Derrick the Deathfin teszt

A különösebb felhajtás, dobpergés és kritikusi üdvrivalgás nélkül színre lépett Derrick the Deathfin létezéséről egy papírközpontú barkácsblogon olvastam először. Mivel értékelem a formabontó, unortodox produkciókat, a gyurmafigurásokat is beleértve, a cikk végén beágyazott, a világ első víz alatti papírjátékát hirdető trailer azonnal megnyert magának. A fejlesztést mellesleg a Different Tuna cégnév alatt tevékenykedő két brit arc, Gordon Midwood és Ron Zo még 2010-ben kezdte el, a projekt a támogatók és ingyen besegítő barátok ellenére is kemény, átszámítva közel 14 millió forintos kölcsönt emésztett fel, amennyit az utolsó adatok szerint valószínűleg soha nem hoz vissza a konyhára hiánytalanul. Ugyanakkor van még esély arra is, hogy Derrick tiszteletét teszi Vitán, sőt a kis csapat tervez folytatást, melynek eljövetele természetesen az első rész eladásain áll vagy bukik.

Noha az említett reklámfilm nem árul zsákbamacskát, határozottan jelzi, hogy nem minden jelenet származik a végső produktumból, a felületes szemlélő számára mégis csalóka lehet. Én is kicsit másra számítottam, az összekevert három megjelenítési módból a térbeli, valódi papírfigurákkal forgatott részek ragadtak meg az emlékezetemben határozottabban, de valójában a játékban ezek nem szerepelnek, hagyományos, 3D-be renderelt, fix nézetű, 2D-s irányítású minden kontrollálható szakasz, csupán az átvezető részek készültek igazi papírból, azok is csak 2D-s stop motion animációk. Az anyag tehát többnyire csak alacsony poligonszámmal imitálja a papírvilágot, valami olyasmi volt a cél, mint a LittleBigPlanet esetében, sajnos azt a szintet sem sikerült megközelítenie, pedig szerintem csak a textúrákon múlott a dolog, például a szintén független Zen Bound sorozat is jobban hozza a fát és egyéb matériákat. Ez persze csak kis negatívum, ettől még a hangulatos, papírból valóban megépíthető és meg is épített figurák működhetnek, és lehet párját ritkító a játékmenet is.

A történet szerint Derrick, a kis cápa boldogan szeli a habokat, és éli csúcsragadozói életét a szüleivel, egészen addig, amíg az ember meg nem hódítja a tengereket. Ekkor megszaporodnak a szivárgó, mérgező hulladékkal teli hordók, az olajfúró-szigetek és a teherhajók, csúcssebességbe kapcsol az ipari szennyezés. Mindezek tetejébe az emberiség egyre mohóbban kezdi fogyasztani a cápauszonyt is, ami kegyetlen és pazarló befogással jár, ráadásul egyes fajokat már a kihalás szélére is sodort. Ennek a lehalászásnak esik áldozatául apu és anyu is, akik konzervként végzik, az árván maradt Derrick pedig bosszút esküszik az ember, a természetromboló eszközök és minden útjába álló egyéb lény ellen.

Ugyan Derrick még kicsi, de ettől még a Carcharodon carcharias, azaz a nagy fehércápa fajt képviseli, és mint ilyen, a valóságot ugyan nem fedően, de a közhiedelemnek megfelelően egy zabálógép, csak úgy tud életben maradni, ha megállás nélkül táplálkozik, ellenkező esetben automatikusan, és nagyon gyorsan zuhan az energiája az elhalálozást jelképező zérus irányába. Ez rögtön két problémát is felvet: egyrészt nem kalandozhatunk el a tengeri lények által kevésbé lakott irányokba, másrészt sehol nem időzhetünk hosszan, ugyanis más cápás játékokkal, például a mobilos Hungry Shark-sorozattal szemben nem termelődik újra a kaja. A változatos halakat, rákokat, tengeri herkentyűket és búvárruhás vagy csak szimplán fürdőző embereket automatikusan nem kebelezzük be, az evés (Xbox 360-as gamepaden alapesetben A gomb) vagy kilövés (B gomb) segítségével lakmározhatunk csak. A játékban egy dolgot gyűjtögethetünk, rózsaszín ékköveket, ezek nagyjából úgy vannak elszórva hosszabb szakaszokban egymás után, mint a Sonicban, az optimális íven száguldva tarolhatjuk le őket igazán hatékonyan. Noha nem kell megennünk őket, ezek is növelik az energiánkat, ahol sok van belőlük, lassabban és megfontoltabban haladhatunk, ugyanakkor ezek száma is véges, minden pályán állandó.

A játékmenet hellyel-közzel a valamennyire hungarikumnak is tekinthető Ecco the Dolphint idézi, persze szinte minden oldalnézetes halszimulátor ugyanúgy működik. Az alap pályákon annyi az elsődleges feladatunk, hogy a helyes utakat és barlangokat megtalálva, a mozgó vagy álló akadályokat leküzdve, ép bőrrel eljussunk a célig. Minden kontinens végén ennek egy variációjával találjuk szembe magunkat, a kijárat előtt egy pályafőnököt is le kell győznünk, a sebezhető, vörös részeit támadva. Két további pályatípus fordul még elő, melyekre nem áll a zabálós szabály. Az egyik a verseny, ezeket meghatározott időn belül kell teljesítenünk, a másik a logikai feladvány, ha nevezhetjük így, ezeken rendszerint egy vagy több aknát kell célba juttatnunk lökéssel vagy terelgetéssel, ezek a szabotázsakciók nem tartogatnak túl nagy kihívást számunkra. A pályák mellesleg nagyon rövidek, az elején szinte nevetségesen azok, de később sem nyúlnak meg jelentősen, cserébe viszont nincsenek ellenőrzőpontok, ha hibázunk, visszakerülünk a startvonalra. A nem túl hosszú játékidőt azzal tolták ki a fejlesztők, hogy hiába teljesítjük sorban a szinteket, a következő, szintén nyolc pályát tartalmazó kontinens csak akkor nyílik meg, ha a begyűjtött ékkövek és átugrott autógumik száma eléri a megadott, könnyedén nem abszolválható értéket. Ezek egyébként eltűnnek, tehát a pályák újrajátszásakor csak a hiányzók várnak minket, viszont csak akkor számítanak, ha ismét el is érjük a célt.

A nehézség furcsa összetevő, a pályák egy ideig nem csak nyúlfarknyiak, de szinte bekötött szemmel teljesíthetők, a játékos már-már úgy érzi, nem is lesz az anyagban semmi kihívás. Aztán persze nehezednek kicsit a dolgok, és akadnak bitang kemény, leküzdhetetlennek tűnő helyzetek is. Nekem a háttérelemként tátogó krokodilok is feladták először a leckét, a rendes ellenfélként megjelenő, így azért nem sebezhetetlen, de tömegesen és nagyon agresszíven támadó fűrészesrájáknál többször majdnem bedobtam a törölközőt. Leginkább azonban néhány elérhetetlennek tűnő ugratás akasztott meg. Eleve nehéz belőni a pontos irányt, gyorsítással (RT gomb), gyakran pirospaprika-begyűjtéssel (ez tovább növeli a sebességünket, a társa, a zeller pedig azonnal maximálisra tolja az energiánkat, e kettős ráadásul újratermelődik), és a végén kilövéssel kell az ugrásokat teljesítenünk, ha egy kicsit pontatlan volt a kiindulási pont vagy a kezdőszög, visszaesünk, és sok esetben már nem tudunk eleget falni az újabb kísérletekhez.

Összességében a Derrick the Deathfin olcsó, független játékként egyáltalán nem nevezhető rossznak, sőt mobilon vagy táblagépen egy dollárért szinte kihagyhatatlan lenne. Ugyanakkor a finomhangolások azok, amiket a csapat nem igazán talált el, túl hosszan könnyű, nagyon büntető, ahol nehéz, néhol olyan harsányak a színek, hogy elvesznek a figurák, másutt hiányoznak a már említett papírszerű textúrák, csak egy színnel kitöltött poligonokat bámulunk. A besütizett szereplők roppant viccesek, különösen Derrick, ezeken túl azonban értékelhető képi vagy szöveges poén nem sok akad az anyagban. Mindezekkel együtt azért szerzett néhány kellemes órát, ha valaki a látvány, a régimódi játékmenet és az itt leírtak alapján nem rettent vissza tőle, bátran tegyen vele egy próbát.