The Walking Dead: E2 - Starved for Help teszt

A kaliforniai stúdió alighanem az interaktív filmek veteránjának számít, aki egy csapásra megreformálta a point and click kalandjátékok műfaját, s inkább a történetmesélésre rendezkedett be. A The Walking Dead képregények farvizét meglovagolva ötrészes játékadaptációt készített, s az elgondolás remekül működött. Az áprilisban megjelent első epizód bebizonyította, hogy a Jurassic Parkkal elkezdett hagyomány a közkedvelt poszt-apokaliptikus közegben teljesedik ki. Nem csoda, hogy minden fejezetet tűkön ülve várunk. A Starved for Help névre keresztelt epizód pont ott folytatja a történetet, ahol a bemutatkozó rész abbahagyta. Csak rajtunk áll, hogy miként alakul a rögtönzött társaság krónikája. 


Három hónappal járunk az Episode 1 eseményei után. Főhősünk, Lee Everett és társai menedékre találtak egy útmenti motelben, ám készleteik veszélyesen fogynak. Élelmet és benzint kell szerezniük a továbbhaladáshoz, ám az idő ellenük dolgozik és a belső viszályok is gyengítik a pengeélen táncoló csoport életben maradásának esélyeit. Néhai bűnöző hősünk éppen a közeli erdőbe tart, hogy lőjön egy zsíros cuclit, amikor három bajbajutott testvérbe botlik. Az egyik szerencsétlen egy medvecsapdába lépett, mi a segítségére sietünk és ismét rajtunk áll, hogy miként. A táborba visszatérve a maradék étel kiosztásának terhe is a mi vállunkat nyomja. Nem árt már elsőnek eldönteni, hogy a kompánia tagjai közül kivel szimpatizálunk – jegyezzük meg, hogy köztes állapot nem létezik. Hamarosan két fickóba botlunk a motel mellett, akik benzint keresnek generátorukhoz. Rövidesen kiderül, hogy egy közeli farmon éldegélnek édesanyjukkal és szívélyesen meginvitálnak minket magukhoz Van kaja, jobb a biztonság – miért ne fogadnánk el a felkérést? Nem kell itt a fertőzés okát keresni, ha a világ sorsa így alakult, legalább maradjunk életben bármi áron. 


A St. John család talán túlságosan is kedves ahhoz, hogy igaz legyen. Főleg, hogy járkálók helyett rövidesen valódi hús-vér emberek is támadják a lakóhelyükként szolgáló egykori tejüzemet. Azt hiszem, itt érdemes abbahagyni a történet ismertetését, hiszen egy egészen másfajta rejtély vár kibogozásra ebben az epizódban, mint amit megszokhattunk. Bár az élőholtak belépője még mindig véletlenszerű és szépen adagolja az adrenalint, a játék hangsúlya ismét az emberi tényezőkön lesz. A társainkkal való kapcsolat dinamikus, továbbra is függ a feszes döntéseinktől és attól, hogy milyen mondatokat adunk Lee szájába. Most is több minden kiderül bűnözői múltunkról, és a fertőzés terjedéséről. Habár a játékidő nem több 2-3 óránál, a sztori sodró lendületű és egyszerre több vasat tart a tűzben. Nincs lövöldözés, a szabadságérzet sem nagy, mégis olyan adrenalinbomba, amit még az akciójátékok is megirigyelhetnének. 


Az, hogy ki éri meg a holnapot, csak rajtunk múlik. Az olykor békés és napsütéses vidék ellentmond a visszafojtott félelemnek, amit hőseink éreznek nap, mint nap. Vajon sikerül-e idejében kikerülni az aktuális slamasztikából, amikor az idő nem nekünk dolgozik? Ismét néhány másodperc alatt kell eldöntenünk, hogy kinek a pártjára állunk, miközben próbáljuk megtartani a remény egyetlen, éltető szikráját. A feszültség minden beszélgetésben kitapintható, minden apró cselekedetünknek súlya van. Ez az intenzív, érzelmileg sakkban tartó rendszer továbbra is remekül működik, és biztosítja a játék szavatosságát – mert miért ne próbálnánk meg a másik szálat is? Nem lehet egyértelműen megmondani, hogy döntéseink után a dolgok végül is jobbá, vagy rosszabbá fordultak. Na, jó, a nem kevés pimaszsággal átitatott válaszlehetőségek azért árulkodóak. 


Clementine feletti atyai gondoskodásunk egy biztos pontnak számít, de minden egyéb már a saját vérmérsékletünktől függően alakul. Habár ezúttal egy merően más típusú ellenséggel nézünk szembe. Lesz olyan is, amikor besokallunk és kedvünk lenne delejes módon kiosztani a picsogó barátainkat, s jól eső lenne néhány gusztustalan alak arcát is beverni. Az események véletlenszerűsége folytán hibát hibára halmozhatunk, ami nem vet ránk jó fényt. A kiélezett helyzeteket olykor csak idegbeteg gombnyomkodással teljesíthetünk – meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy néha amatőr módon kell megoldanunk egy helyzetet. 


Összességében a rendszer továbbra is remekül vizsgázik, de ismét nélkülöznünk kell a kihívással teli fejtörőket – egyértelmű, hogy kalandjátékként nem állja meg a helyét a The Walking Dead. Továbbra is egy innovatív, számos más műfajra emlékeztető egyveleg. A kameranézetek sok esetben inkább megnehezítik a dolgunkat, s mikor szabadon mozoghatunk (ez nagyon ritka) Lee irányítása is eléggé nyögvenyelős. A játék ismét egy remek esettanulmány arra nézve, hogy a különböző emberek miként reagálnak egy-egy kényes helyzetre. Az epizód végén látható statisztika jól tükrözi, hogy miként viszonyultunk a fontosabb eseményekhez – lehet próbálkozni újra és újra, netán haverunk, barátnőnk bevonásával. 


A dráma és a történetmesélés továbbra is a játék gerincét képezi, ismét megtapasztalhatjuk az ősi emberi félelmet, mely minden esendő szereplő arcáról leolvasható. Van, aki jól bírja a stresszt, mások megtörnek a teher alatt. A The Walking Dead az érzelmi és pszichológiai oldalát vizsgálja a zombi apokalipszisnek, emberi kapcsolatokat előtérbe helyezve – pont, ahogy a képregényben tapasztalhattunk. Még mindig jó pont, hogy képesek vagyunk befolyásolni a történéseket, s mindez kiegészül a magával ragadó audio résszel. A folytatás augusztusban érkezik, de jövőre viszont az FPS-ek szerelmesei is kiélhetik magukat az Activision - Terminal Reality-féle adaptációval.