Facebreaker

EA Freestyle. A Facebreakerrel bemutatkozik az Electronic Arts legújabb márkaneve, mely az EA Sports Big sportjátékainak különleges stílusát viszi tovább casual irányba. Agymunkát nem igénylő játékmenet, pár gombos irányítás, komolytalan megvalósítás – a hardcore játékosoknak a szőr is feláll a hátán az ilyenektől, de nagyon úgy tűnik, hogy ennek is van piaca.

A Facebreaker, vagy ahogy a Wiisek ismerik, a Facebreaker K.O. Party a fenti összes negatív jelzőt magán hordozza. A Fight Night sorozatot is jegyző EA Canada pofátlanul gyenge munkát végzett ezúttal, a játék még annak tükrében is piszok igénytelen lett, hogy a minőségi megvalósítást el nem váró casual csoportnak készült.


Na persze ezzel nem a casual gamereket akarom bántani, a Wii játékokat például kifejezetten imádom, ott nem számít a grafika és a technika, senki nem kérdezi meg, hogy ez most Unreal motor-e, az első és legfontosabb a szórakozás. A Facebreaker azonban meg sem közelíti a stílust, na de lássuk, hogy pontosan mégis miért is bukott ekkorát a Gamekapocs vizsgáján.


Egy mérhetetlenül leegyszerűsített, egy az egy elleni bunyós játékkal van dolgunk, melyben mindenféle rajzfilmszerű karakterek esnek egymásnak, hogy eldöntsék, ki lesz a ring királya. A mexikói fenegyerektől a nagydarab bennszülöttön, és az üresfejű orosz verőlegényen át a túlsúlyos amerikai ninjáig mindenki indul a versenyen, nekünk pedig nincs más dolgunk, mint sorra legyőzni az ellenünk merészkedőket.


A karrier mód gyakorlatilag nem is áll többől, négy szinten keresztül sorra péppé kell verni mindenkit, majd bezsebelni az ezért járó pályákat, karaktereket és ruhákat, illetve persze az adott rész lenyomásáért járó öveket. Itt indulhatunk a beépített szereplőkkel, az általunk készített egyéni karakterekkel, vagy az olyan, előre legyártott bónusz celebekkel, mint Peter Moore, vagy Snoop Dogg.


Kétperces menetek vannak, a cél pedig, hogy három kör alatt háromszor üssük ki az ellenfelet. Mindenkinek dupla életcsíkja van, az első a hagyományos mértékben megy le, míg a második ennél sokkal gyorsabban, viszont cserébe folyamatosan újratöltődik. Kellő kombómennyiség hatására egy speciális ütésmutató is kezd megtelni, melyet felhasználva nem csak látványos, de gyilkos mozdulatokat is bevihetünk. Az egyik ilyen például, hogy egy felütést követően ellenfelünk magasra repül, mi pedig alávetjük magunkat, hogy gerincével pont a térdünkre érkezzen. A legkeményebb, mikor maximumra feltornázott speciális ütést viszünk be, az ellenfél elterül, mi pedig páros lábbal ráugrunk az arcára. Gondolom mondanom sem kell, hogy ilyenkor rögtön lefújják a meccset.


Az irányítás nagyon egyszerű, van kétféle ütésgomb, egy eldobás, egy speciális ütés, illetve egy védekezés. Pillanatok alatt bele lehet tanulni, bár nekem kellett egy jó fél óra, mire megszoktam, hogy itt nem nagyon lehet lazsálni, az ellenfél is százasával osztja a pofonokat.


A játék legnagyobb hibája épp ez a komolytalanság. 30 ütés / másodperc sebességgel repkednek a bal,- és jobbhorgok, van hogy fél perc se kell a kiütésig – ilyen tempóban az ember még csak rá se tud jönni, hogy van-e jobb megoldás a védekezek-ütök-védekezek triónál. Persze egy idő után azért megtapasztalható, hogy mivel lehet a leghamarabb földre kényszeríteni ellenfelet, de az egész nagyon messze van a jó és élvezhető verekedős játékok amúgy sem hosszú sorától.


A főoldali ajánlóképen és a játék dobozfotóján is fel lehet fedezni azt a különleges arcdeformációt, mely a játék egy egyéni ötlete. A szereplők gyurmapofával rendelkeznek, arccsontjuk pedig a bekapott ütéseknek megfelelően torzul el. Igen jópofa és mókás dolog, csak úgy, mint a Tiger Woods-ból megörökölt karakterkészítő, melynek segítségével saját magunkat is berakhatjuk a játékba. Elég egy képet feltölteni, vagy a géphez csatlakoztatott Live Vision Camerával, illetve Playstation Eye-jal lefotózni magunkat, megadni arcunk fő pontjait, és már készen is vagyunk – a végeredmény pedig fantasztikus!


Fantasztikus, nem úgy, mint a látvány. Az emberek meglehetősen kevés poligonból állnak, a grafika messze van a széptől, de még mindig nem olyan csapnivaló, mint a mozgás és a fizika. Van, hogy beakadunk a szorító kötelei közé, aztán ahogy távolodunk el, az valahogy átcsúszik kezünkön, hasunkon, és egyéb testrészünkön, mi meg már ki is szabadultunk. Kiütéskor előfordul, hogy az emberünk a földre kerül, majd felkel, aztán magától összecsuklik – de ennél is botrányosabb, mikor egy nagy pofontól messzire repül, majd a ring széléhez érve visszapattan egy láthatatlan falról. Nevetséges az egész, ezek szerint a casual játékosok még annyit sem érdemelnek meg, hogy rendesen elgyepálhassák egymást.


Hangok terén szintén nem alakít nagyot a játék, meccs közben ugyanaz a három-négy „uh-ah-tssss-pfff" hangeffekt ismétlődik, csak ugye különböző sorrendben. Az embernek csömöre van tőle, zenét se nagyon hall, én konkrétan alig vártam, hogy lenyomjak annyi meccset, ami egy cikkre való gondolatot elindít bennem. A Facebreaker megbukott, az EA-nél csúnyán elvétették a casual szívhez vezető utat, és ebben a külföldi nagy magazinok is egyetértenek velem, kezdve a GameSpottal, ahol mindössze 3.5 pontot kapott a játék. Én nem leszek ennyire szőrös szívű, legyen 4.9/10.