Silent Hill: HD Collection teszt

Rettegés és kín. A Konami, a Team Silent és a Hijinx Studios a klasszikus túlélő horrorok szerelmeseinek kedvez ezúttal, ha a köd leszáll, a Halott Város többé nem ereszt. A sorozat rajongói pedig ezt tudják is jól, hiába menekültünk meg Silent Hillből több alkalommal is, visszavágyunk oda, mint megvert kutya a gazdájához. A rémálom ismét kezdetét veszi, csókold anyád arcon, mintha többé nem látnátok egymást.


Mary három éve halott, de ez az ő kézírása, ezek az ő szavai. James a zsebébe gyűri a levelet, s teletankolva öreg, rozsdás szedánját, északkelet felé veszi az irányt, a hegyekbe. Mary ott vár rá. Silent Hillben. Elkeseredett, szerelmes férfit alakítunk a sorozat második részében, ki bármire képes, hogy feleségét újra láthassa, ami viszont a városban várja őt, az minden képzeletét felülmúlja. A kihalt utcák, a koszos, betört ablakok, és az eltorlaszolt, vérfoltos ajtók vészjósló előjelére nem hallgatva hősünk megkezdi a nyomozást, s nem is kell sokat várnia, hogy a félelem mázsás teherként telepedjen a vállára. Egy óvatlan pillanatban a világ kifordul önmagából, az utcákat torz, groteszt alakok özönlik el, s James rájön, a város okkal hívta őt ide.


Silent Hill nem kegyelmez. A köd a harmadik részben egy 17 éves lány kerít hatalmába, Heather sorsa megpecsételődni látszik, mikor a bevásárlóközpontban sétálgatva hirtelen mindent ellep a rozsda, csak a túlélés számít most, semmi más. Fiatal hősnőnk azonban nem egy átlagos tinédzser. Az apja korábban harcolt az itt uralkodó erőkkel, ő maga pedig valami megmagyarázhatatlan oknál fogva kapcsolatban van az első rész főszereplőjével, Alessával. Sötét titkok derülnek ki múltjából, mialatt a valóság és az őrület határa lassan összemosódik szeme előtt, hát hogyan is lenne képes mindezt feldolgozni egy kislány, miközben szörnyek törnek az életére. 


A lemez behelyezését követően egy egyszerű menüből választhatjuk ki, hogy a két kaland melyike induljon korábban. A Silent Hill 2 és a Silent Hill 3 igazi klasszikus horror játékélményt kínál számunkra, lassan tíz éve már, hogy nem láttuk őket, édes az új találkozás. Ám mielőtt elmerülnénk a fertőben, máris megízlelhetjük az HD Collection nagy bravúrját, ami nem más, mint a teljesen új szinkron. A játékok indítása előtt dönthetünk, hogy az eredeti, vagy a feljavított hangokat szeretnénk-e hallani, ez utóbbi pedig nem okoz csalódást, az effektek jobban szólnak, a hangulat sokkal ütősebb, az új szinkronszínészek pedig derekas munkát végeznek, sokkal élvezetesebb velük a kaland, mint a régiekkel.


A látvány is javult. A játék immáron 720p felbontásban pompázik, és vannak új textúrák is, kicsit olyan érzése van az embernek, mint amikor a PS2-emulátor feltolja az értékeket. Minden technikai megvalósítás marad a régiben, az összhatás mégis modernnek hat. Nem hasonlítható a mai játékok színvonalához, de arra éppen megfelelő, hogy ne egy kivehetetlen, ocsmány pacát lássunk a tévénken. A Silent Hill: HD Collection nem remake tehát, nem kapott új motort, se új effekteket, aki erre számított, annak most csalódást kell okoznom, az egyik szemem sír, a másik nevet. Jó lett volna a régi kalandokat egy igazi, modern játékban viszontlátni, ellenben szerencse, hogy a klasszikus elemek nem mentek veszendőbe.


Az audiovizuális tupírt leszámítva minden maradt tehát a régiben. A második rész ködös helyszíneinek idegesítő, alig pár méteres látási távolságától, és a cinematikus kamerakezelés miatt mindkét játékban összezavarodó irányítástól szabadulni tehát nem fogunk ezúttal sem, van viszont, ami elveszett. Nem tudom teljes biztonsággal megerősíteni, de találni fórumokat, ahol panaszkodnak egy-két kimaradt jelenetre a játékosok, mi megvolt az eredeti kiadásokban, az most teljes egészében eltűnt, hosszú másodpercektől szabadult meg a játék, piramispofa se erőszakolja már meg áldozatát a folyosón. Cserébe viszont vannak achievementek és trófeák, aminek nagyon örülök, személy szerint.


A játék a sorozat vérbeli rajongóinak készült. Aki újoncként tekint rá, napjaink PC-s és konzolos címeihez hasonlítva, az nem érdemli meg még azt sem, hogy a kezébe vegye. Más ez, mint amiket manapság készítenek, a 2000-es évek elején minden más volt. Lassabb és nyugodtabb volt az élet, ráértünk több órás városi sétákra indulni, és kutatni Silent Hill titkait, azt pedig mondanom se kell, hogy itt még segítséget se kaptunk ahhoz, hogy mit csináljunk, vagy hová menjünk. Mindenre nekünk kell rájönni, magunkban összerakni a részleteket, és használni az eszünket a továbbjutáshoz, nem teljesen nyílt a világ, de nem is annyira lineáris, mint a mai játékok. Mások voltak az értékek.


Némi negatívum, hogy noha a csomag gyűjtőknek készült, a két játék hangyányi feljavításán kívül semmi extra tartalommal nem szolgál. Jó lett volna néhány artwork és dokumentumfilm, meg egy audiósáv a lemezre, átkomponált betétdalokkal, arról nem is beszélve, hogy mekkora lehetőség lett volna régi, kimaradt jeleneteket belerakni a játékba, vagy egy alternatív befejezést adni neki, ne adj Isten, fejlesztői kommentárt vágni alá. Nem azt mondom, hogy ezek mind kötelező dolgok, de, hogy a Konaminál egyetlen embernek se jutott az eszébe valami extrát belepakolni a dobozba, az már egyenesen dühítő. Ja, és hol van az első rész? Nélküle félkarú óriás a trilógia.


Aki fél a csalódástól, az ne vegye meg a játékot. A klasszikusok a maguk idejében voltak jók, én sokkal jobban szeretem őket olyannak, ahogyan az emlékeimben élnek. Tíz éve egy tökéletes, gyönyörű, hibátlan játékot láttam a Silent Hillben, mai szemmel viszont az egész lassúnak, rondának, gyermetegnek, és feleslegesen nehéznek hat. Ha viszont rajongóként szeretnél visszatérni egy kicsit a múltba, s nosztalgiázni egyet, vagy éppen ellenkezőleg, fiatal játékosként meg akarod nézni, mitől van magömlésük az öregeknek, akkor határozottan ajánlom a vásárlást. Az HD Collection egy igazi klasszikust támasztott fel, ezért pedig minden tiszteletet megérdemel.