Arcania: Gothic 4 teszt

Hallom, hogy a járat végén a fordulóban zavaros halandzsázás és nyüszögés töri meg a csöndet. Goblinok, hogy a fene vinné el. Elmormoltam orrom alatt a már a porcikáimba rögzült tűzlabda varázsigét és a hangok irányába küldtem feneketlen haragomat. Vakító fényvillanás, az égő hús sercegő hangja, fékevesztett jajveszékelés. Ha nem lévén világosság, csinálj magad!


Ez a közhely járhatott a Jowood német vezetőinek fejében is, amikor hálátlan iparosaik, a Piranha Bytes szakemberei -kik már három epizódon keresztül formálták elképzelt világukat- leléptek, és a Risennel továbbgondolták a hagyományokat -játékos szempontból igen hízelgő módon. Csak az a botrányosan pocsék Xbox 360-as verzió ne lett volna. Az eredeti brigád nélkül maradt kiadó nem pihent sokáig, inkább megbízta a Desperados sorozatról elhíresült Spellbound Entertainment csapatát, hogy üssék nyélbe a Gothic folytatását. Kezdetben még semmitmondó Gothic Tales alcímmel indult a fejlesztés, de a jogok tisztázása után megkapták a sorszámozott elnevezést. A csapat igazi rutinmunkásokból áll, feküdt nekik a kihívás, de a talajtól ők sem mertek elrugaszkodni. Felejtsük el a Gothicokra jellemző összetettséget, az Arcania immáron egy lineáris RPG, a középszerűség átkával szórva, de olykor halványan emlékeztet a dicső, germánföldön egekig marasztalt múltra.


Tíz évvel járunk a Gothic 3: Forsaken Gods történései után, új hőssel, új kihívásokkal, új platformon. Az önjelölt király zsarnokká  érett, a nép senyved, polgárháború dúl a déli szigeteken. Miután egy egyszerű földműves szülővárosát kifosztották és feldúlták, ő bosszút esküszik. De mire számíthat egy névtelen hős, ha a duzzogás elmúlik és a kaland sokkal bonyolultabb, mint azt elsőre gondolná? Mikor kezd forróvá válni a talaj és az elhízásba szenvedő patkányok vérén felfejlődött addig, hogy emelt fővel vonuljon a zsarnok képzett zsoldosai ellen, még olyan gonoszsággal is szembeszáll, amely sokkal veszélyesebb, mint azt elsőre gondolták. Nem is bombáz minket a Gothic 4 maradandó történettel, a sztori csupán annyira van jelen, hogy legyen miért előrehaladni. A démon köztünk jár, le kell győzni, mert ennél csak rosszabb lehet. Az utunkba került karakterek nem tesznek bennünk mély benyomást, a szövegélés unalmas, akkor pedig miként áll meg a lábán a játék?


A kezdő helyszíntől csettintünk az ujjunkkal; igen, így kell kinéznie egy szerepjátéknak 2010 végén. Végtelen távolságok, buja vegetáció, gigantikus domborzati viszonyok. A nép teszi a dolgát, belefeledkezünk a miliőbe, mígnem a nyakunkba nem vesszük a vidéket. Karakterünk kinézetébe nincs túl sok beleszólásunk, szemünkbe lóg a hajunk, a lányok bugyiját benedvesítő fizimiskánk pedig a mai trendeket követi. A régi baltaarc jobb volt. Hittük, hogy a középkori témaválasztásba nem férnek bele délceg és sármos jótevők, de ez most nem így van. Minden kezdet nehéz, ámde szükséges: öljünk le öt vadkant, hozzuk el a szívüket, netán adjunk át megbízónk komájának egy üzenetet. A szívességet mindenki szereti, a célunkat csak így érjük el.


A játék vége szintén csak időhúzásnak jó, nem leszünk elégedettek, s bár az utolsó főellenség megizzasztott, a játékidő többi részében kihívásnak csak a nyomát találtam meg. Lehet, hogy jó irányban fejlődtem harcosként, de mágusként ha rágyúrunk a tűzmágiára, nem lehet ellenfél senki, így a Gothic játékokra jellemző vadság és kiélezett harcok szintén a múlt homályába vesztek. Ahogy a városok struktúrájának józan kivitelezése is, lévén hihetetlenül kuszák és minden logikát nélkülöznek, ráadásul a polgárok animációja is ismétlődik, bár sokszor csak ácsorognak csípőre tett kézzel. Korábban percekig csak bámultam a kovácsnál folyó izzasztó munkát, a gyakorlatozó, dinom-dánomzó őröket, de ez a világ már unalmas és vontatott. Ráadásul láthatatlan falak állják utunkat, ami már eléggé maradi megoldás, másrészt igen gyalázatos módszer a játékos kordában tartására. Nincs szükségünk alvásra, lopni sem tudunk, ahogyan baráti NPC-t sem tudunk megtámadni, úszni sem vagyunk képesek, s a bányászkodás sem igényel türelmet. Működik a játék ezek nélkül is, de nem emlékeztet régi önmagára. Kár.


A harc és a mágia tradicionális RPG és akció elemeket vonultat fel. Bármikor képesek leszünk váltani közelharc, távolsági fegyverekkel való vérontás és varázslás között, attól függően, hogy milyen ellenséggel kerülünk szembe és mit preferálunk elsődlegesen. A közelharc sima kattintgatás, további szinteken nyílnak meg leginkább a finom speciális támadások, pl. a flurry. Bár minduntalan szembe kell állni ellenfelünkkel, hogy ne csak a levegőt karmolásszuk, nem tudjuk kiválasztani tökéletesen, hogy épp kit kívánunk megcsapni. Íjászoknak sincs gondjuk: minél tovább feszítjük az ideget, annál durvább sérülést okozhatunk, bár ezzel kockáztatjuk azt, hogy a köztünk és az ellenség között lévő távolság vészesen leredukálódik. Mágusok háromféle támadástípus közül választhatnak: tűz, jég és villám. Nekem az első típus jött be, a fejlődés pofonegyszerű, s később durvább sebzést és ezzel nagyobb hatékonyságot okoznak a hókuszpókuszok. A kezelés is igen könnyű, bár harc esetén túl messziről látjuk hősünket, így is mindent kunsztot perfekt módon ki tudtam vitelezni, nem hiszem, hogy másoknak bármi nehézséget fog okozni. Még egyszer: ez a Gothic játék már nem hardcore nehézségű, és RPG-nek is kicsit féllábú.


A Gothic 4 megpróbálja elhitetni velünk, hogy egy teljesen nyitott világban bóklászunk, de igen hamar rádöbbenünk: mindez csupán illúzió, s a tetejébe még lineáris is. Az egész játékidő azzal telik, hogy A-pontból B-be haladunk, s még vissza sem térhetünk a korábban már felfedezett vidékekre az elmaradt mellékküldetések megoldása ürügyén, ha egyszer már eljutottunk egy városba, vagy bemerészkedtünk egy nyirkos kazamatába, megpecsételődik a sorsunk. Kevés olyan küldetés van, melyet többféleképpen oldhatunk meg, általában vagy harcos, vagy mágus beállítottságú kivitelezés lehetséges, érdemes már a játék elején eldönteni, hogy milyen osztályba szeretnénk csatlakozni, később úgyis egyértelművé válik számunkra, hogy a felkínált lehetőségek milyen karaktertípusnak felelnek meg. Nyoma sincs a korábbi átfedéseknek a kasztok között, a frakciókhoz való csatlakozás is hiú ábránd, ahogyan az ezzel járó specializációk is. Sőt, előfordulhat, hogy egy mágus a harcos útját is követheti, ami végleg kiheréli a kasztfüggő metódust, s az anyagot egy szimpla akciójáték szintjére süllyeszti.


A párbeszédrendszer sarkalatos pont egy szerepjátékban, s a Gothic 4 is átvette a Mass Effect dialógus-felépítését, ám jóval egyszerűbb formában. Sokadszorra idegesítő ugyanazokat a mondatokat viszontlátni a lehetőségek között, később már arra sem vesszük a fáradságot, hogy végigmazsolázzunk köztük, simán kattintunk tovább. A meggyőzés, szuggerálás, hazudozás nem létező fogalmak, csupán azok között választhatunk, amit a szövegkönyv megenged. Ugyan tősgyökeres Gothic-rajongók számára visszahoztak pár régi ismerőst -köztük Diego-t is- ám látva a butított lehetőségeket, és a mechanika mélységeinek hiányát, számukra csak halványan hozza azt, amit megszerettek a sorozatban. A mai RPG-egyszerűsödés úgy látszik a Mass Effect óta jelen van a játékpiacon, s ebbe a sorba a Gothic-frencsájz is beállt. De lenne valamilyen észérvünk ennek ellenkezőjére?


Ugyan a crafting-rendszer továbbra is jelen van, de nem leszünk túlzottan rászorulva. A megszerzett javakat, nyersanyagokat inkább érdemes eladni, mint magunknál hordozni, másrészt a magunk által összeállított cuccok sem annyira jók, mint amiket „készen” találunk. Különböző löttyöket készíteni is csak az érdekesség miatt lehet, harácsoló karakterek számára a zsákmány eladása inkább kézenfekvő, hiszen pénzért minden bájital és főzet megvásárolható a kereskedőknél.


Az Arcania: Gothic 4 egy gyönyörű játék, egy életre kelt középkori festmény, számos apróssággal megspékelve, amitől tényleg letesszük a hajunkat. Kár, hogy a végtelen terep csak díszlet, felfedező kedvű fanatikusokat szembeköpi, de ahol megfordulunk, azt tényleg lenyűgöző. Az időjárás véletlenszerű, a napfény elvakít, perceken belül esni kezd az első, míg a napnyugta narancsszínűvé változtatja a vidéket, elnyúlt árnyékokkal. A Vision Engine 8 varázslateffektjeitől le fogunk babázni: a megpörzsölődött ellenfelek hosszan füstölögnek, a robbanó fényeffektek megvilágítanak mindent a környéken. Egyedül a szinkron és a szájmozgás nincs köszönőviszonyban egymással, míg karakterünk animációja összességében kielégítő. A soundtrack a legjobb példa a tökéletes munkára, nagyot dob a játék hangulatán, nélküle végig se vittem volna. Még most is a fülemben csengnek a dallamok, kár, hogy az angol szinkron csapnivaló és néhány vérlázító szélsőséget is felvonultat. Sajnos erős framerate eséssel számolni kell, főleg PC-n, ahol a látványtól bizony megizzad a proci. Hiába hitted azt, hogy relatíve jó géped van, a Gothic 4 megeszi reggelire, s hiába veszed le a minőséget, nem fogja megoldani a problémát. Kerüld a sok NPC-t felvonultató városokat és a túl sok vizuális hatást, de tudom, hogy ez lehetetlen.


Olykor imádtam a játékot, szerelmes voltam belé, hittem azt, hogy minden, ami történik, az nélkülem is ugyanolyan lenne. De nem. A világ értünk van, legalábbis amit mutat magából. Nem egy több tíz óráig tartó foglalatosság, alulról karcolhatja a 10-et, de sokkal rövidebb idő alatt végig lehet rajta szaladni. Megtévesztésből nem jeleskednek a Spellbound fejlesztői, elég hamar megmutatkoznak a gyengeségek, és a számos visszalépés a Gothic 3 óta, s persze a hibák mellett nem lehet elmenni. Egyértelműen nem a legmélyebb RPG a mezőnyben, de képes kellemes hangulatot teremteni -csak ne akarj ennél többet. Felzárkózni sohasem késő a többiekhez, de ne legyen az az ára, amit a Gothic 4 megfizetett, mert annyira meg akar felelni, hogy el is felejti azt, ami korábban naggyá tette.