Red Orchestra 2: Heroes of Stalingrad teszt

Túlzottan is vágyunk a valósághű élményekre, legyen szó szimpla autó-szimulátorokról, vagy évente jelentkező FPS-csodákról. A végeredmény minden esetben behódol a játékélménynek, mert ugye ki akarja magát önként szívatni? A fejlesztők igazi szakértelme abban mutatkozik meg, hogy képesek-e megteremteni a kellő illúziót. Örömmel jelenteném be ünnepélyesen, hogy a Red Orchestra 2 a legdurvább, legnehezebb és leginkább realisztikus shooter, ami valaha is napvilágot látott. Sajnos éppen ez lett a veszte, meg az, hogy a Tripwire Interactive túlságosan is egyedit akart alkotni. Az amerikai Roswellben található csapat életútja igazi sikertörténet: pár lelkes modder srác még az Unreal Tournament 2004 alá írt Red Orchestra konverzióval elnyerte a neves Make Something Unreal verseny fődíját, így megkapták a teljes motort is, hogy elkészítsék első, önálló játékukat. 2006-ban megszületett a Red Orchestra: Ostfront 41-45, melyben a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy a keleti front tényleg nem viccel. Ahogyan a folytatás sem, öt évvel később – immáron az Epic harmadik generációs engine-jével.


A lövedékek körülötted csapódnak be, füled sípol, eszelősen zihálsz – teljes a káosz. Egy apró fogaskerék vagy a háborús gépezetben, de egyáltalán nem nélkülözhetetlen. Meddő ideológiák párharcának közvetlen elszenvedője, 1942 őszén. Bajtársiasság híján mindenki a saját túlélésével törődik: ha azon múlik, téged használnak homokzsáknak. Lövedék szakítja át hasfaladat, zubbonyodra ömlik a meleg vér – szinte csoda, hogy eddig is talpon tudtál maradni. A világ elsötétül előtted, elhagy minden maradék erőd. Ez nem olyan, ahogy a komisszárok mesélték, mit számít ilyenkor az anyaföld? Édesanyád kötényét látod szemeidben, mikor még gyerekkorodban átölelted egy tavaszi estén. Orrodban érzed az illatát - az MG42-esek hangja olyan távolinak tűnik -, újra otthon vagy. Nem volt olyan nehéz, ugye?


Arctalan bakaként vesszük fel a fonalat, a kiképzésnek helyt adó bázison, miután elindítottuk a kampányt – elsőként a tengelyhatalmak színeiben. Már itt bekapjuk az első sallereket: elmúlt az az idő, amikor a célkeresztet ráirányítottuk a célpontra és eleresztünk egy sorozatot. Figyelni kell a távolságra, az ellenfél mozgására, és arra, hogy hasalunk-e, vagy zihálva állunk a lábainkon. A fegyverek viselkedése abszolút a való életből lett átvéve, mi magunk pedig háromféleképpen fókuszálhatunk: akárhogy is számoljuk, a legpontosabb célzáshoz három billentyűnyomás szükséges – túl sok időt vesz el a harcmezőn. A Tripwire érezhető reformokat akart az irányításban, de nagyon macerás, nem hinnénk, hogy a multiban bárkinek lenne ideje finomkodni. A felesleges életszerűségből később is kijut nekünk, pedig egy átlagos Call of Duty-fan már ilyenkor le is törölte a programot.


Vita nincs: a single player olyan, mint sót tenni a kávéba – teljesen felesleges. Sztálingrád és vonzáskörzetének ostromából ki lehetett volna hozni kellően hősies témát is, ám dramaturgia hiányában minden annyiból áll, hogy kronologikus sorrendben elénk pakolt multiplayer térképeken harcolunk idióta botok ellen. Egy életunt öregember minden érdekességet nélkülözve magyarázza nekünk két meccs között a háború aktuális helyzetét, miközben mi gyenge felbontású, valós képsorokat vizslatunk, unottan malmozva. A célok egyértelműek: foglald el ezt és ezt a raktárt, tisztítsd meg a templomot, majd menj tovább a következő kontrollpontra. A Tripwire fantáziája eléggé satnya, bár elhisszük, hogy a Call of Dutyt sem a nagyapáink ténykedése ihlette, de azért ez igen-igen karcsú. Furcsaság, hogy egy közelharcra kihegyezett városi pályán minduntalan sniperként éledtünk újra. Illett volna áldozni valamit a filmszerűség oltárán, tömény és rideg valójában nem fogunk megbarátkozni a kampánnyal. Élettelen, sivár és buta, a szükséges rossz.


Leírjuk kicsit milyen a mesterséges intelligencia ellen nyomulni: társaink rohannak előre, mint a meszes, s már az első kósza lövedékek leterítik őket. Sebaj, végtelenszer újraéledhetnek, majd, amikor közel kerül egymáshoz a két fél, mehet az eszetlen kergetőzés. Okos megmozdulások nélkül, mindenféle csapatmunkát mellőzve csöppenünk bele a keleti front véres küzdelmeibe - jobb esetben a szerencsére hagyatkozva, mintsem a taktikai érzésünkre. Ha van is egy sikeres sorozatod, előbb-utóbb úgyis megfekszel – nincsenek hősök, az utánpótlás kiapadhatatlan. 800 méterről eleresztett lövésektől harapunk fűbe véletlenszerűen, társaink sem fedezik a hátsó felünket – rambóznak szüntelenül az adott irányba. Ha egyetlen lövést sem eresztünk el, még akkor is a miénk a győzelem. A borzalmas M.I. csak a jéghegy csúcsa, még a legnagyobb Red Orchestra-fanok sem élvezik majd a single-t. Hiába vársz villámháborúra, lassú és unalmas fércművet kapsz az arcodba, ha kerülöd az online csatatereket.


A multiplayer már más tészta, sőt, ha eltekintünk a játék számos technológiai bakijaitól - kellően hozzáértő társasággal játszva - itt kerülnek felszínre a pozitívumok. Végre használhatóvá vállnak az olyan újdonságnak ható játékelemek, mint a belső nézetes fedezékrendszer, melyet egyetlen gomb segítségével hívhatunk életre, bármilyen tereptárgy mögé bújva. Innen aztán ki-kilövöldözhetünk, akár vakon sorozva is. Nem célszerű túl sokáig lapítani egy helyben, mert hamar egy mesterlövész következő skalpjaként végezhetjük, mivel nem teljesen biztonságos. A sprintelés után szinte mindig guggolnunk kell, hiszen a célzás kifáradva szinte lehetetlen. Némileg fárasztó mindezt kivitelezni több billentyűt használva egymás után, de meg fogja hálálni az előrelátásunkat. A bekapott ólom rövid úton belül fájdalmas halálhoz vezet - némi könnyítést azért végeztek a fejlesztők: ha nem vészes a sebzés és nyugton maradunk egy darabig, eláll a vérzés.


A Red Orchestra 2 három játékmódot kínál, akár 64 játékos számára: a Firefight voltaképpen egy sima Team Deathmatch, ahol az ellenség levadászása mellett másra nemigen kell figyelnünk. A Territoryban kontrollpontokat kell sorjában elfoglalnunk, de csak akkor, ha ellenség nincs a közelben. A Countdown annyiban különbözik az előzőtől, hogy itt nincs respawn, egyetlen életünk van, s ha azt idő előtt elveszítjük, csupán a többiek ténykedését követhetjük figyelemmel. A nagy zavarban hasznunkra válik az, ha megnyomjuk a T-gombot, mely megmutatja nekünk azt az aktuális pontot, amit el kell foglalnunk, vagy meg kell védenünk, ezzel elkerülve az elveszett kóborlást. Habár a mesterlövészek némileg előnyben vannak, a sima Riflemanek cipelhetik magukkal a legtöbb gránátot, egy oldalfegyvert és ugye a gépkarabélyt, s ott is érvényesülhetnek, ahol a meglepett sniper csak kapkod. A partnerkereső kicsit sete-suta és nehezen használható: nem könnyű megtalálni a kívánt szervert, a filterek beállítása sem gördülékeny. Viszont megéri: online vizeken a háború kiteljesedik, a hangulat kellően felfokozott, de túl nagy tolongás egyik szerveren sincs.


Gyakran előfordul, hogy nehezen tudjuk megkülönböztetni, hogy ki a barát, s ki az ellenség. A közelben nincs veszély: a program kiírja a játékos nevét, de távolra már nem árt az éles szem. A Red Orchestra 2-ben fordul elő a legtöbbször, hogy saját csapattársunkat nyírjuk ki, igaz, itt nem is veszik olyan szigorúan, ha bénáztál, mert mindenki bénázik. A szürkésbarna zubbonyt viselők a németek, a barnásszürkék pedig az oroszok – ha színvak vagy, kérjük, játsszál inkább mással! A realizmus egyik sarkalatos pontja ez is, utalva arra, hogy bajtársaink értelmetlen halála vezethet a győzelemhez. Továbbá nincs lőszerszámláló – ahhoz, hogy meg tudd nézni, mennyi muníciód maradt még, ki kell húznod a tárat a fegyveredből. Kézzel töltesz újra, a távolság megállapításánál csupán a megérzéseidre támaszkodhatsz, abban a reményben, hogy nem a társadat találod majd el. Sajátos ízt ad ez a játéknak: halál, halál és megint halál. Hosszú utat járunk be az érvényesülésig, ha azt hitted, hogy korunk sláger-FPS-ei kellő kihívással kecsegtetnek, akkor a Red Orchestra 2 maga lesz a rémálom.


A kellően komoly témaválasztáshoz nem igazán megnyerő látványvilág párosul, holott az Unreal Engine 3.0 birtokában azért jóval káprázatosabb összképre számítottunk, de a Tripwire szerint mindez csak másodlagos. A textúrák felbontása olyan, mintha elmaszatolták volna, s még idejében sem tölti be őket a motor, a karaktermodellek messze elmaradnak korunk átlagától, s a gyenge látvány mellé irtózatos gépigény is párosul. Oké, hogy valós időben számolja a lövedék ballisztikáját, de ez akkor is sok. Még hagyján, hogy megeszi reggelire a négymagos rendszereket, de meg kell barátkozunk azzal, hogy mindez az optimalizálatlanság hiányából fakad, jó 25-30 fps-t tudunk kicsikarni belőle. A pályatervezéssel nincs gond, vitán felül jól használható játszótereket kapunk, kellően változatos felépítéssel, bár a színek túl egyhangúak, amitől önkéntelenül is magunkba fordulhatunk. Viszont a nagyzenekari lassú és gyászos betétekkel tökéletesen sikerült megfogni a szürke hangulatot.


A Tripwire Interactive játéka egy nagy űrt tölt be a lövöldözős címek palettáján, de az kétségtelen, hogy megmarad rétegcímnek. Hiába szajkózza mindenki a totális szimulációt – tessék, itt van – mégis húzzuk a szánkat. Mérget vehetünk rá, hogy bennünk van a hiba, mert ki imádja azt az érzést, hogy már megint alulról szagolja az ibolyát? Pedig minden úgy csinált, ahogy a katonák kézikönyvében meg van írva. A számos irreális próbálkozás mellett toronymagasan tűnik ki a Red Orchestra 2: Heroes of Stalingrad, az élmény tényleg páratlan, kár, hogy ostoba technikai bakikon csúszik el minden. Gondolkozzon el mindenki azon, hogy a realizmus tényleg a legfontosabb-e a számodra? Ha igen, akkor megtaláltad azt, amivel a következő hónapokban szórakozhatsz.