Assassins Creed II

A Microsoft magyar Xbox csapatának köszönhetően megjelenés előtt tesztelhettük az év egyik leginkább várt „második részét”, és abszolút pozitívan csalódtunk. Az Assassin's Creed 2 kijavította az első epizód majdnem összes gyengeségét, így méltó helye van a világ legnagyobb akciójátékai között!

A történet kezdete körülbelül pont annyira zavaros és érthetetlen, mint ahogy az első rész véget ért. Mindenesetre közvetlenül az előzmények után vesszük fel a fonalat, a jó öreg Desmond éppen ébredezik, amikor a helyes popóval megáldott Lucy beviharzik a szobába, s miközben két liter vér csöpög a ruhájáról, izgatott hangon próbálja rávenni értetlenkedő főhősünket arra, hogy azonnal lépjen be a mátrixba. Mármint az animusba, akarom mondani. Emberünknek nincs sok választása, a hölgy eléggé határozottnak tűnik, így aztán rögtön beletúrunk Desmond biológiai múltjába, s figyelemmel kísérhetjük, ahogy a múltban megszületik, mint Ezio Auditore, egy itáliai kisfiú. Szó szerint a kisbaba különböző végtagjainak irányításával tanítja meg nekünk a játék az alapvető kontrollt, aminek aztán hamar hasznát is vesszük, hiszen Lucy kihúzza a dugót és visszakerülünk a való világba.


Nincs megállás, a hölgy szerint minél hamarabb el kell hagynunk az Abstergo épületét, különben hatalmas pánik lesz. Az úton kifelé aztán látunk több ezer számítógépet, meg mindenféle kutató berendezést, amivel a játék persze elülteti agyunkban a hatalmas összeesküvés-elmélet magvait („Mégis mit csinálhatnak ennyi cuccal a mocsadék templárok?"). Menet közben még arra is fény derül, hogy Desmond a való életben is kezd elsajátítani különböző képességeket, mint például az animusban használt sas-látást (még egy kis átemelés a Mátrix Forradalmakból). Érdekes, de nincs sok időnk gondolkodni ezen, ugyanis mikor leérünk a parkolóba -azzal a célzattal, hogy Lucy gépjárművében a lehető legrövidebb úton dobbantsunk a helyszínről-, a nyakunkba szakad kábé egy tucat jól megtermett biztonsági őr, akiket a frissiben megtanult irányítás alkalmazásával kell jobb belátásra térítenünk. Amennyiben sikerült, úgy végre semmi nem áll szökésünk útjába, a csaj pedig elvisz minket a saját csapatához egy raktárépületbe. Nos, nem csak a szökés a „nagy modern gonosz hely" és a „lepukkant, de barátságos garázs" viszonylatában a világ legnagyobb kliséje, de Luci titkos placcán ráadásul egy helyre tömörültek az akció-scifi klisékarakterek is. Van itt bunkó technikus, aranyos, de kissé nerd programozó lány, titokzatos, dögös és kemény bombanő, na meg persze a mátrixgép 2.0, amit szabadidejükben kalapáltak össze a raktárban.


Ha ezt így ebben a formában sikerült megemésztenünk, akkor nyilvánvalóan azonnal újra be kell lépnünk a mátimusba, eggyé válni Ezio karakterével, mert különben. Különben mi? Pontosan! Gondolom tudjátok, de annak, aki esetleg az első rész végeztével lehibernálta magát a második megjelenéséig elmondom, hogy az AC2 immáron teljes egészében a reneszánsz Itáliában játszódik, szóval búcsút inthetünk a sötét, kemény kereszteshadjáratnak. Először Firenzében csöppenünk bele az immáron fiatal felnőtté cseperedett Ezio életébe. Na most, az olaszokkal kapcsolatban két dolgot kell megemlíteni, így elöljáróban: a Lancia, amit vezetsz menet közben fog a darabjaira esni, amúgy meg szeretnek verekedni. Az előbbi számunkra irreleváns, lévén a 15. században még viszonylag kevés elöregedett béta coupé rondította az utak összképét, az utóbbi viszont fontos, hiszen rögtön egy csetepaté kellős közepébe kerülünk bele. Ezio összeszólalkozott a konkurens családdal, nézeteltéréseiket pedig két fontos érv mentén vezetik le: jobb egyenes és bal horog, de persze néha azért használják a fejüket is (gyakorlati értelemben). A „tárgyalás" végeztével aztán bátyánk érkezik a segítségünkre, aki elkísér minket a dokihoz, majd kihív egy versenyre a templomtorony tetejéig, az este tökéletes zárásaként pedig betérünk megnézni barátnőnket -persze a harmadik emeleti ablakon keresztül.


Egy szó, mint száz, az Assasssin's Creed 2 főkaraktere egy nagyon szimpatikus, humoros és szerethető figura, aki a történet kezdetén egy egyszerű srác, aki ügyesen mászik falat és stílusosan verekszik. Szó sincs már egy Altair-féle kőhideg bérgyilkosról, akinek a motivációit nem tudjuk átérezni. Nagyon jót tett ez a játék hangulatának, ráadásul sokkal barátságosabb is az újoncok számára úgy keresztül menni az irányítás és az alapvető mechanikák megtanulásán, hogy a főhőssel együtt indulnak a legalapvetőbb szintről, majd onnan válnak igazi fejvadásszá. A Ubisoft gondoskodott arról, hogy mindenkit érdekeltté tegyen a sztoriban, hiszen az olyan alapvető emberi érzelmekről szól, mint a családhoz való kötődés, a szerelem és a bosszúvágy. Ráadásul az AC2 történetmesélése is sokat fejlődött, a megszakítások nélkül, in-game érkező átvezető jelenetek még látványosabbak és érdekesebbek. Érdekes, hogy Hideo Kojima nem olyan rég azt nyilatkozta, az Assassin's Creed nélkül sosem lett volna olyan jó a Metal Gear Solid 4, mint amilyenre végül sikerült. Ezúttal fordítva érzem ugyanezt: a Ubisoft fejlesztői nagyon sokat tanultak az MGS-től dramaturgia és rendezés szempontjából.


De ugyanez a helyzet a küldetésekkel is. Az első részt nagyon sok kritika érte az ismétlődő feladatok miatt, aminek következtében a játék hamar idegesítővé és unalmassá vált, ráadásul a darabos küldetés-felépítéssel (oda-vissza ingázás a bázis és misszió céljai között) együtt hamar eluralkodott az anyagon a monotonitás. Az AC2-ben a fő történeti szálat követve az esetek nagy többségében egymásból következnek a küldetések lépcsőfokai, így a cselekmény folyamatos és abbahagyhatatlan. Nem mondom, hogy sosem fogunk belebotlani hasonló feladatokba, de amíg az első részben körülbelül négy-öt fajta ismétlődött, itt ezt a készítők feltornázták közel húszra. S ha már változatosság, akkor a másik legfontosabb dolog a különböző stílusok nagyon jó arányú keverése. Ezúttal nem csak háztetőkön fogunk ugrálni, vagy az utcán a tömegben elvegyülni, de meglátogatunk néhány hatalmas, katakomba-szerű földalatti alagútrendszert, ahol a Tomb Raiderhez hasonló módon kell leküzdenünk a terepet, s túl kell jutnunk az egyes mechanikai akadályokon (pl. hatalmas ajtók, vagy emelő szerkezetek) oly módon, hogy megtaláljuk azok hatásláncait, s Ezio ügyességét kihasználva aktiváljuk őket (pl. különböző karok, kapcsolók). Ezek az atmoszférikus, pörgős, kissé Prince of Persia hangulatú ügyességi szekciók jó érzékkel törik meg a lopakodást, vagy a napfényes tetőkön való ugrálást. S habár az első egy-két órában a fejlesztők még fogják a kezünket, a profi AC játékosok sem fogják ezt bánni, mert egy hatalmas hangulatbombával, s egy változatos, jól összerakott anyag érzésével kecsegtet a folytatás.


S ez az érzés csak erősödik, amikor Firenzét elhagyva összefutunk egy rokonnal,  Marióval, aki egy kisebb vár, a Monteriggoni feje. Ezen belül található a villa, melyet aztán otthonunknak fogunk hívni, de ez nem merül ki annyiban, hogy kapunk egy helyet, ahová mindig vissza kell jönnünk, ha küldetéseket szeretnénk felvenni. Ide ugyanis családunk teljesen beköltözik, s amíg Ezio húga felvág önjelölt könyvelőnek, hogy rendbe tegye a vár pénzügyeit, Mario az épületek gatyába rázáshoz hív egy építészt.  Egy komplett mini-gazdaságot kapunk, a vár ugyanis folyamatosan termeli a pénzt -kezdetben elég keveset-, melyet aztán mi magunk vehetünk fel, s jobb esetben ezt visszaforgatva és a saját, megkeresett pénzünket hozzáadva folyamatos fejlesztésekbe foghatunk. Ha a látványosságok rendbetételére adunk támogatást kedvenc építészünknek, akkor több turista érkezik majd, így a gazdaságunk több pénzt termel, de például ha a kovácsműhely kipofozása mellett döntünk, úgy hozzáférhetünk táposabb felszerelésekhez. Az egész nagyon élvezetes és ötletes, ráadásul így végre igazán van értelme foglalkozni a különböző melléküldetésekkel, hiszen az értük kapott pénzből gyorsabban meszelhetjük ki a lovardát. Mario egyébként egy érdekes forma, a szuterénben ugyanis a világtörténelem leghírhedtebb bérgyilkosainak páncéljait tartja, amelyek között központi helyet kap egy bizonyos Altair felszerelése is, amivel azt hiszem további spoilerek nélkül sugallni tudom, hogy a két karakternek lesznek közös pontjai.


Említettem tehát, hogy az első epizód két leghiányosabb részén, a történetmesélésen és a küldetéseken nagyon sokat javítottak a készítők. Akadt azonban még egy, eléggé sokat kritizált része az elődnek, mégpedig a harcrendszer. Legnagyobb problémaként mindenki azt hozta fel, hogy egy-egy csetepaté túl hosszú ideig tartott és ez rövid úton igencsak unalmassá vált. Ezio azonban igazi, kocsmában nevelkedett itáliai zugbunyós, aki olyan dolgokat tud, amiről Altair csak álmodhatott. Például meg tudjuk ragadni ellenfelünket, s aztán folyamatos lefejelésekkel viszonylag hamar ártalmatlanná tenni. Később, ha kapunk fegyvereket (pl. kardot) az elkapás után lehetőségünk lesz egy azonnali halált okozó szúrás bevitelére, de ugyanezt megtehetjük akkor is, ha sikerül a gazfickót a harc hevében hátba támadni. A ránk rontó ellenfél lendületét kihasználva egy ügyes mozdulattal kicsaphatjuk kezéből fegyverét, vagy el is vehetjük tőle és felhasználhatjuk ellene. De ezektől függetlenül az elugrások, az animációk és mozdulatok folyamatossága nagyon sokat fejlődött, aminek köszönhetően az AC2-ben többé nem nyűg a csata, hanem igazi látványorgia, mintha egy Zorró-film jeleneteit látnánk. Ráadásul a különböző csendes gyilkolási technikáink is sokat fejlődtek, sokkal természetesebbé, könnyedebbé váltak, s a készítők még olyan apróságokra is gondoltak, mint például, hogy ezúttal már behúzhatjuk az ellenfelet a szénakazalba, ahol csendben megszabadulhatunk tőle. Egy-egy tömeges ütközet után ezúttal már érdemes körbejárni a hullákat is, ugyanis lehet őket lootolni némi extra zseton reményében.


Nem csak a harc, de néhány általános játékmeneti tényező is fejlődött. A bal felső sarokban egy kis indikátoron követhetjük nyomon, mennyire köröznek minket a városban, s ezt aztán csökkentjük oly módon, ha letépdessük a rólunk szóló plakátokat, vagy kinyírjuk az utánunk koptató őrségvezetőket. Amennyiben észrevétlenül szeretnénk eliszkolni néhány gárdista mellett, úgy a szokásos beolvadós metódus mellett már lehetőségünk adódik örömlányokat is felbérelni, hogy eltereljék  kicsit a jóemberek figyelmét. Bizony a reneszánsz Itália egy kemény hely volt, s ezt az AC2 teljes mértékben vissza is adja, kezdve a családok közötti, modern maffia háborúkra hasonlító viszonyok felvázolásával, a ringyókkal, és a folyamatos politikai kavarással, megvesztegetésekkel, körbefenyegetésekkel. A számos visszatérő fegyver mellé kapunk jó pár újat is (balták, buzogányok), míg másokat egy teljesen ismeretlen, Leonardo da Vinci néven futó ürge rak össze nekünk. Kedvencem volt a pisztoly, mely sokak kétkedése ellenére végülis bekerült a játékba, s a kor technikájának köszönhetően eléggé pontatlanul lehet vele célozni, cserébe viszont egy lövéssel képes elintézni az ellenfelet. A gyűjtögető életmódot kedvelők számára -én nem ilyen vagyok- is hozott előrelépést az AC2. Ezúttal összeszedhetünk 100 tollat, amelyért állítólag valami hatalmas jutalom jár, de olyan apróságokat is felfedezhetünk a játéktéren, mint a glyph-ek, melyek különböző kis feladatokat adnak (pl. találós kérdések), szóval lesz mivel elütni az időt.


A játék két főbb városa, Firenze és Velence valami félelmetesen jól néz ki. A készítők mindent megtettek, hogy a lehető legjobban el tudják kapni az ezeket a helyeket átjáró történelmi hangulatot. A bejárható terület hatalmas, okosan felépített és látványos, öröm háztetőről háztetőre ugrálva felfedezni. Az utcák egyébként szélesebbek, mint az elődben, aminek köszönhetően néha trükkösebb dolog átkelni egyik oldalról a másikra, de ez az egész csak még inkább változatossá teszi a játékmenetet. Mivel Velence belterületén nem kevés víz található, így kicsit furcsán jött volna ki, ha Altairhez hasonlóan Ezio sem tud úszni, szerencsére azonban ezt a marhaságot is orvosolták a fejlesztők, így ezzel sem lesz gond. Míg a városok grafikai megjelenítése ha lehet még durvább, mint az előző részben, a karakterek grafikája -főleg közelről- nem az igazi, mindenért kárpótolnak azonban a csodás animációk és a tökéletesen megrendezett átvezető jelenetek. Utóbbihoz persze nagyban hozzátesznek a kiváló szinkronhangok és marha jó hangzásvilág is.


Ezeken kívül is rengeteg apró újdonságot, finomítást hozott az AC2, a történetet pedig teletömték látványos és emlékezetes jelenetek garmadájával. A tökéletesre csiszolt irányítással, a rendbe tett változatossággal, a játékstílusok hibátlan kombinálásával, az izgalmas és átérezhető történettel a Ubisoft Montreal egy igazi remekművet alkotott. Ha szeretted az előzőt, gondolkodnod sem kell: indulj el a boltba egy példányért. Viszont ha utáltad az előzményt, annyira kellemesen fogsz csalódni a folytatásban, hogy hozzám hasonlóan azt kérdezed majd magadban: miért nem lehetett ezt elsőre így megcsinálni?