Company of Heroes 2 teszt

Időről időre visszatérünk a második világháborúhoz, annak ellenére, hogy mára már egyetlen olyan hadszíntér sem létezik, melynek borzalmait ne éltük volna át valamilyen formában. Míg pár éve egymás sarkát taposták a valós idejű stratégiák, addig most alaposan meg kell becsülni a friss jelentkezőket. Hét évet kellett várnunk arra, hogy a Relic Entertainment összerakja a Company of Heroes folytatását, melyben a keleti front éhínséggel, fagyhalállal és elkeseredett küzdelmekkel teli csatáit vívhatjuk meg. Azt biztos, hogy a kanadai brigád kisujjból kirázta a filmekből ismerős heroikus hangulatot, az első előrenyomulásunktól az utolsóig körbelengi a játékost a fülsiketítő zaj, az ágyúk dörrenése, a tankok lánctalpainak csikorgása és a sok-sok halálsikoly. Az igyekezet meglátszik a végleges produktumon, s bár hibátlan játék nincs, a Company of Heroes 2 tovább öregbíti a sorozat hírnevét, a rajongóknak pedig megérte várni rá.


Naná, hogy az egyjátékos kampányra kattintottam először, elvégre minden vágyam azt volt, hogy Sztálingrád ostromától kezdve szépen visszazavarom a nácikat Berlinbe, nyomomban vér folyik majd, és megbecstelenített fehérnépek könnyei. Emlékszem, nálam sem találtak süket fülekre a régi öregek elbeszélései, nagyapám, bár szűkszavúan nyilatkozott a frontról, amit viszont hallottam, attól kedvem támadt volna visszautazni az időben. Persze könnyű ezt így mondani, teli hassal és a meleg szobában ülve, nem pedig mindezt átélve, ellátmány hiányában, kényszerből halott bajtársainkból falatozva. Hagyjuk is a kényelmetlen témát és inkább beszéljünk a játékról! Ami a történetet illeti, elmondható, hogy a Relic vakvágányra tévedt. No, nem az évszámokkal, vagy a korhűséggel, hanem a körítéssel. Főszereplőnk egy Lev Abramovics nevű veterán, akivel az ötvenes években találkozunk egy szibériai gulágban. Bizony, a kitüntetett katona rossz fát tett a tűzre a berlini csatában, s a komcsik jól bebörtönözték. Megunta, hogy embereit értelmetlenül vezényelte a biztos halálba. Habár az lett volna a cél, hogy a készítők némi erkölcsi mondanivalót vigyenek az egészbe, de valahogy nincs meg a kapocs köztünk és a hősünk között. Talán ott siklik félre a dolog, hogy az átvezetők szörnyen animáltak, a karakterek külseje még az előző generációban is kínos lett volna, nemhogy most, a next-gen hajnalán.


Abramovics visszaemlékezésein keresztül éljük át az eseményeket, a missziók kronologikusan követik egymást attól a pillanattól kezdve, amikor a Volgán át partra szállunk Sztálingrádban, majd meg sem állunk a Harmadik Birodalom szívéig. A feltörekvő katona gyorsan kapaszkodik felfele a ranglétrán, felsőbb utasításra sikert sikerre halmoz, de két küldetés között a saját belső vívódásaival is szembe kell néznie.  A játékost mindez nem zavarja, igazi akcióorientált RTS-t kap a kezébe, a termeléssel és az építkezéssel ráér majd a multiban bíbelődnie hosszabban. A fejlődési görbe meredeken ível felfelé, a kezdő misszió rögtön az események sűrűjébe vág, s csak kapkodjuk a fejünket. Ott még bőven elég egyetlen gyalogos osztagot vezetni, ám később már összetett, páncélosokkal megspékelt, kiterjedt ütközeteket vezényelhetünk le. Különösebb meglepetések nem érhetik a karosszéktábornokot: a cél az, hogy megsemmisítsük a náci hordákat, nyomuljunk előre, robbantsuk fel ezt és azt, foglaljuk el az állásokat, akár időre, akár a zord időjárással dacolva.


A kampány 15 küldetést vonultat fel számos célkitűzéssel és mellékmissziókkal, ahol bajba jutott civileket menthetünk ki, netán extra kontrollpontokat kell meghódítanunk, így extra egységek és erőforrások várnak ránk. Kelet-Európa változatos képet fest: rommá bombázott, megannyi fedezéket kínáló városi pályáktól kezdve, havas pusztaságokon át, erdei terepekig és meleg színekkel operáló sztyeppéken folyik harc, több kisebb faluval, nappal és éjszaka. Sajnos a térképek nem a legnagyobbak, ám annál intenzívebb akciót kínálnak - a single kényelmes tempóban hozzávetőlegesen tíz óra alatt legyűrhető.


A jól előre beharangozott funkció – miszerint az embertelen időjárás alaposan összekuszálja a játékmenet – szintén egyedi ízt ad a Company of Heroes 2-nek. A fagyhalál ellen katonáinknak fedezékbe kell húzódniuk, tábortüzet gyújtaniuk, vagy fedett helyre sietniük, ha jön a hóvihar. Máskülönben búcsút mondhatunk az egységeinknek. Ha vihar van, a látótávolság is lecsökken, s a legádázabb vérontást is fel kell függesztünk, nincs mese. Az igazán leleményesek még az áldatlan állapotokból is hasznot húzhatnak: az összetömörült, védtelen egységeket egy jól célzott bombázással likvidálhatják. Nem egyszer sikerült a zimankó kellős közepén megfordítani a csatát, vagy legalább jól odasózni a túlságosan magabiztos ellenségnek. A másik jópofa funkció, hogy a befagyott tavakon átmasírozó páncélosokat mi magunk is elsüllyeszthetjük, ha jól időzítve felrobbantjuk alattuk a jeget – erre többször is módunk lesz, és igen, ha ész nélkül kelünk át a vízen, amikor mi leszünk a szenvedő alany.


Ha már az elbeszélés félresiklott, legalább a RTS-mechanika kellően polírozott ahhoz, hogy minden veterán elégedetten csettintsen az ujjaival. Az egérrel terelgetjük osztagainkat, gyorsbillentyűket érhetünk el, valamint bázisaink is lesznek, ahol új épületeket és egységeket gyárthatunk magunknak, feltéve, ha elegendő erőforrás kerül a birtokunkba. Mik is ezek? Kétféle van belőlük: lőszer és üzemanyag. A térképen elszórva találhatjuk ezeket, így célszerű minden sarokba és udvarba benézni. Az egységek sokszínűsége minden igény kielégít, első körben mesterlövészeket és mérnököket is gyárthatunk, valamint számos tankot, de limitált számban erősítést is kérhetünk az Anyácskától egy gombnyomásra. Mivel a játékban nem a mennyiségre, hanem a minőségre kell törekedni, ezért a mikro-menedzsment mindennél fontosabb, annál is inkább, hiszen csak meghatározott számú egység lehet egyszerre a pályán.


Néhányuk felszerelését külön-külön is fejleszthetjük, ám egy nehezen átlátható küzdelem közepén kicsit körülményes mindegyikre rákattintani és új fegyverrel ellátni. Az elesett katonákat és harckocsikat lecserélhetjük, ám ez időbe telik, plusz lemondhatunk az adott egység megszerzett tapasztalati pontjairól is. Egy veterán sokkal többet ér, mint egy újonc, szóval vigyázzunk rájuk! Néhány feladat szakosodott haderőt követel meg, tankelhárító, nehézgéppuskás katonákkal a masszív ellenállás is megtörhető, a lángszórósok kifüstölhetik a harckocsi személyzetét, vagy a bunkerben lapuló gyalogosokat. Nem beszélve az egységek speciális képességeiről: gránátot, füstgránátot dobhatnak, vagy jelzőfényeket gyújthatnak. A Company of Heroes 2 lehetőségei, változatos kelléktára tökéletesen elegendők ahhoz, hogy megvívd a saját háborúdat. Nyílván a kampányban kötöttek a lehetőségek, folyamatosan vezetik fel az újabb egységségeket, de a multiban már a kezdetektől fogva elérhető minden.


A visszavonulásban reménykedő katonákat a bajtársak azonnal agyonlövik? Az átvezetőkben kétségtelenül jól mutat Sztálin 227-es parancsa, a valóságban viszont pár scriptelt jeleneten kívül nincs különösebb jelentősége – milyen kár! Ezzel dobhattak volna a kihíváson, amely normál szinten elég gyengére sikerült. Fogcsikorgatás nélkül vezényeltem le a hadműveleteket, némi agymunkával persze, de aki valódi, kiélezett ütközetekre vágyik, annak kapásból a legnehezebb fokozaton kell nekivágnia. Ott már tényleg megbecsüljük majd az egységeinket. Annak ellenére, hogy az útkeresésük csapnivaló: szaladnak előre, mint meszes, a harckocsik elsöpörnek mindent, majd hirtelen megtorpannak, visszatolatnak, ahelyett, hogy levágnák az utat. Az M.I. nem áll a helyzet magaslatán, ezzel meg kell barátkoznunk. Ha még nagyobb történelemhűségre vágyunk, akkor a Theatre of War játékmód jó szolgálatot tesz. A kooperatív mókára kihegyezett, egyébként a gép ellen is vívható csatákat a valóságban  megtörtént eseményekből válogatták össze. Mind a szovjetek, mind pedig a Harmadik Birodalom oldalán nyomulhatunk a társainkat támogatva, együtt a dicső győzelemért. Ha nem szívleled a fikciót, akkor ezt a módot neked találták ki, s az ígéretek szerint DLC-k formájában a felhozatal is bővülni fog.


A kampányra sok rajongó csak legyint, a hadvezérek karrierje igazából a multiplayerben csúcsosodik ki. A valódi emberek ellen vívott küzdelmek össze sem hasonlíthatóak a mesterséges intelligenciával, ám nagyobb térképeken kérhetünk magunk mellé gépi társat, vagy ellenfelet, hogy meglegyen a létszám. Itt már a szovjet és német oldal között is választhatunk, tábornokaink eltérő képességekkel rendelkeznek, a megvívott csaták után fejlődhetünk is. A rengeteg megnyitható extra, frissíthető egységek sokáig fenntartják majd az érdeklődést, a balansz bár nem tökéletes, minden javítás után egyre jobb lesz. Érdekesség, hogy a Twitch.tv segítségével steamelhetjük a meccseket, ha profik vagyunk, rengeteg rajongók állítunk magunk mellé a csatornánkon. Ideje megbarátkozni a fícsőrrel, elvégre a jövő játékaiban is hasonló megoldásokat találunk majd.


A látványban egy picit csalódtunk, hét év után többet várna az ember, de az Essence 3.0 motor, így is hozza a kötelezőt. Távolról nézve a tájak rendben vannak, a dinamikus fények és az időjárás effektjei a legjobbak, az egységek és páncélosok kidolgozásába nem lehet belekötni. Jó néhány épületet rommá lőhetünk, a terep kedvez a destruktív hajlammal megáldottaknak - spongyát rá, elvégre a túlélők majd újjáépítenek a háború után. Általánosságban elmondható, hogy a textúrák minősége nem az igazi, amely főleg akkor mutatkozik meg, ha zoomolunk a kamerával. Még szerencse, hogy az esetek többségében át kell látnunk a terepet és nincs idő a részleteken időzni. A gépigény eléggé baráti, s inkább videokártya-függő: hiába van jól procink, ha nem rakunk alá egy izmosabb kártyát jó sok memóriával, akkor durván le tud esni a framerate. A részletességet meg nem tanácsos levenni, lévén úgy már eléggé ocsmány grafikával szembesülnénk.  A hanghatások viszont fenomenálisak, a fegyverek állandó ropogása szinte átszakítja a dobhártyánkat, a robbanásokba az egész szoba beleremeg, olyan intenzív háborús feeling sugárzik a játékból, hogy azt már tanítani kéne. A túlzott orosz akcentussal felmondott szövegek egy idő után idegesítővé vállnak, nagyot dobott volna a hangulaton, ha katonáink eredeti nyelven szólnának hozzánk. A zenei betétek előtt le a kalappal: lelkesítő szovjet dallamok, pergő dobok és rézfúvósok jelentősen segítik a beleélést, a kórusok mámorító hangja tagadhatatlanul elvarázsolja az értő füleket.


A Relic Entertainment játéka célba talált, mondjuk az előd tükrében nagyon nem is lőhettek mellé. Kétségtelenül vannak hibái a Company of Heroes 2-nek, az egyik ilyen ordas hiányosság a német kampány hiánya. Az első rész e tekintetben verhetetlen, itt csak egy rövid küldetésszál vár ránk, igaz, annál velősebb. A küldetésekben nem muszáj folyton a kézenfekvő megoldásokat követni, bátran lehet kísérletezni, más irányból támadni. Egy okosan megtervezett taktika kedvező végkimenetele pedig nem kevés elégedettséggel tölti el az embert. A többjátékos mód könnyedén kitolja a cím szavatosságát, s ha a fejlesztők sokáig életben tartják, ismét sokak kedvencévé válhat, főleg úgy, hogy manapság már nem dobálják utánunk a második világháborús RTS-eket. Ha nem is lett elsöprően tökéletes a Company of Heroes 2, teljesítménye még így is bőven elég a sikerhez.

Kapcsolódó cikk

• Company of Heroes 2 bétateszt