Titanfall teszt

Amióta bejelentették a Titanfallt, majd elindult a bétatesztelés, és amióta nyúzhatom a végleges változatot, végig az mocorgott a fejemben: valahogy így nézne most ki a Call of Duty-sorozat, ha annak idején Vince Zampella és Jason West nem rúgják össze a port az Activisionnel, és nem alapítanak saját stúdiót. Persze nem feltétlenül az óriási robotokra vagy a futurisztikus körítésre gondolok, az viszont kétségtelen, hogy a srácok első játékában minden visszaköszön, amitől annyira féltettük a Call of Duty-t: egyjátékos rész egyáltalán nincs benne, a történet éppen megüti az elégséges szintet, van viszont non-stop akció és pergős, pallérozott reflexet megkövetelő multiplayer játékmenet. És működik? De még mennyire!

A Titanfallal ugyanis nagyszerű élmény játszani, és ez a legfőbb erénye. Egy perc üresjárat sincs benne, látványos, változatos, és nagyon könnyű beletanulni. Külső szemlélőként persze ez az egész összefolyik, nem igazán érted, hogy tudja bárki is átlátni a terepet, azonban ha leülsz elé, egy-két meccs után máris nyilvánvalóvá válik, hogy merre kell mozognod és mire kell figyelned. Profi persze ettől még nem leszel, az elkövetkező órákban lassacskán ráérzel a játékmenetbeli finomságokra és azokra a praktikákra, amik segítenek túlélni, és amik segítenek abban, hogy győzelemhez segíthesd a csapatodat. A Titanfall egy olyan játék, ahol a valódi látványosságot a játékosok jelentik: már most tele van a YouTube olyan gameplay videókkal, amik a rajongók legszebb pillanatait örökítik meg, csoda ezek után, hogy pont most rajtolt az Xbox One-os Twitch?

A Titanfallban az IMC és a Militia háborújába csöppenünk bele, és bár a körítés meg sem próbál többet adni egy B-kategóriás sci-finél, minket, játékosokat ez most kivételesen a legkevésbé sem érdekel. A két fél ugyanis sajátos hadviselést alkalmaz a csatározás során, és úgynevezett pilótákat küld harcba: olyan különleges kiképzést kapott bakákat, akik nemcsak gyalogosan vethetők be, de egyedül ők képesek a titánként emlegetett óriási mechák irányítására is. Mondanom sem kell, hogy ez a kombináció milyen izgalmakat szül: a pályákon egyszerre rohamozzák egymást a katonák és a titánok, itt nemcsak arra kell figyelned, hogy honnan ront ki az ellenség, de nem árt kagylóznod a robotok léptei nyomában felcsendülő fémes koppanások után sem, nehogy agyontapossanak…

Minden látványelem ellenére a Titanfall multiplayer-only játék, egyedül a tutorialt tolhatod végig egyedül. Viszont már abban is van valami plusz, ahogy a két csapat játékosai lövöldöznek egymásra; a Titanfall, bár érezhetően épít a legnagyobb multis FPS-ek hagyatékára, igyekszik valamit hozzáadni a Quake és a Call of Duty keverékének tűnő lövöldeélményhez. Azon túl, hogy folyamatosan cipeled magaddal és használod a fegyvereidet, kétféle perköt is belőhetsz magadnak, sőt a karaktered mozgáskultúrája is lényegesen gazdagabb, mint más hasonszőrű játékoknál - és ez az, ami különösen izgalmas. A Titanfallban ugyanis nemcsak úgy pöröghetsz körbe a pályán, mint a billiárdgolyó, vertikálisan is ki tudod használni a terepet. Alap, hogy rákönyökölsz a sprintelés gombjára, de ezen kívül felfuthatsz a falra, a jetpackeddel meg tudod nyújtani az ugrásaid nagyságát, kis gyakorlással pedig szinte mindenhová felmászhatsz. A legjobb viszont az, amikor behívod a titánodat: a füledben felcseng a “standby for titanfall” mondat, majd öt másodperc múlva becsapódik a mechád a harc kellős közepére.

Titánja mindenkinek van, alapjáraton pedig két percet kell rá várni, hogy megérkezzen - ez pontgyűjtéssel csökkenthető. Már önmagában óriási élmény, ahogy ezek a gépek mozognak és viselkednek, minden egyes animációjuk annyira menő, hogy azt kívánod, bárcsak parkolna egy ilyen a garázsotokban is. Amikor beszállsz, a titánod felmarkol, belevág a mellkasába, egy pillanat alatt átalakul a HUD, és átveheted felette az irányítást. Mint a legtöbb mecha, a titánok is tudnak dashelni, mérettől függ, hogy mennyit és milyen gyorsan. Természetesen ők is képesek közelharcra, nemcsak püfölik egymást, de a lestrapáltabbakból egyenesen kitépik a pilótájukat, és elhajítják jó messzire. Ráadásul a titánok és a pilóták gyalogos harca nem szeparálódik el, hanem méterekre történik egymástól: ha egy titán rád lép, akkor jön a respawn, kis ügyességgel viszont fel is mászhatsz az egyik hátára, leszedheted a borítását, és elkezdheted lőni az áramköreit, hogy így végezz vele.

A kétszintű harcban mindennek és mindenkinek megvan a szerepe, és ehhez a pályák is remekül asszisztálnak. A gyalogosok gyorsak, agilisek, az épületek többségébe csak ők tudnak bemenni, és tele van a terep olyan átjárókkal, amiket csak ők tudnak kihasználni. És bár a titánok nagyobb tűzerőt képviselnek, és nehezebb is legyűrni őket, nekik több hely kell, ezért kiszélesített utakon vagy nyílt terepen tudnak közlekedni, illetve a nagyobb hangárokba, csarnokokba is be lehet velük parkolni. Éppen ezért a pályák viszonylag méretesek, így a titánok kényelmesen elférnek, és a pilóták is veszélymentesen tudnak közlekedni rajtuk, az épületeken keresztül vagy az épületek tetején ugrándozva. A Titanfallt viszont két hatfős csapat játssza, ami ide édeskevés lenne, így jönnek képbe a mesterséges intelligencia által irányított katonák, akik ezt a felesleges teret hivatottak kitölteni. Az NPC-ktől nem kell tartani: valójában a gyertyatartó szerepet töltik be az IMC és a Militia románcában, bár nyomulgatnak és lövöldöznek, lerí róluk, hogy nem játékos irányítja őket, és túl sok vizet nem is zavarnak.

Természetesen mindenért tapasztalati pont jár: fragért, támadásért, védekezésért, pörgőrúgásért és a titánok végzetes megsebzéséért is. Folyamatosan fejlődhetsz, közben a karakteredet és a titánodat is átalakíthatod. Eleinte ugyan csak az előre beállított modelleket használhatod, később a saját játékstílusodnak megfelelően választhatsz fegyvert és képességeket is. A fegyverek terén túl sok újdonságra nem kell számítani (kivéve persze a sokszor emlegetett smart pistolt), a jól bejáratott mordályok helyi megfelelőjét kapjuk meg itt is, és a perkek sem kifejezetten nagy találmányok: az egyik segítségével például rövid időre láthatatlanná válhatsz, egy másikkal automatikusan katapultálhatsz a titánodból, de olyan is akad, ami a mozgásodat gyorsítja fel. A titánod alakítgatása viszont jópofa, három váztípust használhatsz (egy gyorsabbat, de gyengébbet, egy nehezebbet, de erősebbet, illetve egy közepeset), ezekre is ráaggathatsz mindenféle fegyvert, és itt is használhatsz képességeket. Pajzsot állíthatsz magad elé, amin nem tudnak áthatolni a golyók, de akár a Mátrixhoz hasonlóan meg is állíthatod a lövedékeket a levegőben, hogy utána visszazúdítsd azokat az ellenfeledre. A Titanfallban egyébként viszonylag gyorsan lehet fejlődni - érzésre még a Call of Duty-nál is -, erre pedig a közel ezer challenge teljesítése még rá is tesz egy lapáttal.

Érdemes is kiélvezni ezeket a kihívásokat, mert a Titanfall eléggé tartalmatlan játék lett: nemcsak a választható fegyverek és kiegészítők száma korlátozott, de a játékmódoké is. Technikailag ugyan kapunk öt különbözőt, ezek közül kettő élvezetes igazán - az Attrition a team deathmatchet takarja, a Hardpoint Domination pedig a klasszikus kontrollpont-foglalós mókát jelenti. A többi már csak mérsékelten szórakoztató: a Last Titan Standing során az győz, akinek a titánja a legtovább bírja (respawn nincs), a Capture the Flaget ismeritek, a Pilot Hunter pedig egyfajta deathmatch, ahol csak a megölt pilóták után jár pont. További érdekesség, hogy a játékba kampánymód is került, ez azonban bőven erőltetett: gyakorlatilag mindkét oldalon kilenc-kilenc multis csatát kell lenyomnunk, miközben a küldetések között kapunk némi történetmesélést. Mivel a sztori sem nagy szám, ez a játékrész bőven elhagyható lett volna - de komolyan, még csak nyernünk sem kell a továbbjutáshoz…

A Titanfall tartalmatlan ugyan, de attól még változatos. Tizenöt pályán játszhatunk, a lepukkant ipartelepektől kezdve a sivatagi bázison át egészen a különféle kutatóintézetekig mindenhol megfordulunk majd. És bár a csaták önmagukban is rengeteg látványosságot produkálnak, ha ez még nem lenne elég, a pályák egy csomó olyan aprósággal vannak kidíszítve, amik hatványozzák az élményt: mindenféle szörny repked a háttérben, hatalmas robbanások tűnnek fel a távolban, és űrhajók lőnek egymásra felettünk. A Respawn célja bevallottan az volt, hogy ha már valódi egyjátékos kampánnyal nem szolgálhat, legalább a multi legyen filmszerű - nos, olyan is lett, és ebben az irgalmatlanul durva hangzás is besegít. A játék motorja egyébként Source-alapokra épít, ez látszódik is rajta: csúnyának nem nevezném, de - diplomatikusan fogalmazva - érződik, itt a sebességet helyezték előtérbe, és ilyen szempontból tényleg remekel a cucc.

Bár a Titanfall elvileg a Microsoft szervereit használja még PC-n is, az elmúlt napokba akadtak szerveroldali problémák. Többször dobott ki a játék a főmenübe, mert megszakadt a kapcsolat, volt, amikor meccs közben is jelet keresett a program. Persze a Battlefield 4 miatt óvatosabb az ember, de most még azért korai lenne emiatt eltemetni a játékot. Koncentráljunk inkább a lényegre: a Titanfall remekül sikerült, és abszolút az elvárásoknak megfelelően teljesített. Izgalmas, látványos, fordulatos és nem utolsó sorban baromi szórakoztató, ha csak egy meccsre van időd naponta, akkor sem állsz fel csalódottan a gép elől. Látszik, hogy a Respawn Entertainment profikból áll: a játékmenetet nagyon eltalálták a srácok, és hiába a tartalom hiánya, erre azért még mindig könnyebb építeni a jövőben, mintha fordított lenne a helyzet.

A Titanfallt az ASUS ROG Tytan CG8580 gamer konfigurációján teszteltük, melyet az ASUS Magyarország biztosított számunkra.

Kapcsolódó cikkek

• Titanfall bétateszt
• Titanfall előzetes