Tyris Flare visszatért! Közel húsz év telt el a dekoratív kis méregzsák első kalandjai óta, de a Commodore 64, a Sega Mega Drive, az Atari ST, a ZX Spektrum, a PC, a PS2, a PSP, a Wii Virtual Console és az Xbox LIVE Arcade után a Golden Axe végre megérkezett újgenerációs konzolokra is.
A játék tipikus iskolapéldája annak, hogy hogyan lehet egy amúgy igen gyengére sikerült terméket pusztán a nevével eladni. A régi motorosok könnybe lábadt szemmel gondolnak vissza azokra az időkre, mikor még csapkodni kellett a fadobozos Videoton tévé oldalát, hogy ne csak egy színbe lássuk a kazettás konzol által a képernyőre varázsolt pixelmaszlagot. Egy osztálytermet meg lehetett volna tölteni a lakótelepről a nappalinkba gyűlt fiatalokkal, az összecsukható Csepel kempingbicikli és a vagy húsz kilós, nyitott tetejű, pedálos mini-moszkvics hirtelen már közel sem tűnt olyan menőnek, mint előtte. 1989-et írtunk ekkor, a Golden Axe, és sok más egyéb fantasztikus cím eljövetelével beköszöntött a videojátékok azóta is szüntelenül tartó aranykora.
Az elmúlt években megannyi folytatása és feldolgozása érkezett a Golden Axenak, jelen cikkünknek a Beast Rider alcímet viselő legújabb epizódot köszöntjük. A januárban írt előzetesemet helyből tépném szét, ha nem digitális formában készült volna el, a játék ugyanis messze elkerülte az akkor beígért dolgokat.
Először is, nem akció RPG lett belőle, hanem egy agyatlan hack and slash vérfürdő. Hatalmas csalódás számomra, hiszen szeretem a középkori fantasy játékokat, de csak azokat, amik nem a monoton gyilkolásról szólnak. A Conan is ezért vérzett el nálam, ott is csak az ment, hogy szabdaljuk szét a velünk szembejövő ellenségek ezreit, majd küzdjünk meg a főellenséggel, és zsebeljük be az érte járó achievementeket. Nagyon szomorú, hogy itt se foglalkoztak olyannal, hogy betegyenek egy-két NPC-t a falukba, hogy azok legalább egy jó kupica borral megkínálhassák a harcokban megfáradt hősnőnket. Ehelyett mi van? Rohanás és kardozás, míg ki nem dőlünk a TV elől.
A szabadon bejárható területekből se lett semmi, a játék nem hogy nem lett free roaming, de még csak egy elágazás sincs benne. Minden pálya Doom-szerűen felépített folyosókból áll, csak a folyosót ezúttal nem falak, hanem fák, bokrok és kerítések övezik. Csak előre lehet menni, ha átérünk egy másik pályarészre, akkor becsukódik mögöttünk a kapu, még a gyógyító kúthoz se térhetünk vissza.
Hősünk ráadásul nem is egy nagy kardforgató, ami bizony egy ilyen játékban nagy hátrány. Alig párféle kombót tud csak, és nem tetszik továbbá az sem, hogy mindig nagyon rákészül, ha meg kell legyinteni a kardot. Persze egy ilyen fegyvernek súlya van, Tyris meg nem egy izompacsirta, de a játék élvezhetőségén nagyban ront ez az ügyetlen harcrendszer. A kitérései viszont nagyon látványosak, csak sajnos mint a támadásnál, itt is ugyanazok a mozdulatsorok ismétlődnek óráról órára.
Hihetetlen monoton és lineáris játékkal van tehát dolgunk, de azért tudok ám jót is mondani. A helyszínek például nagyon szépek és változatosak, talán még azt a jelzőt is megkockáztatom rájuk, hogy festőiek. Ókori templomok romjai között, szikár kősivatagokban, sötét erdőkben, középkori falvakban, és egyéb klassz helyeken fordulunk meg a játék során, ráadásul mindegyik jól meg van tervezve, még a fű is hullámzik, ahogy keresztülfutunk a réten.
Nagyon jó lett a hátasokon való lovaglás is. Végre nem gyalogosan kell átszelnünk teljes a vidéket, ha ugyanis az utunkba kerül egy állat, akkor felpattanhatunk a hátára, így téve szert egy kis bónusz sebességre és erőre. Többféle hátassal hozhat össze minket a sors, van lassú de erős, és gyors de gyenge is. Többnyire a játék határozza meg, hogy melyiket használhatjuk, azt varázsol ugyanis elénk, melynek a speciális tulajdonságára a leginkább szükségünk lesz a pályán. Jópofa dolog még, hogy az ellenfél lelökhet minket a hátáról, de cserébe mi is bármikor elrabolhatjuk tőle az ő jószágát. Az állatok élethűen mozognak és könnyű is őket irányítani, egyedül a fordulással szokott gondom lenni.
A grafika nem csúnya, szerintem a középmezőnyben bátran helyet foglalhat. Modern köd és fényeffekteket látni, tetszetős az összkép, bár ha letéved a szemünk a hősnő gyönyörű combjairól, akkor bizony láthatjuk, hogy elég kockásak a pálya berendezései.
Nem véletlen, hogy a történetről nem írtam sokat a cikkben. A játékban ugyanis teljesen mellőzték a sztorizást, még az intro se árul el semmit a háttértörténetről, egyedül a doboz hátulja ad egy pár mondatos bevezetőt, hogy mi a fenéért is harcolunk mi a játékban. Az meg édes kevés. Ennél még azt is szívesebben láttam volna, ha a töltőképernyőket teleírják mesével, akkor legalább alkalmanként felfrissült volna egy kicsit a gyilkolásban eltompult tudatom.
Megint egy közepes játék tesztelése jutott rám, és ahogy a Fracturenél, itt sem mondhatom se azt hogy jó, se azt hogy rossz címmel van dolgunk. Vannak benne tetszetős megoldások és részletek, de az egész valahogy messze nem hozza azt a színvonalat, amit elvárnánk egy nagy kiadó őszi szuperjátékától. Kár a Golden Axeért, biztos vagyok benne, hogy nem lesz polcunk tartós bérlője, maximum annyit ér meg, hogy pár ezer forint ráfizetéssel becseréljük valami hasonló egy hétvégés címre.
Az elmúlt években megannyi folytatása és feldolgozása érkezett a Golden Axenak, jelen cikkünknek a Beast Rider alcímet viselő legújabb epizódot köszöntjük. A januárban írt előzetesemet helyből tépném szét, ha nem digitális formában készült volna el, a játék ugyanis messze elkerülte az akkor beígért dolgokat.
Először is, nem akció RPG lett belőle, hanem egy agyatlan hack and slash vérfürdő. Hatalmas csalódás számomra, hiszen szeretem a középkori fantasy játékokat, de csak azokat, amik nem a monoton gyilkolásról szólnak. A Conan is ezért vérzett el nálam, ott is csak az ment, hogy szabdaljuk szét a velünk szembejövő ellenségek ezreit, majd küzdjünk meg a főellenséggel, és zsebeljük be az érte járó achievementeket. Nagyon szomorú, hogy itt se foglalkoztak olyannal, hogy betegyenek egy-két NPC-t a falukba, hogy azok legalább egy jó kupica borral megkínálhassák a harcokban megfáradt hősnőnket. Ehelyett mi van? Rohanás és kardozás, míg ki nem dőlünk a TV elől.
A szabadon bejárható területekből se lett semmi, a játék nem hogy nem lett free roaming, de még csak egy elágazás sincs benne. Minden pálya Doom-szerűen felépített folyosókból áll, csak a folyosót ezúttal nem falak, hanem fák, bokrok és kerítések övezik. Csak előre lehet menni, ha átérünk egy másik pályarészre, akkor becsukódik mögöttünk a kapu, még a gyógyító kúthoz se térhetünk vissza.
Hősünk ráadásul nem is egy nagy kardforgató, ami bizony egy ilyen játékban nagy hátrány. Alig párféle kombót tud csak, és nem tetszik továbbá az sem, hogy mindig nagyon rákészül, ha meg kell legyinteni a kardot. Persze egy ilyen fegyvernek súlya van, Tyris meg nem egy izompacsirta, de a játék élvezhetőségén nagyban ront ez az ügyetlen harcrendszer. A kitérései viszont nagyon látványosak, csak sajnos mint a támadásnál, itt is ugyanazok a mozdulatsorok ismétlődnek óráról órára.
Hihetetlen monoton és lineáris játékkal van tehát dolgunk, de azért tudok ám jót is mondani. A helyszínek például nagyon szépek és változatosak, talán még azt a jelzőt is megkockáztatom rájuk, hogy festőiek. Ókori templomok romjai között, szikár kősivatagokban, sötét erdőkben, középkori falvakban, és egyéb klassz helyeken fordulunk meg a játék során, ráadásul mindegyik jól meg van tervezve, még a fű is hullámzik, ahogy keresztülfutunk a réten.
Nagyon jó lett a hátasokon való lovaglás is. Végre nem gyalogosan kell átszelnünk teljes a vidéket, ha ugyanis az utunkba kerül egy állat, akkor felpattanhatunk a hátára, így téve szert egy kis bónusz sebességre és erőre. Többféle hátassal hozhat össze minket a sors, van lassú de erős, és gyors de gyenge is. Többnyire a játék határozza meg, hogy melyiket használhatjuk, azt varázsol ugyanis elénk, melynek a speciális tulajdonságára a leginkább szükségünk lesz a pályán. Jópofa dolog még, hogy az ellenfél lelökhet minket a hátáról, de cserébe mi is bármikor elrabolhatjuk tőle az ő jószágát. Az állatok élethűen mozognak és könnyű is őket irányítani, egyedül a fordulással szokott gondom lenni.
A grafika nem csúnya, szerintem a középmezőnyben bátran helyet foglalhat. Modern köd és fényeffekteket látni, tetszetős az összkép, bár ha letéved a szemünk a hősnő gyönyörű combjairól, akkor bizony láthatjuk, hogy elég kockásak a pálya berendezései.
Nem véletlen, hogy a történetről nem írtam sokat a cikkben. A játékban ugyanis teljesen mellőzték a sztorizást, még az intro se árul el semmit a háttértörténetről, egyedül a doboz hátulja ad egy pár mondatos bevezetőt, hogy mi a fenéért is harcolunk mi a játékban. Az meg édes kevés. Ennél még azt is szívesebben láttam volna, ha a töltőképernyőket teleírják mesével, akkor legalább alkalmanként felfrissült volna egy kicsit a gyilkolásban eltompult tudatom.
Megint egy közepes játék tesztelése jutott rám, és ahogy a Fracturenél, itt sem mondhatom se azt hogy jó, se azt hogy rossz címmel van dolgunk. Vannak benne tetszetős megoldások és részletek, de az egész valahogy messze nem hozza azt a színvonalat, amit elvárnánk egy nagy kiadó őszi szuperjátékától. Kár a Golden Axeért, biztos vagyok benne, hogy nem lesz polcunk tartós bérlője, maximum annyit ér meg, hogy pár ezer forint ráfizetéssel becseréljük valami hasonló egy hétvégés címre.
Kapcsolódó cikk
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.