeire omlanak szét. Mi is leamortizálhatjuk a bunyó helyszínét, de hogy ez mennyire jó és aprólékos, arra nézzünk meg néhány példát. A The Block-ban az utcán kell csatáznunk, itt ha nekivágjuk az ellenfelünket az oszlopnak, akkor arról leesik a trafó, és agyonnyomja az ott parkoló autót. Ugyanitt szétüthetjük a parkoló pimpesített verdákat, vagy kitörhetjük a tűzcsapot, mely hasonlóan látványos felfordulást okoz. A Bet 106 & Park egy TV stúdió, itt a díszletet amortizálhatjuk le, míg a Penthouse luxuslakásban a berendezést verhetjük rommá. Ez amúgy személyes kedvencem is; az üvegpolcok látványosan törnek szilánkosra, a zongora igazi visszapofozó tárgy, míg ha ellenfelünk fejét nekivágjuk a biztonsági üveg mögötti kandallónak, akkor az abból kitörő lángok perceken belül igazi lakástüzet okoznak, pokollá változtatva a kecót. A The Roof-nál egy fejünk fölött nyüglődő helikopter csinálja a hangulatot, a Gas Station-nél berobbanthatjuk a kutakat, és betörhetjük a shop kirakatát, míg az „After Hours" nevű szórakozóhelyen már közönségünk is akad, a pazar játékélményre pedig a rúdon táncoló lányok tesznek rá még egy lapáttal.
A grafika nagyon frankó lett, igazi nextgen élményt nyújt. A helyszínek és a karakterek kidolgozása mesteri, az egyetlen gond viszont, hogy a zenén kívül szinte ez az egyetlen elem, ami igazán jó a játékban. A verekedés során egyre több folt és horzsolódás látható az embereken, a közeli pofonoknál pedig lehet látni, ahogy fröccsen az izzadság és a vér. A fantasztikus látványt a beszínesedő képernyő rontja el egyedül. Ha a gép gondol egyet, akkor magas kontrasztúvá varázsolja a játékot, vagy mindent egyszínűvé tesz, de az se meglepő, ha fekete-fehérben kell harcolnunk. Ez majdnem elérte a hatását, mert hangulatteremtő és változatos is, viszont olyan piszkosul elrondít mindent, hogy a barátok előtt már a felhasználó szégyelli magát az Electronic Arts helyett.
A lezárás előtt még gyorsan megemlítenénk azt a remekül eltalált soundtracket, melyet sikerült összekovácsolni a játékhoz. A fent említett sztárok mindegyikétől hallható egy-két sláger, amik olyannyira pergősre és dallamosra sikerültek, hogy igazi drogként hatnak a játékosra. A hangulatot ez adja csak meg igazán a bunyózáshoz, a grafika mellett ez menti meg a játékot a bukástól. A Def Jam Icon verekedős játéknak pocsék, viszont olyan hangulatos és laza, hogy simán megéri elővenni, ha áttévednek hozzánk a haverok.
a def jam fight for ny-hoz képest ez egy csapás
msot vittem végig a fight for ny-t, és annyira megfogott, beugrottam a konzolboltba, és kipróbáltam ezt. hát valami ritka szar lett! ez a mutogatós hülyeség meg akkor egy! hót felesleges szarokkal lett telitömve!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.