Titanfall bétateszt

Jason West és Vince Zampella miután angolosan távozott az Activisiontől – az esetet mindenki ismeri, aki csak egy kicsit is elmerült az iparág hátterében - kompromisszumoktól és kiadó nyomástól mentesen rakták össze a Titanfallt az új stúdiójuk, a Respawn Entertainment színeiben. Olybá tűnik, hogy a Call of Duty atyjai maradtak a kaptafánál (pontosabban csak az egyikük, hiszen West idő előtt lemorzsolódott): egy pörgős shooter sírt fel, melyben relatíve behatárolt pályákon zakatol a mészárszék, 6v6 felállásban, mert a kevesebb néha több. Mégis olyan apróságok teszik üdévé, amik miatt teljesen szokatlan élményben lesz részünk. Ha eddig szkeptikusan álltál a produktum előtt, nem tudtad hova tenni, vagy attól féltél, hogy a régi, jól bejáratott címek mellett nem tud forradalmat szülni, akkor megnyugodhatsz. A Respawn zsigeri profizmussal egy letisztult címet tett le az asztalra, amely egy hónappal a végleges változat előtt is kellően hívogató és polírozott, mint a szűzlányok genitáliája.


Mi a PC-s verziót teszteltük, a 12 gigabájtnyi adatmennyiség alig több mint fél óra után vándorolt a merevlemezünkre az Originen keresztül. Elsőként egy tréningen veszünk részt - olyan az egész, mintha egy Portal-szerű szimulátorban lennénk. Az irányítás sajátosságai mellett a gyalogos harc fortélyait sajátítjuk el a negyedórás oktatómódban, majd egy titán botkormánya mögé is bepattanunk. A szimulált csatatereken persze korántsem olyan kihívással szembesülünk, mint éles körülmények között, ám illendő végigrágnunk magunkat rajta, hiszen a Titanfall szerencsére összetett: mintha a Mirror’s Edge és a CoD szerelemgyereke lenne, és a féktelen orgiába beszállt volna a Mechwarrior a hatalmas egylövetűjével. Az biztos, hogy a volt Infinity Ward-os fenegyerekek értik, hogy kell összerakni sci-fi lövöldét. Parkour-elemek és robotok, egy játék, ahol sebesség és erő van a motorháztető alatt.


Az irányítás sima, még a többméteres akadályokat is leküzdhetjük, ha megnyomjuk kétszer az ugrás gombot – hála a hátunkra szerelt jetpacknek. Ezen kívül olyan fürgén futunk a falakon, hogy azt még Perzsia Hercege is megirigyelhetné. Habár a pályák nem túl nagyok, de vertikálisan nem leszünk határok közé szorítva: a romos épületek tetejére szökkenhetünk egy szempillantás alatt, megannyi búvóhelyet keresve magunknak, annyi lehetséges útvonal és gócpont létezik, hogy pár óra játék után sem tudtuk mindet megjegyezni. A korai változatban két pálya kapott helyet: az Angel City, amely egy hamisítatlan városi pálya, illetve a Fracture, melyben a zöld és a barna színek dominálnak, a vegetáció dús, de az elhagyatott bányatelepen rengeteg a búvóhely és a rejtett alagút. Meg nem erősített híresztelések szerint a végleges változat 14 térképet tartalmaz majd.


A főmenüben szabhatjuk testre pilótánk és titánunk felszerelését, ugyanitt érhetjük el a multiplayer szekciót, illetve a részletes statisztikánkat. Módosíthatjuk elsődleges és másodlagos fegyvereinket, de ezen felül lesz egy anti-titán alkalmatosságunk is, hogy mégse kelljen szembenéznünk az ellenséges mechákkal egy szál géppityuval. Ezen kívül két perköt választhatunk magunknak, illetve a lőszer típusát is meghatározhatjuk, de lesz egy különleges képességünk is – összesen háromféle loadoutot állíthatunk be magunknak. Nyilván a béta még erősen leredukálja a lehetőségeket – a 14. szintig fejlődhetünk benne, ám minden szintlépéskor egy-egy újabb megnyitható különlegesség üti a markunkat. Kezdetben feloldjuk szépen a karakterosztályokat és a titántípusokat, majd jöhetnek a kiegészítések. Ha kellőképpen belerázódtunk a játékba, rágyúrhatunk kihívások teljesítésére is. Egy külön menüben érhetjük el az aktív Challenge-eket., ahogy haladunk a karrierünkben, úgy több száz bónusz célt abszolválhatunk. Mindig hajt előre valami, mindig van értelme egy újabb meccset lenyomni.


A netkód már most is stabil: a matchmaking pár másodperc talál nekünk játszótársat, szerencsére laggal sem nagyon találkoztunk, igaz, mi jobbára a zárt időszak alatt hetvenkedtünk. A bétában három játékmódot próbálhattunk ki: az Attrition a Team Deathmatch helyi megfelelője, mindkét oldal – a Frontier Militia és az IMC – célja az, hogy lemorzsolják az ellenség erőit, megadott időn belül a legtöbb pontot gyűjtve. A Hardpoint a Domination-hoz hasonló kontrollpont foglalósdi és megtartósdi. Csapatunknak a térkép három pontját kell az fennhatóságunk alatt tartanunk, ami egyáltalán nem könnyű, tekintve, hogy a rengeteg alternatív útvonal miatt lehetetlen minden oldalról védeni. A Last Titan Standingben már rögtön a mérkőzés elején kapunk egy titánt, s az a csapat nyer, akinek az utolsó ép titánja marad a kör végére. Ha idő előtt fűbe harapunk, csak akkor éledünk újjá, ha új kör kezdődik. Ha herótod van a gyalogos harctól, akkor imádni fogod azt a játéktípust.


A Titanfallban összesen 12 emberi játékos esik egymásnak, pluszban az M.I. által irányított botok (minionok) is. A meccsek elején rendre egy szállítóhajóból ugrunk a pályára, a feeling óriási: a hangfalakból egy futurisztikus háború bontakozik ki, a képernyőn űrhajók cikáznak az égen, folyamatosan zakatolnak a fegyverek, a katonák ide-oda ugrabugrálnak a földön és a falakon. Elsőre kicsit keszekusza az egész, s nem tagadjuk, kezdetben sokszor padlót fogtunk Pár mérkőzés után viszont ráérzünk az ízére, előjönnek a berögzült fortélyok, s azon kapjuk magunkat, hogy a kezünk hamarabb cselekszik, mint azt kontrollálni tudnánk. Na és a botok? Teszik a dolgukat, de semmi több: a tudást tekintve érezhető különbség van köztük és a hús-vér játékosok között, de levadászásuk instant sikerélményt ad, s remekül kitöltik a hézagokat. A narratíva kellően összetett ahhoz, hogy a mérkőzés lényegi része után egy kis levezetéssel is szembesüljünk: a vesztes csapat még életben maradt tagjai az evakuációs hajóhoz menekülnek, míg a győztesek arra törekednek, hogy ezt megakadályozzák.


S akkor ejtsünk szót a lövöldözős játékok, de úgy általában az akciójátékok legbrutálisabb, legokosabb és legaddiktívabb fegyveréről, a Smart Gunról, amely a Titanfallban debütál. Van itt persze gépkarabély, sörétes és minden kötelező darab, de komolyan mondom, mellette minden mordály elbújhat! Ez az apró, de veszélyes szörnyeteg, lényegében automatikusan becélozza az ellenfelet, akár többet is, elég csupán a célkeresztet az ellenfélen tartani pár másodpercig, majd egyszer meghúzni a ravaszt, s az áldozataink úgy hullnak el, mint a legyek. Az egyik emlékezetes húzásom is a Smart Gunhoz köthető: egy szűk alagútból támadt az ellenfél csapata, úgy merészkedtek elő a nyílt térre, mint a patkányok a süllyedő hajóból. Lehettek négyen vagy öten. Nem számítottak rám, villámgyorsan elébük teremtem, de nem kezdtem ideges akcióba, folyamatosan oldalazva és ugrálva a tömeg közepére céloztam. Néhány iszonyatosan hosszú másodperc után sikerült az összest kijelölni, remegve húztam meg a ravaszt és mindenki eldőlt. A szomszédos épületből még többen özönlöttek, rohantam feléjük, meglepődtek, idegesen forogtak körbe-körbe – egyiket a másik után intéztem a Smart Gunnal, pedig csak hetykén tartottam feléjük a fegyvert.  Vagy nyolc-tíz ellenfelet intéztem így el, mire én is fűbe haraptam, a torkomban dobogott a szívem, régóta egyetlen játék sem nyújtott ekkora élményt, mint a Titanfall.


Uszkve két perccel a spawnolás után máris elérhetővé válik a saját titánunk, melynek típusát a meccs előtt kell kiválasztatnunk. Páncélzatuk, fegyverük más és más, ám hamar megtaláljuk a saját kedvencünket a háromféle behemót közül. Nem kell egyből belepattanunk, használhatjuk Guard-módban is, ilyenkor a titán azt a területet védi, amit megadunk neki, s minden olyan ellenfelet likvidál, aki a látómezejébe kerül. de utasíthatjuk, hogy kövessen minket, s likvidáljon mindenkit, aki keresztezi az utunkat. Szerencsére a mesterséges intelligencia jól muzsikál, könnyen lehet, hogy akkora noobok vagyunk, hogy a gépi titán több pontot szerez nekünk, mintha mi irányítanánk manuálisan. Persze az igazi szépség az utóbbi esetben mutatkozik meg, egy ideig szinte legyőzhetetlenek leszünk, még akkor is, ha egyidejűleg fél tucat gépóriás cikázik a pályákon. Szórjuk a rakétákat, fogócskázhatunk a többi robottal, eközben a gyalogosok sem unatkoznak, záporoznak felénk a golyók, zavarják a látásunkat, legrosszabb esetben kikaphatnak a cockpitből. Ha nagyon elfajulnának a dolgok, még a robbanás előtt katapultálhatunk. Naná, hogy a titánok sem olyan erősek, mint azt kezdetben hittük: ha egy profi brigád ellen küzdhetünk, nem telik el egy-két perc, s a sebezhetetlennek gondolt masina elfüstöl alattunk. Kezdők számára azt tanácsoljuk, hogy felesleges begyalogolni a küzdelem sűrűjébe, titán ide, vagy oda. A háttérben meglapulva, ki-kikacsintva is lehet osztani a frageket.


Vizuális szempontból a Titanfall makulátlan: el sem tudjuk hinni, hogy az aggastyánkorú Source Engine hasít alatta, agyoneffektezett, mégis letisztult látványvilággal van dolgunk. Bár a tereptárgyak rombolhatósága picit hiányzik, legalább sebességgondunk nem volt: egy négymagos AMD-proci, 4 GB RAM és egy Geforce GTX 660 társaságában betonbiztosan hozta a 60 fps-t maximális beállítások és 4-szeres anisotropic filtering mellett, pedig van vagy két hónapja, mikor utoljára drivert frissítettem. Garantálhatjuk, hogy a Titanfall multija nem csupán a futókalandjaid sorát erősíti majd, hanem rá fogsz kattanni: a remek szintező rendszer és a kihívások folyamatosan fenntartják az érdeklődést - akár évekig is. Emellett az online FPS-ek evolúciójának egyik újabb lépcsőfoka készül: a titánok szerepeltetése, a botok bevonása alaposan csavar egyet a recepten, nem beszélve a világbajnok Smart Gunról, amely egy csapásra maga mögé utasítja a modern shooterek fegyverfelhozatalát használhatóság és fun-faktor tekintetében. Van még hiba persze, egymásba ragadó karakterek, furcsa fizikai bakik, de ez senkit nem érdekel, mert béta, ugye. Nem tagadjuk, remekül elszórakoztunk a bétával, mindenkinek csak ajánlhatjuk, főleg úgy, hogy immáron teljesen nyitott az érdeklődök előtt. A Titanfall március 13-án jelenik meg PC-re és Xbox One-ra, míg március 28-án Xbox 360-ra is.

Kapcsolódó cikkek

• Titanfall teszt
• Titanfall előzetes