Prince of Persia: The Forgotten Sands

Több ezer szörnyet hánytam kardélre, kicsit is, nagyot is; mérföldeket futottam, talán többet a falon, mint a földön; másztam meg tornyot, vagy tizet; megmentettem a világot – megint. Az új Prince of Persiával szemben én is sokáig szkeptikus voltam, talán az időzítés miatt, azonban tizenöt perc játék után minden kételyem elszállt és megadtam magam az élménynek. Most már tudom: a Herceg újra a régi!

A 2008-as Prince of Persia egyáltalán nem volt rossz játék, azonban más volt, ez tény. Alcím nélkül, kvázi egy új főhőssel, alaposan átalakított játékmenettel és meséket idéző grafikával jelent meg. Az újító szándék megvolt a Ubisoft részéről, a rajongók torkán viszont már nehezebb volt lenyomni az új koncepciót. Így merjen innovatív lenni valaki, dacára a temérdek újdonságnak, mindenki a régi Herceget követelte, a Ubisoft pedig gyakorlatilag elismerte a The Forgotten Sands elkészítésével, hogy valahol ők rontották el két évvel ezelőtt. Az új Prince of Persia a filmváltozattal párhuzamosan került boltokba, ezért féltem kicsit, hogy marketinges célokra született tucatjátékot csinálnak kedvenc sorozatunkból, de szerencsére nem így lett, elmondom, miért.


A Herceg hazafelé  tart Azad ostromából, Babilonba kell mennie, hogy jelentést tegyen édesapjának az ott történtekről. A Közel-Keleten viszont bonyolult a helyzet ekkortájt, fivére, Malik is meg van szorulva: gazdag királyságot igazgat ő, nincs mit csodálni azon, ha a szomszédos birodalmak minden erejükkel azon vannak, hogy uralmuk alá hajtsák a területet. Egy erőskezű vezérnél már csak kettő erőskezű vezér jobb, így a Herceg is harcolni megy, de úgy tűnik, a helyzet menthetetlen, az ellenfél egészen a nagy Salamon király kincstáráig szorítja vissza hőseinket. Legendák szólnak Salamon ősi pecsétjéről, mellyel végső elkeseredettségében Malik elszabadítja a Homokot, életre kelti a gonosz Ratasht és az egyre erősődő Homok Hadsereget. Ismerős Prince of Persia fordulat, a bajt sikerült még nagyobb bajjal tetézni, és míg a két darabra hullt pecsétet nem egyesítik, az ellenfél elpusztíthatlan marad. A medál egy-egy része jutott Maliknak és a Hercegnek, a feladat mégsem lesz egyszerű, hiszen az idősebbik testvér az újonnan szerzett erő megszállottjává vált, és esze ágában sincs lemondani arról.


A The Forgotten Sands története a The Sands of Time és a Warrior Within között játszódik, az új résznek pedig bőven lenne mit megmagyaráznia a két játék között eltelt hét év történéseiből. A jól fésült fiatalemberből ezalatt tépett, gondterhelt felnőtt vált, s mindezt aligha köszönheti egy egyszerű gyertyafényes meditációnak, ahol magába szállt és átgondolta az addigi életét. Nem, itt valami komoly dolog történt. Mindazonáltal óva intek mindenkit attól, hogy óriási elvárásokkal ugorjon fejest a játék történetébe, mert korántsem fog annyi mindenre fény derülni, mint szeretnénk, ennek pedig két oka van: egyrészt a fejlesztők elmondása szerint ez csak egyik a Herceg sok – az elmúlt hét év alatt átélt - kalandjai közül, másrészt pedig az igazán erős változásokat hősünk jellemében kell keresni, az a legfontosabb. A The Forgotten Sands nem fogja a játékos szájába rágni, hogy a Herceg miként jutott el Farah erkélyétől az Idő Szigetéig – itt csak egy apró darabkáját játsszuk végig a történteknek, közben pedig gondolkodunk, moralizálunk és próbáljuk megérteni hősünk lelki fejlődését. Mint az irodalomórán.


Az új Prince of Persia, akár a többi rész, máshogy próbálja megfogni a sorozat esszenciáját. A lényegi élmény ugyanaz marad, mint eddig, de a The Forgotten Sandsbe sokkal több legendát és kultúrát vittek bele, emellett olykor a hangulat is a háborús fantasy filmeket idézi, hatalmas csatajelenetekkel, katapultokkal és omladozó tornyokkal. A játék elején gyakorlatilag a mélyvízbe dobnak bennünket, az ostrom kellős közepén kell beszenvednünk magunkat a kastély belsejébe, csúszunk-mászunk, a fejünk felett tüzes nyilak vágódnak a falba, közben pedig ostromtornyok közelítenek, ahonnan az ellenséges katonák tizesével rontanak ránk. A palota mélyébe hatolva feltárul előttünk a történelmi Közel-Kelet minden művészeti remeke: hatalmas kupolák, sűrűn elhelyezett oszlopok, gyönyörű mozaikok a padlón, a falakon és a plafonon, az oroszlános kapuk és a többi monumentális szobor. Az új Prince of Persia minden tekintetben meghökkentőbb és nagyobb lett: a fejlesztők ügyesen használták ki az újgenerációs technológia minden lehetőségét, nincs felesleges mókusvakítás, minden erőforrás a hangulat emelésére megy el. Mindezt jócskán tetézi a zenei aláfestés is, kifejezetten jót tett a játék komolyságának, hogy elhagyták az akciórészek mellé kötelezően csatolt metálzúzdákat. A hangulat csillagos ötöst érdemel, pár perc sem kell hozzá, és már nem is akarod abbahagyni a játékot, közben pedig azon morfondírozol, hogy amint a végére érsz, kezded is előlről, mert az éppen végigcsinált jelenetet újra át akarod élni.


A legendák és a közel-keleti hiedelem a sztorit is alaposan átszövik, Salamon király és az ő nagyságáról, illetve a város gazdagságáról szóló történetek többször is visszatérnek, jórészt a Herceg aktuális jótevője, Razia jóvoltából. Razia ugyanis egy dzsinn, aki arra esküdött fel, hogy haláláig védelmezni fogja a gonosztól a birodalmat (illetve annak vízkészletét), így nekünk is segíteni fog, természetfeletti képességekhez juttat bennünket, terelget minket a helyes úton, és folyamatosan magyaráz majd a történtekről. Fontos megjegyezni, hogy nem lesz aktív segítőtársunk, mint Elika volt a legutóbbi részben, hanem csak időnként találkozunk vele, és akkor ad pár tippet a folytatást illetően.


A játékmenet komoly változásokon esett át, de megőrízte az előző trilógiában megszokott stílust. Fontos, hogy bár érthető okokból nincs nálunk az Idő Tőre, Raziának köszönhetően továbbra is manipulálhatjuk az időt, ha elvétünk egy-egy ugrást, netán az ellenfelek fárasztottak le túlságosan, akkor egyetlen gombnyomással tekerhetjük vissza a történéseket. Nehezítés azonban, hogy az ehhez szükséges erőforrást most már különféle mágiák is igénybe veszik, így nem árt beosztanunk azt, amink van. Jobb esetben tényleg nagyon sok homokszörny tör ránk, a gyengébb csontvázaktól egészen a hatalmas páncélozott behemótokig, így a hagyományos harcrendszer mellett, olykor nem árthat elsütni néhány komoly varázslatot ahhoz, hogy levegőhöz jussunk. Egyetlen gombnyomásra aktiválhatjuk őket, fajtától függően idézhetünk kisebb hurrikánt magunk körül, húzhatunk lángnyelvet magunk után, szórhatunk jégtüskéket ellenfeleink felé, sőt forgó kövekből egyfajta páncélt is idézhetünk magunknak – persze, hogy milyen hatékonyan tesszük mindezt, attól is függ, mennyire tápoltuk fel az adott képességet. Az új Prince of Persia ugyanis némi szerepjátékos beöntést is kapott, az ellenfelekből nem csak az életerőnkhöz és az idő tekeréséhez szükséges energiagömböket tölthetjük fel, hanem tapasztalati pontokhoz is juthatunk. Ezeket egy külön talentfán szórhatjuk szét: növelhetjük például az életerőcsík hosszát, az energiagömbök számát, és természetesen fejleszthetjük a már említett mágiákat is, egészen a negyedik szintig.


A Prince of Persiát mindig a platformrészek miatt imádtam: talán az egyedüli sorozat ez, ahol sosem volt frusztráló a folyamatos ugrálás, részben az idő visszatekerésének lehetősége, részben a kiváló irányítás miatt. A játék ezen része továbbra is megállja a helyét, sőt hősünk mozgáskultúrája is rengeteget fejlődött, finomodott a korábbi részekhez képest. A Herceg például a kiálló téglákban is meg tud kapaszkodni (á la Assassin's Creed), és a falon történő futás terén is jóval nagyobb a szabadságunk, sokkal több esetben tudjuk kamatoztatni ezt a képességünket. Razia a játék során további három jelentős képességet ad még nekünk: az egyik az előtesztben InGen által már – nem ok nélkül - agyonajnározott vízmanipulálási lehetőség. Ezzel a víz mozgását állíthatjuk meg, az innen-onnan ömlő, spriccelő vizet gyakorlatilag megfagyaszthatjuk, és ezáltal úgy közlekedhetünk rajtuk, mintha fal, oszlopok vagy fémpóznák lennének(persze vicces, hogy a játékban mindig, mindenhol folyik a víz, de ebbe most nem kötünk bele.)  


Nagyobb távolságok áthidalására egy másik alternatíva, hogy út közben a repülő  madarakra akaszkodunk (lásd God of War), majd madárról-madárra ugrálva érjük el a célunkat. Természetesen a szárnyasok nem teremnek minden sarkon, úgy tudunk rajtuk haladni, mintha egy lineáris folyosón tennénk azt. Ha nincs madár, de a túloldalon már fenik a késüket a csúnyaságok, még a levegőből egy gombnyomással rájuk törhetünk: a gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy a Herceg ugrik egyet, majd rakéta módjára vágódik neki az ellenségnek, azonnal végezve azzal. Végül az egyik leglátványosabb képesség, hogy komplett hiányzó faldarabokat, oszlopokat, kőtömböket varázsolhatunk vissza a semmiből, ha látjuk annak a sárgás körvonalát. Megkötés persze van: egyszerre csak egy darabot idézhetünk meg, így bonyolultabb részeknél már a levegőben váltásra kényszerülhetünk.


Jellegzetes bonyolítás ez egyébként, többször kényszerülünk ügyes időzítésre és trükközésre. A vízfagyasztás nem használható korlátlanul, időnként várni kell, míg a képesség erejét szimbolizáló csík feltöltődik, ami annak fényében lehet különösen izzasztó, hogy olykor többször akkora távot kell megtennünk, mint amekkorát a képességünk engedne. Ennek és a szokásos csapdák tömkelege ellenére nem nevezném nehéz játéknak az új Prince of Persiát, legalábbis azoknak, akik játszottak a korábbi részekkel, biztosan nem fog sok nehézséget okozni. A csapdák hamar kiismerhetők, rövid idő után az új technikákhoz kapcsolodó praktikákra is rájövünk, sőt a fejtörők sem lesznek bonyolultak: ezek többnyire különféle fogaskerekek helyes irányba történő mozgatásáról szólnak, közben pedig a hozzájuk tartozó síneket is be kell állítanunk. Általánosságban elmondható, hogy a logikai részeknek nagyobb a füstje, mint a lángja, mert csak első blikkre tűnnek nagyon nehéznek, a gyakorlatban viszonylag hamar túl leszünk rajtuk. A The Forgotten Sands tehát nem nehéz játék, sőt nem is túl hosszú, aminek még inkább nem örülünk: én elsőre durván nyolc óra alatt játszottam végig az új részt, de én jellemzően kényelmes játékos vagyok, olykor igen ügyetlen is, ráadásul minden sarkot átkutattam a jutalom tapasztalati pontokat rejtő szarkofágok után.


A rövidségen és a nehézségen kívül egy dolog szúrta még a szememet, ez pedig a történet. Nem akartam eddig előhozakodni vele, mert semmi esetre sem akarom elvenni a kedveteket a játéktól. Tény viszont, hogy a The Forgotten Sands sztorija a korábbi részekhez képest csalódás, és nem csak azért, mert nem olyan formában köti össze a Sands of Time és a Warrior Within történéseit, mint azt sokán várták és arra számítottak. A játék története egyszerű és sztenderd elemekre építkezik; van benne egy nagy galiba, erre jön egy még nagyobb, de úgyis tudjuk, hogy a végén Herceg diadalmaskodni fog. Hűlt helye sincs az előző játékok zseniális történetvezetésének, ahol az utolsó pillanatban is meg tudták kavarni a játékost azzal, hogy például egy-egy elejtett mondattal rádöbbentették arra a főhőst, hogy az elmúlt két percben gyakorlatilag semmissé tették az előző részek történéseit is. Hiányzik ez a nehezen követhető logika, de azért rossznak az új rész sztoriját sem nevezném, hiszen a feszültséget a játék utolsó pillanatáig sikerül majd fenntartani itt is.


A játék nagyon jól néz ki, ha csak annyit mondok, hogy az előző részek stílusát  készítették el újgenerációs minőségben, már mindent elmondtam. Az anyag monumentalitásáról már esett szó, a motor jellemzően nagy termeket és benne sok-sok ellenfelet mozgat meg, s így is rezzenéstelenül fut. A textúrák tűélesek, a modellek is jóval részletgazdagabbak, mint eddig: nyilván elsősorban a Herceg kapta a legtöbb figyelmet, de az ellenfelek és a többi karakter esetében sem érheti szó a ház elejét, igaz, szörnyből csak néhány fajta van, és további szereplőkből sincs túl sok. A The Forgotten Sandsre nem erőltették rá az előző játék cell-shaded effektjét, a látvány maximálisan komoly, az élmény filmszerű maradt.


A Prince of Persia: The Forgotten Sands valóban a sorozat egyik legjobb darabja lett, mégha nem is minden porcikájában tökéletes. Tisztán érződik rajta, hogy mit tanult a Ubisoft az elmúlt évek során, milyen tapasztalatokat szereztek az Assassin's Creed fejlesztésekor, és az is látszik, mit tett hozzá a műfajhoz például a God of War. Az új rész rendkívül hangulatos, a játékélmény tökéletes, ránézésre pedig gyakorlatilag az első újgenerációs Prince of Persiáról beszélhetünk. Hiányzik egy picit a korábbi részek zseniális történetmesélése, viszont ezt ne vegye el a kedveteket a játéktól, mert óriási hiba lenne ezt az élményt kihagyni. Ja, a Herceg arca tényleg más, de nem érdekel. Tíz perc után téged sem fog.