Killzone: Shadow Fall teszt

A next-gen konzolok nyitócímeit hálátlan dolog tesztelni. Nyilván a PlayStation 4-től és az Xbox One-tól mindenki hatalmas előrelépést vár, de a beavatottak az elmúlt generációhoz képest csak minimális grafikai fejlődésre számítottak. Nos, a Killzone: Shadow Fall kezdő képsorait végigülve – pontosabban tátott szájjal bámulva – a távolságtartó magatartás egy csapásra szertefoszlott. A Guerrilla Games shootere a valaha készült legszebb játék eddig a percig. Pont. Bizony, ezért a címért megéri a Sony konzolját választani, de vajon a játékmenet terén is a jövő tárul elénk? Ennél a pontnál már előjön belőlünk a kritikus, de hosszú távon mindenképp jól járunk az új Killzone-nal.


A PS4-ünkön még mindig érezzük az új termékekre jellemző műanyagszagot, ujjlenyomatokkal is vigyázunk, miközben lassan beszippantja a lemezt a meghajtó. Minden olyan simán megy, a menü gördülékeny, a telepítés első pár perce után már nyúzhatjuk is a single kampányt. Itt van nekünk a drága hardver, ideje hát, hogy elkápráztasson, hiszen nem véletlenül fizettünk érte százharmincezer magyar forintot. Új élmények tömkelege ostromolja érzékszerveinket, a kezdő képsorok felcsengnek, mi pedig kapkodjuk a tekintetünket ide-oda. Izzad a tenyér, pocakban a bejgli, szapora a pulzus, kortyolunk egyet a kötelezően magunk mellé készített nedűből, a cukorból nyert energia szétárad a testünkben– mégiscsak egy új korszak köszöntött ránk. 


Harminc évvel járunk a Killzone 3 eseményei után, helyszínünk a Vekta bolygó. Miután a Helghan planétája lakhatatlanná vált a robbanás után, az ISA megengedte a helghast túlélőknek, hogy a Vekta felét gyarmatosítsák. Egy hatalmas biztonsági erődítmény, a Fal választja ketté a két civilizációt, de mindenki sejti, hogy a béke csupán ideiglenes, az ellenségeskedést nem lehet sokáig elfojtani. Mindkét fél rutinszerűen piszkálja a másikat, a titkos hadműveletek és a szabotázsakciók mindennaposak. Abban a reménykednek, hogy a háború egyszer csak véget ér, mindkét frakció egymást okolja a vérontás kipattintásáért, a helyzet viszont fokozódik. A játék 2370-ben veszi kezdetét, néhány évvel a Fal építése után. Michael Kellan és fia, Lucas megpróbál átszökni New Helghanba, útközben találkoznak Sinclairrel, aki egy rendíthetetlen Shadow Marshall, ám az események nem várt fordulatot vesznek. Az ellenség megöli az apát, s Sinclair is csak nagy erőfeszítések árán veri vissza az ellenállást. A fickó megígéri Lucasnak, hogy nem hagyja cserben és meg fogja keresni. Az ígéretet tettek követik: főhősünk, Lucas sikert sikerre halmoz a Shadow Marshall Academyn, idővel belőle is teljes jogú Shadow Marshall válik, s közvetlenül Sinclair parancsait teljesíti.

A konfliktus 2390-ben tetőfokára hág. Lucas már egy minden hájjal megkent kurafi, aki úgy szökik át New Helghanba, mintha csak kirándulni menne. A kémkedés és fejvadászat már mindennapos tevékenységnek számít. Maga a helyszín egészen bámulatos: a napsütötte Vektan bolygóról nem mondjuk meg elsőre, hogy ott egy durva háború zajlik: meleg fények simogatják arcunkat, s olykor elvakítanak, megnyúló árnyékok közt haladunk, dús vegetációjú részek keverednek hideg űrállomásokkal és bázisokkal. Az első percekben csak a szemünket legeltetjük, nem is foglalkozunk az ellenséges tűzzel. A pályák tágasak, annak ellenére, hogy scriptelt eseményekkel találkozunk, de legalább nem annyira kötött az egész, mint a korábbi részekben. Az irányítás gyorsan kézre áll, simább és fogyaszthatóbb, mint korábban, melyben nagy szerepe van a jelentős átalakuláson átesett DualShock 4-nek.


Már normál fokozaton is képes meglepni minket a Killzone: Shadow Fall, főleg, ha esztelenül gyalogolunk bele a sűrűjébe, mondván, a reflexeinkkel a legnagyobb ellenállás is megtörhető. Milyen rosszul tesszük! A játék olykor könnyű, máskor bitang nehéz – a Guerrilla egy kiegyensúlyozatlan nehézségi görbével szembesített minket. A mesterséges intelligencia már távolról kiszúr, sokszor hamarabb, mint ahogy a játékos észrevenné az ellenséget. Ha nem ma kezdted a szakmát, és sűrűn alkalmazod azt a képességet, amellyel a környezetedet térképezheted fel, nagy baj nem érhet. Ez némi taktikai ízt ad a játéknak, s az adott körülményeknek megfelelően oldhatod meg a feladatokat. Olykor a lopakodás és a csendes gyilkolás segít, máskor pedig a meglepetés ereje. A D-Pad megfelelő gombját lenyomva aktiválhatjuk, s így narancssárgán virítanak majd az ellenségek. A megfelelő útvonal és az alkalmazott harcmodor kiválasztása csak rajtunk múlik, a durvább nehézségi szinteken már elég sokat kell kísérletezni.

A nyolc-tíz órát felölelő egyjátékos mód ugyan többnek próbál meg látszani, mint amilyen valójában. Nyugodtan mondhatjuk, hogy áll-leejtős pillanatokból nincs hiány. A Guerrilla sokat tanult a Call of Dutyra jellemző, ámbár túlzásba vitt filmszerű pillanatokból, gyakran alkalmazza azokat a saját gyermekén is. Egyfajta társadalomkritikának is felfoghatjuk az egészet, nem nehéz észrevenni a szélsőjobboldali utalásokat a Helghanon, de az ISA-t sem kell félteni, ha piszkos eszközökről van szó. A szokásosnak mondható Killzone-feeling minden korábbi próbálkozásra rákontráz – nincs ezzel baj, sokkal inkább azzal, hogy a puskapor elfogy a végére. A narratíva kissé elül, de feszültségből és meglepetésekből nem volt hiány – függetlenül attól, hogy számítottunk-e rájuk, vagy nem - legtöbbször az utolsó opció a helytálló. A játékmenet magva viszont változatlan maradt: belépünk egy új területre, hullámokban jönnek a vörösen izzó szemű fenyegetések, szépen levadásszuk őket egytől-egyig, hiába sulykolják azt belénk, hogy változatos és nagyon hivatalos misszió keretében járunk el. Az utolsó küldetések pedig egyenesen frusztrálóak, de a becsület kedvéért mégis végigizzadjuk.


A harcmezőn nagy segítségünkre lesz a személyes drónunk, az OWL. Nem csupán a helghan ellen küldhetjük harcba, hanem utasíthatjuk, hogy ideiglenesen kábítsa el az ellenfelet. Utóbbi főleg a kampány vége felé jön jól az erős páncéllal felvértezett gazfickók ellen. Az OWL sokszor nélkülözhetetlen lesz, amikor egy-egy számítógépet kell meghackelnünk, vagy ha elérhetetlennek tűnő pontokat kell megközelítenünk, a drón kifeszít egy kötelet és máris elhárul az akadály. Ha rendelkezünk szteroidokkal, az OWL újra is éleszthet bennünket, vagy golyónyelő pajzsot generálhat a feszesebb pillanatokban.  Hasznos társ a mindennapokban, még szerencse, hogy az utasítások kiadása egyszerű (a DualShock 4 tapipadján játszi könnyedséggel válthatunk a négy parancs között). Az már más kérdés, hogy nyugtázza-e. Sajnos nem mindig.


Látszik, hogy az új kontroller tervezésénél a lövöldözős játékok kiemelt napirendi témát képviseltek. Soha ilyen simán még nem szórhattuk a golyót PlayStationön – az előző generáció darabja csupán levélnehezéknek jó a mostani mellett. A ravaszról már nem csúszik le az ujjunk, sőt a kontrollerbe épített hangszórón keresztül a zsákmányolt audionaplókat is meghallgathatjuk. És igen, a korábban beígért fícsőr is megfelelően működik, azaz az aktuális életerőnknek megfelelő színben pompázik majd a kontroller elején látható LED. Magyarán, ha közel állunk a halálhoz, akkor vörösen, szóval ideje fedezékbe húzódni. Összességében a DualShock 4 egy hardcore FPS-nél is remekül vizsgázott, formája gyorsan szokható, kényelmes még hosszú órákon keresztül is.

A multiplayer hozza a kötelezőt, s a képfrissítés is gyorsabb, mint a single esetében - előbbinél igyekeztek 60fps-t, utóbbinál 30fps-t tartani. Amire szükség is van, hiszen a többjátékos harcmezőn már a tömény, állatias küzdelmek dominálnak. Jó hír, hogy offline-ban is begyakorolhatjuk a térképeket, ám ilyenkor be kell érnünk a botok elleni harccal. Változatos, teljesen testre szabható kasztokban érvényesülhetünk a már ismerős játékmódokban, a taktikai echó (azaz a környezet feltérképezése) a single öröksége, s az online meccsek során is remekül használható. A tágas és változatos mapokon kívül a PS4 felhasználói felülete is megfelelő táptalajt biztosít az online karrierünknek. A barátaink meghívása és megtalálása soha nem volt még ilyen gyors és könnyű. A multi elsőre talán egyszerűnek tűnik, de idővel rájövünk arra, hogy a kutya a részletekben van elásva. Szavatos és stabil szórakozási lehetőséget kínál a veteránok számára is, ráadásul minden flottul testreszabható: pár perc alatt, különféle változók megadásával saját játékot hozhatunk létre. Olyanná formálhatjuk, amilyenre csak szeretnénk – a baráti társaságunk legnagyobb örömére.


A PlayStation 4 nyitójátékai közül a Killzone: Shadow Fallt két lábon, de kissé imbolyogva áll, de ettől eltekintve, ha konzolvásároláson töröd a fejed, a játékot tartalmazó bundle-t bátran ajánlhatjuk. A kissé elnyújtott, egyenetlen nehézségű kampány csak a szükséges főpróba a masszív multiplayer előtt. Megvillantja, mire lesz képes az új generáció, bár grafikai minősége nem egyenletes, és az igazi, húsodba mélyedő harapás még várat magára.  Habár a játékmenet a szokásos mederben hömpölyög, egy-két újító ötlet azért befigyel: az OWL, a taktikai echó és a DualShock 4 kényelmi funkcióinak személyében. A Killzone-rajongókat vélhetőleg nem kell sokat győzködni, a laikus friss vásárlók öröme pedig úgyis önfeledt lesz, miután mozgásban is meglátják az első pályát. A Guerrilla még tapogatózik az új generációban, de kétségtelen, hogy jó úton jár.

Kapcsolódó cikk

• Killzone: Shadow Fall - Intercept teszt