Wolfenstein: The Old Blood teszt

Az egy éve megjelent Wolfenstein: The New Order egy kellemes színfolt volt a modern FPS-sek palettáján. Habár semmi olyan újdonságot nem hozott, mely miatt a műfaj megreformálásáról beszélhettünk volna, mégis nagyon jól keverte a modern és a régi stílusú shooterek tulajdonságait. A játékban életerőcsomagokat és páncéldarabkákat kellett keresgélnünk, pont úgy, ahogy a klasszikus lövöldékben. Emellett azonban megvoltak a Call of Duty-szerű filmes jelenetek, és a történet is egész fogyaszthatóra sikerült. Megmondom őszintén, hogy amint befejeztem a The New Ordert, azonnal nekiugrottam még egyszer, mivel a 8-9 órás kampány ellenére is többet akartam belőle. Ezért is örültem, amikor bejelentették a Wolfenstein: The Old Bloodot, mely konzervatív módon nem DLC-ként, hanem különálló kiegészítőként jelent meg. Az alapjáték előzményét elmesélő csomag ennek megfelelően nyomott áron kapható, és platformtól függetlenül mindössze 20 euróért szerezhető be még dobozosan is. És bár ár-érték arányban remek csomaggal van dolgunk, azt azért már most le kell szögezni, hogy a The New Order után nem lehetünk maradéktalanul elégedettek vele.

Közel 40 gigás mérete és az előzetesek alapján úgy gondoltam, hogy az The Old Blood kijavítja majd az elődje hibáit, és minden téren polírozottabb élményt nyújt majd. Sajnos azonban nagyrészt még az alapjáték szintjét is csak erőlködve sikerült elérnie a Machine Gamesnek. Vegyük például a történetet, mely nem volt egy kiemelkedő része a The New Ordernek, azonban – ahogy a tesztjében fojesz is írta – hiteles és érdekes volt. A nácik által uralt világ képe, és az azt megtámogató apró utalások szórakoztatóvá tették az amúgy kissé kiszámítható és klisés történetvezetést. A kiegészítő esetében azonban összecsapottnak hat az összkép. A sztori szerint egy fontos dokumentumot kell ellopnunk a náciktól, melyből megtudhatjuk Deathshead főhadiszállásának pontos helyét. Ehhez be kell szivárognunk társunkkal a náci erődítménnyé átalakított Wolfenstein-kastélyba, azonban az akció rosszul sül el, és menekülni kényszerülünk. A dramaturgia rengeteg elemet újrahasznosít az alapjátékból, így a kiszámítható felvezetés után még kiszámíthatóbban folytatódik. A történet szereplői egyébként mind érdekes karakterek lennének, ha kapnának elég időt a kibontakozásra, így viszont elsüllyednek a klisétengerben.

Az alapjátékban rengeteg helyszínt bejárhattunk, így a kampány elég változatos volt ilyen szempontból. A The Old Bloodban ezt sem sikerült megismételni: hiába térhetünk vissza Wolfenstein-kastélyba, ha nem dolgozták ki annyira, hogy érdekes legyen. Persze kívülről csodásan néz ki, és az első alkalommal ámulatba ejti a játékost, de a második óra után már unalmassá válik. A kastélytémát nem sikerült változatossá tenni, és olyan hatást kelt, mintha ugyanazokon a szobákon és barlangokon járkálnánk körbe-körbe. Éppen ezért óriási felüdülés, amikor végre kijutunk a nyílt helyszínre, és betévedünk a közeli osztrák kisvárosba. Ez azonban már túlságosan is a játék végén van, így csak a rossz szájíz marad meg. Meglepő módon a régi vágású FPS-ek egyik kevésbé pozitív tulajdonsága is előkerült, mégpedig, hogy el lehet tévedni a pályákon. Nem történt meg sokszor, de néha bizony nem volt egyértelmű merre is kell továbbhaladni, ami megakasztotta a játék folytonosságát.

A tavalyi Wolfensteinben bitang jól sikerült a gunplay, így elképesztően jó érzés volt lövöldözni. A fegyverek erősek és hatásosak voltak, és sosem volt olyan érzésem, mintha játék pisztolyokkal bohóckodnék. Ez szerencsére továbbra is jól működik, a beleélést pedig az új gyilkoló eszközök is segítik. Hiába lesznek azonban hasznos segítőink az új fegyverek, ezek nem igazi újdonságok. Egylövetű mesterlövész puska szinte minden FPS-ben van, de gránátvetőt is láttunk már, így nem nagy dolog ilyesmivel előállni. Ezek mellé kapunk egy új közelharci fegyvert is, egy több részre szedhető vascsövet. A szerszám igazi svájci bicskaként működik, így amellett hogy ledöfhetjük vele az ellenfeleket, még kapunyitásra és falmászásra is használhatjuk.  A linearitás azonban aláássa a hasznos alkalmazását, így csak akkor lehet használni, ha azt a fejlesztők szeretnék.

Mostanában szinte minden címbe belecsempésznek egy kis lopakodást, ez alól a tavalyi Wolfenstein sem volt kivétel. A kiegészítőben visszatér ez is, sőt egy kicsit túl is lőttek a célon a fejlesztők. A játék első felében ki kell szökni egy börtönből, így lopakodva kell elsasszézni az ellenfelek mellett. A sztori ezen epizódját azonban túlságosan is elnyújtották, emiatt pedig frusztráló lett. A lopakodás később is előkerül majd, és az alapjátékban látottakhoz hasonlóan csendben is kiiktathatjuk majd a tiszteket, hogy ne kérjenek erősítést, de őszintén szólva, nekem az elején egy életre elvették tőle a kedvem. Emellett többször is találkoztam olyan részekkel, ahol végtelen számban özönlöttek az ellenfelek, sőt, olyan is volt, hogy mögém spawnolta be őket a játék. Ez már tíz évvel ezelőtt is olcsó húzásnak számított, ma pedig már csak szimplán amatőr dolog. Tavaly ilyesmiket nem láttam a The New Orderben, legalábbis számomra egyszer sem tűnt fel.

A marketinggépezet már lelőtte a poént, hogy a The Old Bloodban visszatérnek a régebbi részekből ismerős zombik, így azt hiszem, ezzel nem spoilerezek. Az élőhalottak szerepeltetése azonban csak egy újabb felemás "újítás” a kiegészítőben, és számomra nagy csalódás is volt. Egyrészt csak az utolsó egy órában jelennek meg, így nem sokáig élvezhetjük a társaságukat, másrészt semmit sem tesznek hozzá a zombis témához. Pont úgy viselkednek, mint a többi ilyen címben: nagyrészt fegyvertelenül császkálnak, és csak tömegben veszélyesek a játékosra. Két helyen volt komoly szerepük a harcokban, amikor az élőhalott nácik mellett eleven társaik is jelen voltak. Ekkor egymás ellen fordíthattam az elvtársakat, és nevető harmadikként nyertem meg a harcot. Na, ilyenből több is lehetett volna a The Old Bloodban, és máris igazi újdonságokról beszélhettünk volna.

Meglepő módon a kiegészítő nem jelent már meg előző generációs konzolokra, pedig semmivel sem nyújt többet grafikailag az alapjátéknál. A helyszínek nem nagyobbak, sőt a kastély miatt több lesz a szűkebb helyszín. A The New Order tavaly stabil 60 fps-t produkált Xbox One-on és PS4-en is, és ezúttal is sikerült tartani a sebességet. A PC-s verzió több beállítási lehetőséget kapott, így részletesebben személyre szabhatjuk, mint legutóbb.  A grafika hasonló a tavaly látottakhoz, tehát látványos és részletes effektek dobják fel az akciót. A textúrák azonban még mindig elmosódottak, sőt néha egyenesen rondák – úgy tűnik, az id Tech 5 nem tud ezen túllépni. Összességében még mindig jól teljesít a motor, de a Doom 4-re azért kérjük vissza azokat a látványos árnyékokat.

Félreértés ne essék, aki kedvelte a tavalyi Wolfensteint, annak a The Old Blood is tetszeni fog, így én is jól szórakoztam vele. A felemás újítások mellett azonban nem lehet szó nélkül elmenni, melyek semmit, vagy csak nagyon keveset raknak hozzá az alapmechanikákhoz. Érzésem szerint a Machine Games egy ennél sokkal kidolgozottabb kiegészítővel szeretett volna előállni, de kiadó siettette a megjelenést. Szinte minden elemén látszik, hogy többet is ki lehetett volna hozni belőle, de így csak egy tisztességes iparos munka marad az alapjáték árnyékában.

A kiegészítőt végigtolni nehézségtől függően 4-5 óra, de akár 7 órára is el lehet nyújtani a gyűjtögetéssel. Ehhez jön még hozzá az új kihívás mód is, melyben a kampány pályáit tolhatjuk végig új feladatokat teljesítve időre. Az árát megéri, hiszen némely konkurens alapjáték még ennyit sem ad, pedig azok háromszor ennyibe kerülnek. Újdonságokat várni tőle azonban nem szabad, mert akkor csalódást okoz, és rossz szájízt hagy maga után a kampány. Játékmechanika szempontjából a tavalyi Wolfensteint kapjuk meg annak minden negatívumával és pozitívumával együtt, itt-ott kiegészítve, máshol pedig kissé butítva. Ha lesz folytatás, annak már többet kell nyújtania, mert ha ugyanezt még egyszer eladják, akkor az a pontszám fent még lejjebb fog csúszni.