Az Assassin’s Creed: The Ezio Collection tartalmazza az Assassin’s Creed II, a Brotherhood és a trilógiát záró Revelationst is. Azt hiszem, nem nagyon lövök mellé, ha azt mondom: mind történetmesélésben, mind pedig a sokszínű szereplők terén a sorozat legjobban felépített részeiről beszélünk. Ezio karakterfejlődésének gyönyörű íve van, az első fejezet végére a szoknyavadász forróvérű firenzei digóból bosszúját beteljesítő, vérprofi bérgyilkos válik. A második részben a már tapasztalt Ezio vezetőként is bizonyítja rátermettségét a „Testvériség” élén, majd a fináléban megkapja méltó lezárását hősünk sokéves hadjárata.
Nem könnyű röviden összefoglalni a franchise történetét, de azért néhány mondatban megpróbálkozom az alapokkal. A sztori központi figurája Desmond Miles, akit az Abstergo Industries nevű vállalat elrabol, hogy tesztalanyként használhasson. Nem sokkal később kiderül, hogy az egész Abstergo gyógyszeripari cég csak egy álca, tagjai valójában a modern kori templomosok, akik az ősi édendarabokat keresik. A rejtélyes édenereklyékben rejlő erő felismerése után a templomosok ateistává válnak, így egészen más eszmékkel kísérik végig az emberiség történelmét.
A csoport új célt tűz ki maga elé, az Új Világrend megteremtését, amihez szükségük lesz a fenti tárgyak többségére is. Első lépésként Warren Vidic vezetésével elindítják az Animus projektet, amely lehetővé teszi, hogy a gépben ülő ember genetikai (vagyis őseinek) emlékeit rekonstruálják. így jutunk el 2012-ben a III. keresztes hadjárat idejébe, ahol Desmond felmenője és az orgyilkos testvériség képviselője, Altair Ibn-La’Ahad bőrébe bújunk.
A tizenkettedig század eleji Szentföldről a második részre ugrunk egy nagyot, és a reneszánsz Itáliában találjuk magunkat. Ezio kalandja tipikus bosszútörténetként indul. A hátba szúrt család utolsó férfi tagjaként főhősünk apja véráztatta nyomdokaiba lép, hogy revansot vegyen a kegyetlen összeesküvés résztvevőin. Természetesen az igazi történet (már ami a Desmond-szálat illet) nem a vendetta, hanem az éden almájának a megszerzése, amit nem egészen öt évszázaddal ezelőtt, Altair látott utoljára. Az első rész inkább egyfajta felvezetése az őt követő játékoknak, és ez igaz a külcsínre és a játékmenetre is. A 2009-ben megjelent Assassin’s Creed II egyáltalán nem festett csúnyán, és bár még így sem tudta kihasználni az akkori gép tulajdonságait, a különbség jól látható volt elődhöz képest. A morózus középkori színeket felváltotta az olasz reneszánsz pezsgő világa, új főszereplőnkkel pedig egy sokkal összetettebb karaktert kaptunk, ráadásul fegyvertárunk és ezzel a harcok is kicsivel sokrétűbbé váltak.
A Brotherhood történetében Ezio már tudja, hogy merről fúj az Olasz Riviéra szele, sokkal komolyabb ember lett, ráadásul Monteriggioni minifejlesztésén is csavartak egyet a készítők, hiszen teendőink közé bekerült a bérgyilkosok szövetségének menedzselése is. Óriási, a játékelemeket takaró újításra viszont ne nagyon számítsunk, főhősünk mozgása kicsit folyékonyabb, a harcrendszer valamennyit finomodott, és megkaptuk a sorozat első alkarra szerelhető lőfegyverét is. A helyszínt adó Róma felváltja Firenzét és Velencét, így kicsit megcsappan a bejárható területek száma, mégis a megannyi teendőivel együtt egy komplexebb címet ismerhettünk meg.
Az Ezio-féle szériát záró Revelations a kollekció legkiforrottabb darabja. Hasonlóan a Brotherhoodhoz a karaktermodellek végre élettel telibbnek tűnnek, a zárásnak helyszínül szolgáló Konstantinápoly (ma Isztambul) az iskolapéldája annak, hogyan kell egy történelmi várost korhűen lemodellezni. Persze mindez nem meglepő, az eredeti rész csupán ötéves múlt, ebből adódóan a látványban és a játékmenetben is valamelyest markánsabb újításokat kaptunk. Eszköztárunkhoz hozzácsapták még a bombákat, illetve a bázisfoglalás bevezetése ugyancsak fontos szerepet kapott, tehát röviden: a nagy fináléra az előző részek újításait egybegyúrták, majd kicsit megfűszerezték a francia kollégák.
Az idei kiadás a már megszokott 1080p-s felbontást hozza a remastereknél nem annyira megszokott, ráadásul stabilnak korántsem nevezhető 30-as képfrissítéssel; főleg a második rész tömegjelenetei alatt érezhetően adja meg magát a mélységnek a felújított kiadás. Grafikailag az összkép igencsak felemás lett: a fények bevilágításával szépen játszott a Ubisoft, javítottak a shadereken, élénkebbé varázsolták a fényeket, ellenben a karakterek mimikája, arcberendezése leginkább egy viaszbábúéhoz hasonlít. Jó pár videó kering az interneten, amiken láthatóak a játék durvább programozási hibái, és ugyan alapjában véve annyira nem rossz a helyzet, azt kell mondanom, hogy a pakk leggyengébb újrázása a második részé lett…
Az Assassin’s Creed-sorozatban legelőször a Brotherhood kapott többjátékos lehetőséget, ami teljes egészében kimaradt az Ezio-kollekcióból. Helyette megkaptunk minden extra, letölthető tartalmat, és a Lineage élőszereplős, valamint az Embers animációs kisfilmet. Előbbi Ezio történetének előzményeit mutatja be, főszerepben az édesapjával, utóbbi pedig a már megöregedett főhősünk utolsó éveire fókuszál. A filmes kezdeményezés, bár szuper ötlet volt, megvalósítás szempontjából már picit érthetetlen a következő megoldás: mivel egyik filmet sem tudjuk menet közben megállítani, elindítás után kénytelenek vagyunk egy ültő helyünkben végignézni őket, ami valljuk be, nem túl kényelmes.
A The Ezio Collection biztosan nem kerül be a „legjobban remasterelt” játékok közé. Sajnos technikailag egy nagyon minimalista polírozást kaptunk, viszont a kiadás javára válik, hogy a játék hangulata és a benne található tartalmak még mindig képesek hosszú órákra lekötni a műfaj kedvelőit. Ez ugyan megmenti a gyűjteményt, ennek fényében mégis azt mondom, hogy inkább egy jó leárazás keretein belül szerezzétek be!
Az Assassin’s Creed: The Ezio Collection PlayStation 4 és Xbox One platformokra jelent meg - mi az utóbbin pörgettük.
Kapcsolódó cikkek
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.