LEGO Harry Potter: Years 1-4

Sokan mondják, és sok ideje, hogy a casual játékoké a jövő. Lassan odáig jutunk, hogy az igazi keményvonalas anyagok akár fél évtizedekig is készülnek, több tízmillió dolláros költségvetésből, s a befektetés egyszerűen nem térül meg, vagy éppen csak nagyon kevés haszon realizálódik rajta.

Elég csak megnézni a Gran Turismo 5-öt, mint kiváló példa. Már vissza sem tudok emlékezni rá, mióta készítgeti a Sony egyik legnagyobb és legtapasztaltabb belsős csapata, beleöntöttek tengernyi pénzt, a Playstation 3 pedig már lassan fél évtizede a piacon van, de még mindig nem jelent meg. Az előző generációban ilyenkor már a folytatásért álltunk volna sorba a boltokban. A hardverek, s így a grafikai összetettség fejlődésével rohamosan nőnek a játékok elkészítéséhez szükséges költségek, s a fejlesztéshez szükséges idő. S minél tovább húznak valamit, annál nagyobb a kockázat, amiről talán legjobban a Remedy tudna nyilatkozni. A hosszú-hosszú évekig tologatott, több alapvető koncepcióváltáson is átesett Alan Wake végül félelmetesen gyenge eladásokat produkált, így egyelőre a folytatás is kétséges, valószínűleg minden a további hónapok mutatóin, és a DLC vásárlásokon múlik majd.
 

De ugyanez a helyzet a Final Fantasy XIII-mal is: a grafika brutális, minden részlet a helyén van, de cserébe annyira le kellett egyszerűsíteni és korlátozni a játékot, hogy sokan már-már azt mondják, ez nem is szerepjáték. A Metal Gear Solid 4-et 60 millió dollárért készítette el a Sony és a Kojima Productions, kicsivel több mint négy év alatt. S ugyan Snake mindig is sikeres volt a Playstation tulajdonosok körében, nem véletlen, hogy a Metal Gear Solid: Rising már megjelenik X360-ra és PC-re is: ugyanis ennek a hatvan millának nem kis részét tolták bele a játékmotor elkészítésébe, ami képes hatalmas területeket, látványos tűzharcokat, rengeteg katonát és Kojima minden filmes kívánságát teljesíteni, s a befektetés csak úgy térül meg igazán, ha ezeket a lehetőségeket igyekeznek minél több platformon kamatoztatni.  
 

Látható tehát, mennyire kockázatos, összetett és drága feladat abszolút csúcstermékeket fejleszteni, s ennek megfelelően egyáltalán nem véletlen, hogy az idei E3 is javarészt a családi- és partyjátékokról szólt. Ezeket sokkal könnyebb és olcsóbb elkészíteni, ráadásul jóval szélesebb rétegnek szól, s persze az sem elhanyagolható, hogy ez a réteg tényleg megveszi a játékokat, nem pedig csak letölti az internetről. A Microsoft legdrágább belsős stúdiója, a hihetetlen pénzekért megvásárolt Rare nevét egykor a legkomolyabb hardcore címekről ismertük: GoldenEye 007, Perfect Dark, Perfect Dark Zero, de ma már ők is csak Kinectre fejlesztenek sportjátékokat. S ugyan furcsán hathat, de míg az újgenerációs konzolok egyre inkább a családokat, a nőket, és az eddig a játékvilágon kívül esőket igyekeznek hatásuk alá vonni az új mozgásérzékelős technológiákkal, sok igazi keményvonalas cím átköltözött kézikonzolokra, például Nintento DS-re.  
 

Tudom, ez elsőre viccesen hangzik, de ott van például a Dragon Quest, a világ egyik legnagyobb és legösszetettebb szerepjátéka. A nyolcadik rész fantasztikus volt a PS2-n, a kilencedik mégis egyedül a Nintendo kis masinájára készül –egyszerűen ennyi tartalmat ésszerű időn és költségeken belül HD konzolokra legyártani szinte lehetetlen. Visszatérünk tehát a családbarát anyagokhoz, s itt kerül képbe a legfontosabb dolog: ezek minősége rohamosan javul, s ma már nem csak a csajok, vagy a gyerekek élvezhetik őket, hanem korhatárra vagy nemre való tekintet nélkül szinte mindenki. Elég csak megnézni a pár napja bemutatott Toy Story 3-at, ami bármilyen sztenderd szerint megállja a helyét, s akkor még nem is beszéltünk a kategória csúcsáról, a Lego-játékokról. Minden a Lego Star Warsszal kezdődött; ez mutatatta meg, hogy igenis lehet egy már ismert világot úgy átültetni videojátékra, hogy megmaradjon minden fontosabb tulajdonsága, s mégis kedves, erőszakmentes és humoros maradjon. Aztán persze jött a Lego Batman és a Lego Indiana Jones, s minden egyes újabb címmel egyre tovább fejlődött a picinek már nem nevezhető Lego-univerzum.  
 

A Lego Harry Potter: Years 1-4, ahogy az a nevéből is sejthető, a fiatal varázslótanoncok Roxfortban eltöltött első négy évét mutatja be, a megérkezéssel, a beilleszkedéssel, az első kviddics meccsekkel, órákkal, Tiltott Rengeteggel, Trimágus Tusával, és mindennel, ami ide tartozik. A játék kezdetekor örömmel konstatálhatjuk, hogy a Lego-játékokra jellemző pörgős átvezető videók és az ütős humor továbbra sem változott, s a készítők egy-egy poén kedvéért még a filmtől is eltértek, ha kell. Mert egyébként számomra úgy tűnt, a fő inspirációt inkább a mozifilmek, s nem a könyvek szolgáltatták, ami szomorú, mert így sok apró részlet elveszik, bár az is igaz, hogy ezzel szélesebb közönséget, s az egészen fiatalokat is meg tudja fogni az anyag. Kezdéskor Harry még ugyan a mágiaellenes és idegesítő nagynénjénél van, rövid úton Hagrid siet a segítségére, s így magunk mögött hagyhatjuk végre a muglik világát, s máris az Abszol úton csodálhatjuk meg a mágikus univerzum minden varázsát.
 

Rögtön az elején meg fogjuk tapasztalni, hogy Harry még nem rendelkezik egyetlen varázsigével sem, s így ki kell használnunk a karakterek közötti váltogatás lehetőségét, s alkalmanként Hagridot használni a továbbjutáshoz. Ez egyébként a továbbiakban is így lesz: folyamatosan váltogathatunk majd a karakterek között, s mindegyikük képességeit megfelelően kell bevetnünk a továbbhaladás érdekében. S ez nem csak annyira terjed ki, hogy néha-néha Harry helyett irányítgatnunk kell Hermionét, vagy Ront, de nem ám: a készítők tengernyi karaktert tesznek elérhetővé számunkra, s mindegyiknek megvannak a maguk előnyei és hátrányai. De nem csak szereplőket személyesíthetünk meg: kontroll alá vehetünk állatokat is, például Hagrid kutyáját, Agyart, aki kifejezetten aranyos, még pitizni, sőt halottat játszani is tud. Persze, az eddigi Lego-játékokban is szükség volt csapatmunkára, de úgy érzem, hogy a fejlesztő Traveller's Tale itt ért el a csúcspontra, már ami a taktikát és az összjátékot illeti.
 

Roxfort egyébként szinte teljesen egészében szabadon felfedezhető, minden titkával, veszélyével és furcsaságával együtt, bár nem azonnal, mert ahhoz, hogy bejuthassunk egyes területekre, bizonyos varázslatokra van szükségünk. Ezekeket a mágiákat természetesen az órákon sajátíthatjuk el, s ha túl sokáig bolyongunk magunkban a kastélyon belül, akkor Félig Fejnélküli Nick elejtett érméit követve odajuthatunk a következő órához, vagy más, sztorival kapcsolatos eseményhez, így sosem fullad frusztrált keresésbe a játék. Minden órán megtanulunk használni egy-egy varázslatot, szóval amint teljesítettük a feladatot, máris eggyel növekedik a varázskönyvben tárolt lehetőségek száma, melyek között aztán szabadon váltogathatunk. Amint megvan az első támadómágiánk, a lehető legtöbb Lego darabka megszerzése érdekében érdemes mindent szétlövöldözni, ami nincs szolid betonból.
 

Ahogy egyre többet és többet tanulunk, a Roxfort egyre több területét tudjuk megnyitni, s egyre több feladványt is kapunk, melyek közül az építgetősök a legnehezebbek. Tulajdonképpen arról van szó, hogy a lebegtető bűbájt (Wingardium Leviosa) használva kell patinás és bizalomgerjesztő Lego objektumokat felépítenünk, amik az elején még viszonylag könnyűek, de a vége felé azért akad pár nehezebb, vagy éppen nem túl egyértelmű rész is. A tanulási ívet egyébként remekül lőtték be a fejlesztők, a végére már nem a logikai feladatok adnak elég kihívást, de a komolyabb platformrészek is, na meg persze az olyan ellenfelek, mint a dementorok, vagy a Trimágus Tusánál a hatalmas sárkány. Utóbbival egyébként nem kell egyedül megküzdenünk, ahogy Harry tette azt az eredeti történetben, s egyébként is sokszor látjuk majd, hogy az optimális játékélmény érdekében több ponton is változtattak a sztorin –ami egyáltalán nem baj. S akkor egy kis apró érdekességként megemlíteném, hogy az események egy későbbi pontján magát a sötét urat, Tom Denemet is irányíthatjuk, ami nem egy utolsó élmény.


A Lego Harry  Potter nem csak akcióval, platformozással és építgetéssel van tele, de humorral is. Ha például véletlenül hátsóba varázsolunk egy professzor nénit (na nem úgy), akkor ő visszakézből kioszt ránk is valami kemény mágiát, aminek általában eléggé poénos vége szokott lenni. De a Harry Potterre jellemző apró részletek is komoly kacajokat szolgálgatnak: a harapós bútorok, a Tiltott Rengeteg növényei, s a tengernyi felfedeznivaló mind-mind rengeteg meglepetést és szórakozást tartogat. S persze nem is Lego-játékról beszélnénk, ha mindezt nem élvezhetnénk egyszerre ketten is, kooperatív módban, bármelyik konzolon. Érdekes módon igazából a grafikával kapcsolatban vannak kifogásaim: valahogy túl komolyra, túl realisztikusra sikerültek a textúrák, ezért –nekem legalábbis- kicsit néha távolinak érződött az igazi Lego hangulat. De ez csak egy apróság, mert ettől függetlenül a Lego Harry Potter magában hordoz minden tulajdonságot, amire egy ilyen anyagnak szüksége van: kihívást nyújt fiatalabbaknak és idősebbeknek egyaránt, szórakoztat, megnevettet és elvarázsol. S ezek a tulajdonságok manapság néha már a több tízmilliós játékokból is hiányoznak.