Top Gun: Hard Lock teszt

Maverick visszatért. A Top Gun: Hard Lock a Perzsa-öböl uralmáért folytatott harcokba enged betekintést, Tom Cruise azonban nem fog visszamosolyogni ránk, a film legendás hőse meghúzódik a háttérben, a főszerep ezúttal nekünk jár. Az Amerikai Légierő egyik frissen diplomázott pilótájaként hamar a dolgok sűrűjébe kerülünk, idegen erők próbálják megvetni lábukat az olajfoltos tengeren, az elnök parancsának eleget téve a mi feladatunk nem kisebb lesz, mint megvédeni területeinket, s örökre kiűzni az ellenséget. A hívójelünk Spider, a gépünk egy Super Hornet.


Tizenöt küldetés vár ránk, egyenként 10-30 perc közötti teljesítési idővel, előretolt légi megfigyelés, felderítő feladatok, kíséret, támogatás és csapásmérés, a megbízások változatosak. A film folytatásának szánt játékot nagyon komolyan venni azonban nem lehet, az igénytelen kivitelezésnek, és a hanyag fejlesztői munkának köszönhetően hamar rájövünk, hogy ezt is csak a legendás címmel, meg a szépen megrajzolt borítóval akarják eladni. A Top Gun: Hard Lock még csak a közelébe se ér a HAWX és Ace Combat párosnak, pedig nagyon magasra ők se tették a mércét, lássuk hát, hogy mi a baj pontosan.


Az Egyesült Arab Emírségek, Szaúd-Arábia, Irán, Irak, Bahrein, Katar, Kuvait, én Omán uralta terület az 1991-es öbölháború óta a katonai regények kedvelt helyszíne, ezernyi lehetőséget kínálva a drámára, a játék mégis klisés, és fantáziátlan lett. A pályafutása elején álló, bizonyítani akaró főszereplő karaktere régi bútor már a játékgyártásban, a legjobbak képezték ki, s a terepen is kap egy jóakarót maga mellé, ilyen hátszéllel nem nagydolog győzelemre vezetni a Darazsat, a kérdés viszont, hogy ki ellen harcolunk? A játék erre nem ad választ, az ellenséget csak megszállónak, vagy rezsimnek nevezi, s nem mond országnevet soha, Tom Clancy röhög a markában, a történet hiteltelen és unalmas, megfordul a fejünkben, mi értelme egyáltalán végigvinni az egészet.


A laza stílus, és a pörgős játékmenet nem probléma. Ez biztosítja azt, hogy bármelyikünk élvezettel üljön le a képernyő elé lövöldözni egy kicsikét, ami igazán nagy baja a játéknak, az a kihívás teljes hiánya. Vadászgépek, hadihajók és épületek kerülnek a célkeresztünkbe különböző mennyiségekben, rájuk küldünk egy-egy rakétát, s már mehetünk is haza, még ha be is kapunk pár töltetet az akció során, akkor se kell aggódni, a gépünknek ezek csak apró horzsolások, meg se kottyannak. S akkor azt még nem is említettem, hogy a fizika, és a gravitáció még arcade létére is mennyire hiányzik a játékból. Bárhogy csavarhatjuk a botkormányt, a húsztonnás fenevad teljesíteni fogja minden kérésünket, egy óvodás is lebombázza így a part menti finomítókat, nem kellett volna kiképzés.


A kontroller bal analóg karja irányítja a gépet, a két ravasz a sebesség növelésére, illetve csökkentésére szolgál, a dömper a fegyverválasztás, az Y a célpontváltás, míg az A gomb a gépfegyvert, a B pedig a rakétát kezeli. A repülő felszereltsége kifogyhatatlan, így nyugodtan rajtahagyhatjuk az ujjunkat az utóbbi kettőn, persze csak akkor, ha épp nem jobb kart kezeljük. Oldalirányba tolva ezzel lehet ugyanis a felrántani az orrot, s megforgatni a gépet a tengelye körül, mely igen jól jön akkor, ha épp egy nagyobb manőverre van szükség, továbbá ez kapcsolja be az utánégetőt is, egy pillanat alatt átléphetjük a hangsebességet.


A hard lock módot az X aktiválja. A játék címadó ficsőrjét úgy érhetjük el, ha ráragadunk az ellenségre, s egy pár másodpercig stabilan követjük őt, a kapott jelzés után be lehet kapcsolni az automata pilótát, s már indulhat is az akció. A két gép vadul cikázik egymás mögött, a mi feladatunk pedig, hogy a célzást kezeljük, ha sikerül kilőnünk a rakétákat, akkor már búcsút is inthetünk a barátunknak, ha viszont elbénázzuk, akkor egy gyors QTE rész veszi kezdetét. A két analóg karral végre kell hajtanunk a képernyőre felvillanó utasításokat, az eredménytől függően pedig vagy folytathatjuk az üldözést, vagy helyet cserél a két repülő, s a vadászból üldözött válik. Rettenetes az egész, ha jót akarsz, egyszer se kezdesz bele.


A Headstrong és a 505 Games mérnökei úgy tűnik, hogy nem csak a szívünket, de az érzékszerveinket se akarják kényeztetni, túlzás nélkül állítható, hogy a látvány pocsék lett. A speciális effektek gyengék, a gépek kidolgozottsága hanyag, a szárazföld szánalmas, a kép maszatos, a felbontás alacsony, a játék narancssárga színvilága pedig egyszerűen ronda. Nincs semmi, amit szeretni tudnánk a látottakban, s a hangok is csak középszerűek, a film néha felcsendülő betétdalán kívül nincs is, ami említésre méltó lenne itt.


A küldetések során összesen 14 vadászgéppel fogunk találkozni, vannak kisebb és nagyobb példányok, illetve lopakodók, aki pedig szereti a többjátékos módot, az most belevetheti magát az online dogfightokba is. Van 4 játékos co-op, és 16 résztvevős egymás elleni mód a felhozatalban, a játék első tulajdonosa mindezt ingyen élvezheti, ha viszont eladja, a következő játékosnak már fizetnie kell érte. A dobozban található ugyanis egy token kód, ami a multiplayert aktiválja, csak egyszer lehet felhasználni, nélküle 10 dollár az online hozzáférés díja, a legtöbb kiadó ezzel harcol a kalózok és a használtjáték-kereskedők ellen. A rendszer bevált már sok játéknál, itt viszont egy vicc az egész. Őszintén. Ki lesz az, aki a zsebébe nyúl ezért? Üresek lesznek a szerverek.


Nem vártam sokat, nem is csalódtam. A Top Gun: Hard Lock olyan lett, amilyennek az első pillanattól kezdve elképzeltem, egy középszerűséget alulról súroló, olcsó játék, ami egy filmklasszikus hátán próbál meg felkapaszkodni, erőtlenül, reménytelenül. Ne vedd meg, a HAWX első részét már gombokért utánad dobják, a stíluson belül annál jobbat máig nem találsz.