Infinity Blade II teszt

Az Epic Games zászlaja alatt hajózó ChAIR Entertainment fejlesztői nem ültek a babérjaikon, több mint fél éven keresztül serénykedtek, hogy tető alá hozzák az egyik legsikeresebb és grafikában vitathatatlan bajnok iOS játék folytatását. A hosszú várakozás ideje alatt is kaptunk tőlük pár gumicsontot, ilyen volt az alapjáték négy DLC-je (a második tartalmas és a sztori szempontjából is fontos volt), továbbá egy átvezető regény (Brandon Sanderson – Infinity Blade: Awakening), ami noha nem volt cselekményben gazdag, de ügyesen kiterjesztette, egyben részletesen bemutatta számunkra a Mustard testvérek által csak durván körvonalazott világot és történetet. A folytatás apróbb hátrányai közé is sorolható, hogy az első rész és a könyv alapos ismeretét feltételezi, ezek híján a kocajátékos elveszik, mint szürke szamár a ködben, már az első jelenetben sem tudja hova tenni az asszonykát (Isaline, a barátainak csak Isa) és a Worker of Secrets néven emlegetett, kiszabadítandó célszemélyt. Mindezt valami emlékezetfrissítő gyorstalpalóval, mondjuk egy kis beépített képregénnyel vagy minimum egy fakultatív szöveges összefoglalóval orvosolhatták volna.


A kaland kis átfedéssel ott folytatódik, ahol Sanderson letette tollát. Héroszunk beugrik egy infókufárhoz, Saydhihez, egy kisebb hatalmú halhatatlan nőhöz, hogy útbaigazítást kérjen, ehhez azonban át kell verekednie magát a bambuszerdő közepén megbúvó központi pagodáig. Ez a szakasz amolyan játék a játékban, egyben rövidebb bevezető, tanító és gyakorló pálya. A találkozó ugyan nem várt fordulatba torkollik, de utána a tényleges címképernyőtől már a kovács börtönét rohamozhatjuk, ezúttal ráadásul némileg hosszabb, idővel szerteágazóbb és változó utakon menetelhetünk a marcona monszták által védelmezett torony ellen.


A játékmenet alapjaiban nem változott sokat, ami annak ellenére, hogy a regény lebegtetett több ellenfeles küzdelmeket is, nem különösebben meglepő. Főnöknek is beillő bajnokok, óriások, gólemek, néha sárkány méretű szörnyek állják utunkat libasorban, és minden egyes példány levágása után választhatunk következő úti célt. Gyakran csak egy opció áll rendelkezésünkre, de néhány nagyobb kincset rejtő mellékág, kinyitandó láda vagy alternatív útvonal is befigyel. A monoton harcokat itt-ott megszakító jelenetsorokhoz hasonlóan a haladás útja is letárolt, mi legfeljebb a fejünket forgathatjuk, vagyis a virtuális kamerával nézhetünk körbe a lenyűgöző (és az iPad 2-t meg iPhone 4S-t még jobban kihasználó), Unreal Engine 3 által elénk varázsolt 3D-s világban, illetve egy egyszerű mellékjáték ekkor is él, rengeteg arannyal teli zacskó és néhány energiaital is beleolvad a tájba, ezeket bökdöséssel szólíthatjuk magunkhoz.


A harc továbbra is a Fruit Ninja alapjait idéző ujjal szeletelős bajvívás, adok-kapok. A felénk irányuló támadások célját és irányát jól kell megsaccolnunk, és vagy ügyesen időzítve el kell hajolnunk előlük a megfelelő irányba, vagy háríthatjuk is őket pajzsemeléssel illetve ellencsapással. A célunk, hogy kifárasszuk a gazt, esetleg kibillentsük az egyensúlyából, és ekkor jövünk mi, odasózhatunk emberesen, akár kombókkal is sorozhatunk. Amennyiben szerencsénk van, a játék speciális támadást is felkínál, fegyvertípustól függően sok kicsit vagy kevés nagyot döfhetünk, esetleg szabdalhatunk. Előfordul még az összeakaszkodás, ekkor böködnünk kell a kijelzőt, mint a veszedelem.


Ezeken túl változatlanul két speciális gömb segít még minket, az egyik az idő múltával, a másik pedig a pengeváltások számával töltődik, ha megtelnek, elsüthetjük őket. A bal oldali a Super, egy nagyobb, védhetetlen támadási lehetőség, a módja szintén fegyverfüggő. A jobb oldali a mágia, a gyűrűnkben rejlő bűbájokat a megfelelő rúnák nagyon gyors lerajzolásával hívhatjuk elő. Ezek többsége valamilyen klasszikus elemmel támadó varázslat (figyelnünk kell, hogy mik ellen védik magukat a bitangok, sajnos bizonyos szint felett már mind hörcsögként halmozzák a védelmet), de akad öngyógyítás is, ami mint hamar megtapasztaljuk, a játékban a legjobb barátunk.


Komolyabb újítás, hogy immár három eltérő fegyvertípussal harcolhatunk, s mindháromhoz kicsit más taktika, védekezés, speciális támadás, sebesség és támadóerő társul. Küzdhetünk az elődből megismert karddal és pajzzsal is, azonban ha a dupla kardot vagy a kétkezes fegyvert választjuk, a pajzs értelemszerűen nem áll rendelkezésünkre. Az előbbi esetben csak lehajolhatunk az elugrások mellett, az utóbbinál kitérésre sincs módunk, ugyanakkor magát a fegyvert kitarthatjuk mindhárom irányba pajzsként. Amennyiben valakinek jobban bejön az egyik módi, leragadhat annál is, persze az egyenletes fejlődéshez célszerű minél több eszközt forgatnunk.


A néhány összecsapás és a még most sem túl méretes pálya hamar megunható lenne, ha nem került volna rájuk a szerepjátékos réteg. A győztes csatákért tapasztalati pontot kapunk, a kivégzésekért és az újdonságként megjelent véletlenszerű kihívásokért (például ne használjunk varázslást vagy hozzunk össze 25 tökéletes hárítást) szintúgy. Ezek az eszközeink egyedi csíkjait növelik, és egy füst alatt a globális XP-t is, aminek beteltekkor szintet lépünk, és két pontot eloszthatunk a statisztikai lapunkon az energia, támadóerő, védelem és mágia tulajdonságok között. Ebbe a rendszerbe a programozók egy enyhén bosszantó féket is beépítettek, hogy ne gyúrhassuk túl magunkat. Konkrétan, míg a fő tapasztalati pontunk a szintlépések során nullázódik, a tárgyaink csíkja csak egyszer tölthető meg, ha egy megtelik, a tárgy mesterévé válunk, több XP-t nem rakhatunk bele, és az utána járó globálist is bukjuk. Előny viszont, hogy minden eszköz „kimaxolása” után egy újabb statisztikai pontot elkölthetünk, a tapasztalati pontok töretlen áramoltatása mellett ez is arra ösztönöz minket, hogy minél aktívabban variáljuk a tárgyainkat. Sajnos emiatt nem szerethetünk bele egy-egy dorgáló eszközbe, ha leragadunk egynél, azzal a saját fejlődésünket gátoljuk.


Kereskedni ezúttal is bárhol tudunk a csatákon kívül, nem kell boltba mennünk vagy kaftános árusokra vadásznunk, a pályákon összeböködött és ellenfelektől zsákmányolt aranyon vásárolhatunk fegyvereket, pajzsokat, sisakokat, páncélokat és varázsgyűrűket. Újdonság viszont, hogy eme alapfelszereléseket az előző résszel szemben már nem tehetjük pénzzé, kizárólag, ha valamiből két teljesen azonosat szerzünk (tehát nem két kardot, hanem két teljesen ugyanolyan kardot), ezért a felszerelkezés nehézkesebb, lassabb, a túl gyenge és feleslegessé vált cuccokat is örökre magunkkal kell hurcolásznunk. Szintén nóvum, hogy változatos formájú, tulajdonságú és színű drágaköveket is szerezhetünk vagy vásárolhatunk (meglepő módon ezeket szabadon el is adhatjuk), mint sok más szerepjátékban, itt is a slotokkal rendelkező eszközök tulajdonságait javíthatjuk velük. Az előző résszel szemben tehát a cuccok önmagukban nem rendelkeznek beépített különleges képességekkel, így adhatunk hozzájuk szabadabban sokfélét az elemi támadásoktól a különféle feltételeknél (pl. tökéletes hárítás) életbe lépő gyógyításokig vagy extra sebzésekig. A kövek mellett néhány további tárgy is debütált, ilyen a fő energiaitalhoz csatlakozott pár különleges lötty (folyamatosan növelnek erőnlétet vagy pajzsot, esetleg szorozzák a tapasztalati pontot), a három eltérő árú és értékű tárgyat sorsoló szerencsemalom, illetve három különböző kulcs, melyekhez természetesen felbukkantak a lezárt ládák is.


Az élet és halál nagy vonalakban úgy működik, mint korábban. Most már nem titok, hogy Siris is egy a halhatatlanok közül, így ténylegesen nem ölhető meg, kizárólag az Infinity Blade-del, ami itt lényegtelen. Amennyiben egy átlagos ellenféllel szemben alul maradunk, akárhányszor újrakezdhetjük a csatát, ha pedig úgy érezzük, hogy az erőfölénye megtörhetetlen (ez a forgatókönyv is benne van a pakliban), visszamehetünk az előző, könnyebb inkarnációba (ez a segítség újdonság, az első részben csak az adott szintet kezdhettük újra). A főnökök esete kicsit más tészta, akár nyerünk, akár vesztünk, minden esetben meghalunk, hogy egy új, üres testben éledjünk újra, egy magasabb szintű Újjászületésben (itt már nem Vérvonalak vannak), ezzel párhuzamosan az ellenfelek is fejlődnek, több szintet lépnek, sokkal nehezebbé válnak.


A teendőnk tehát annyi, hogy konokul megyünk előre, vért izzadva küzdünk, ádázul kaszabolunk, meghalunk, aztán újrakezdjük az egészet, és a pálya meg az animációk szempontjából változatlan körforgás egészen addig tart, amíg statisztikában, fegyverzetben és persze gyakorlatban fel nem növünk a főnökökhöz, le nem zúzzuk az összeset, avagy elunjuk a játékot, és bedobjuk a törölközőt. Ezúttal mellesleg már az első, DLC bővítések nélküli verziót sem lehetne kipörgetni egy körben, nem csak az erőkülönbség akadályoz minket, de három főnököt is le kell győznünk újabb és újabb újjászületésekkel, hogy eljuthassunk a végjátékig.


Az igazat megvallva, a hatalmas népszerűségnek örvendő előző rész nem lopta túlságosan a szívembe magát, miután az első negyedórában kigyönyörködtem magam a poligonorgiában, meglehetősen untatott a túl rövid pálya és a végtelenül monoton, napokat elrabló tápolás (a DLC-s megnyeréshez nem csak magas statisztikára, de a méregdrága Infinity Blade megvételére is szükség volt). A folytatásban azonban érzésem szerint amennyire lehetett, a fejlesztők eltalálták az arányokat. A hosszabb pálya, a több útvonal és a változatosabb főnökök nyújtanak elég pluszt, hogy ne kopogtasson ismét az ajtómon a korábbi hiányérzetem, ugyanakkor jelenleg nem is lebegnek nagyon elérhetetlennek tűnő célok sem előttünk. Az Infinity Blade II tehát hozza mindazt, amit az első résztől elvártam, tartalmasabb, az aránytévesztéseket és más bakikat is orvosolta, a maga területén szinte hibátlanná érett.