Total War: Warhammer teszt

A Total War legutóbbi epizódjai ugyan kiválóak a maguk nemében, de a zseniális stratégiai cím nemigen tudott már megújulni. Az emberiség történelmének azon korszakai, melyek adják magukat egy jó körökre osztott birodalommenedzsment / valós idejű harcos hibridnek, kezdtek elfogyni, megérkeztek a számozott folytatások. Ezzel szemben a Games Workshop kultikus rajongótáborral rendelkező Warhammer-univerzumából számos különböző stílusú játék készült már, sok esetben kifogásolható minőségben.

Legtöbbször silány címeket kaptunk, melyek nem tudták kihasználni az univerzumban rejlő lehetőségeket. Jelen teszt alanya azonban egyesíti ezt a két, önmagában is erős frencsájzt, a nász gyümölcse pedig minden várakozásomat felülmúlta: a Total War: Warhammer sokkal többet nyújt, mint elsőre sejthető volt.

A Total War-sorozat alapjai nem változtak a 2000-ben kiadott Shogun óta: kapunk egy hatalmas térképet rengeteg tartománnyal, ahol különböző népek/klánok/országok vívják háborúikat a teljes győzelem érdekében. Itt körökre osztott formában birodalmunk igazgatásával, haderőnk mozgatásával, diplomáciával, kereskedelemmel, netán hitterjesztéssel foglalkozhatunk.

A frakciók közti összetűzés elkerülhetetlen, az ütközetek viszont valós időben zajlanak, gigantikus méretű seregekkel. Brutális taktikázásra van itt lehetőségünk, és a könyörtelen küzdelemben résztvevő tömegek elképesztően festenek. A Creative Assembly ezt a kiforrott s végletekig csiszolt játékmenetet dobja be a közösbe, a Games Workshop pedig a jól bejáratott, táblás harci játékból hatalmas márkává nőtt fantasy világát.

Az egyik legfontosabb változás így a választható fajokkal, és különleges játékmenetükkel kapcsolatos. A Total War jelen epizódja mentesül a történelem béklyójától, és teljesen új vizekre evez. Számos csoportosulást és fajt találunk a Warhammer világában, gazdag háttértörténettel, egyedi célokkal, stílussal. Ebben az anyagban így nyilvánvalóan nem csak emberek fognak harcolni egymással, így a négy (illetve az elsőnapos káosz DLC-vel öt) frakció homlokegyenest eltérő módon gondolkodik a birodalomigazgatás legmegfelelőbb módjairól.

A Birodalom jó szokás szerint adót szed (aranyban), a vámpírurak ezzel szemben holtak feltámasztására fordítható fekete mágiában követelik jussukat alattvalóiktól. A zöldbőrűek egy percre sem vehetnek ki szabadságot a fosztogatás és pusztítás alól, folyamatosan mozgásban kell tartani őket, különben önmagát tépi szét a horda. Mondjuk, ha kellően nagy sereget gyűjtünk, klasszikus WAAAGH-t indíthatunk zöld sáskahadként végiggyilkolva mindent a vidéken. A büszke törpök csak akkor élvezhetik seregeik támogatását, ha elégtételt vesznek az őket ért sérelmeken, tehát a törpéket jellemző Grudge-mechanika bizonyos formában itt is megtalálható.

Az Archaon vezette káoszsereg egyetlen célja pedig, hogy kielégítsék sötét istenségeiket, ezt viszont minél több civilizált település ledózerolásával tehetik meg a legkönnyebben. Fosztogató csapataikat nem kötik állandó települések sem, ezt a mechanikát az Attilában láthattuk már. Amennyiben az oldschool Total War-feelinget akarjuk átélni, érdemes az emberekkel kezdenünk egy kampányt, a játékmenet így egészen hasonlatossá válik a Medieval-játékokhoz.

A szabadság, melyet a fantasy megenged, nem áll meg a körökre osztott birodalomtérképet érintő változásoknál. A legnagyobb húzása ezen Total War-epizódnak természetesen a valós időben játszható eposzi ütközetek, és ez az, ami miatt a frigy e két brand között egyszerűen elrendeltetett. A warhammeres lények fantasztikusan festenek mind közelről, mind ekkora mennyiségben, a megfelelően részletes taktikázás pedig adott, sőt, kibővül: gőztankokkal, sárkányokkal, óriásokkal támogatott seregek összecsapásának lehetünk szemtanúi.

Egy-egy csatát így csak nézni is csodálatos élmény, ahogy lovasságunk becsapódik az ellen hátába, vagy trollok zúzzák szét az egyszerű talpasokat, miközben repülő egységeink le-lecsapnak áldozatokat szedve. Seregeink élére a Warhammer Fantasy ismert karaktereit állíthatjuk: általában egy mágus és egy harcos közül választhatunk vezért, de a történet szerint a többiek is előkerülnek majd amolyan NPC-féleségként. 

A Birodalom esetében így választhatunk Karl Franz császár és egy magas rangú bright wizard közt, ahogy a káosz frakció legfontosabb válaszható bajnokáról, Archaonról sem most hallhatunk először. Ezen vezérek egyszerűen akkora hatalommal rendelkeznek, hogy szinte egyedül képesek megfordítani a csatát mágikus vagy egyéb képességeik alkalmazásával. Segítőink is lesznek, ezek a hősök szintén az első sorban küzdhetnek dicsőségünkért, erősségben is simán felveszik a versenyt egy kisebb gyalogos regimenttel.

Ami szintén újdonság, hogy tápoló/sebző, területre ható varázslatokat is alkalmazhatunk seregeink támogatására. Ezek az igék szerencsére nem borítják fel túlzottan a játékmenetet, ahogyan előzetesen többen aggodalmukat fejezték ki, főként a Total War-rajongók közül. A Warhammerben a mágia igencsak szeszélyes, ez itt is megjelenik - ügyesen kell sáfárkodnunk varázserőnkkel, különben cserbenhagy bennünket.

A küzdelmeket nem csak a kampányban élhetjük át, több másik játékmódot is kapunk. A multiplayer csata természetesen adja magát, ekkor le kell mondanunk a mindenható pause gombról, egyébként viszont semmi olyat nem kapunk, amit ne láttunk volna korábban. Emellett közel 40 egyjátékos térképet kapunk, ahol előre meghatározott seregek csatáit kell megvívnunk, melyek mindegyikét a Warhammer gazdag történelme inspirálta, illetve lehetőséget kapunk testreszabható ütközetek lejátszására is.

Mégis, egyértelműen a kampány a játék sava-borsa, ahol főként birodalommenedzsmenttel foglalkozunk - odafigyelünk a sereg fenntartási költségére, az adózásra, a diplomáciára, ezt pedig a fentebb említett csatázás szakítja meg alkalomadtán. A Total War: Warhammer a háttértörténetek miatt jóval erősebb az egyjátékos cselekményben, mint a korábbi epizódok.

A térképek részletesek, a csaták helyszínei lenyűgözően néznek ki, az öt oldal serege mind-mind egyedi külsőt kapott, és ugyanolyan élvezetes teljesen bezoomolni, mint messziről figyelni a gyönyörű káoszt. A zenékre és a hangokra nincs panasz, a fontosabb csaták előtti lelkesítő beszédek itt is szerepelnek, főhőseink szinkronja pedig közel hibátlan.

Az anyag több száz órányi szórakozást ígér, és gyakorlatilag tucatnyi faj (skavenek, vagy a jelenleg is megtalálható, de foghíjas Bretonnia serege) és csoportosulás vár talonban, mellyel kiegészülhet. Jó hír, hogy a korábbi Total War-epizódokhoz képest a bugok és gikszerek száma most elhanyagolható.

A Total War-széria kalandozása a fantasztikum világába egy rizikós vállalkozásnak tűnt, mely végül a lehető legpozitívabb eredménnyel zárult. A történelmi kötöttségeket ledobva, fantasy körítéssel kiegészítve sikeresen újított, és mászott ki a műfajt lassan elemésztő posványból. Néhány esetben (például a területfoglalás tiltása bizonyos fajoknál) egyszerűsítésekkel kell beérnünk, de narratíva és gameplay szempontból az egyik, ha nem a legjobb Total War-játékot kaptuk az utóbbi évekből.

Szinte tökéletesre csiszolt taktikai játékmenet, mely tovább bővült a változatos és gazdag háttéranyagnak köszönhetően. A Total War-sorozat rajongói ne csüggedjenek, kár volt felülni a rémhíreknek: remek játék ez, amibe bőségesen ölhetjük az órákat. A Warhammer-fanoknak viszont kötelező vétel, a cím tökéletesen elkapja a Fantasy Battles univerzum szellemiségét. Sigmar ajánlásával!

A Total War: Warhammer kizárólag PC-re jelent meg.