Layers of Fear: Inheritance teszt

A Layers of Fear: Inheritance főszereplője az alapjátékban megismert festő sanyarú sorsú lánya. Ő aztán tudna mesélni apja mentális összeomlásáról, aminek nemcsak szemtanúja, hanem elszenvedője is volt. Miközben felnőtt, folyamatos lelki terrorban élt, ráadásul néhány alkoholmámoros estén még el is járt a művész keze. Azt már ismerjük, hogy az egykor népszerű festő élete romokban hevert, bántalmazta feleségét és gyermekét, miközben megpróbálta befejezni élete mesterművét – ehhez pedig szerettei testének egy-egy apró darabját használta fel. A viktoriánus korabeli házban sötét erő munkálkodik, amely teljesen más arcát mutatja a lány szemszögéből, aki immáron felnőttként visszatér, és újra végigjárja a folyamatosan változó szobákat és folyosókat.

Az emlékek pedig kíméletlenül utat törnek maguknak, és a lány abban reménykedik, hogy most, érett fejjel választ kap arra a kérdésre, hogy pontosan miért haltak meg családtagjai. A narratíva tehát visszaemlékezésekre és belső monológokra épül, és cselekedeteinktől függően kétféle befejezés vár ránk. Noha az alapjáték esetében ez három volt, bárhogy is játszottuk végig a Layers of Feart, egyik sem befolyásolja a kiegészítő történéseit. A nyitány egyből a lecsóba csap, apánkat halljuk, aki veszekedik feleségével és velünk, miközben egy újabb festményt ront el. Egy perc múlva már a kúriában találjuk magunkat, és egyetlen elemlámpával a kézben indulunk felfedezőútra.

A játékmenet nem változott a DLC-ben sem: tárgyakat vizsgálunk és szekrényeket kutatunk át, miközben a múlt pillanatait éljük át újra. Ezúttal is kapunk jó pár jumpscare-jelenetet – ezzel mindenképpen meg kell barátkoznunk, noha a nyomasztó, klausztrofóbiás hangulat továbbra is átjárja az egész játékot.

Rothadás és penész borítja a falakat. Gyerekkorodban féltél lemenni a pincébe? Hát most is a torkodban dobog majd a szíved. Persze az állandóan változó folyósok, helyiségek már-már pszichedelikus élménnyel kecsegtetnek, de korántsem annyira ijesztő az egész, mint maga az alapjáték. Anno nem tudtam pontosan, hogy mire számítsak, itt pedig már eltűnt az újdonság varázsa. Míg korábban szinte állandó kétségek közt tartott a sztori – gyakorlatilag csak a legvégén derült ki minden –, itt már szinte egyenes válaszokat kapunk a kérdésekre.

Félreértés ne essék, az Inheritance még így is kellően élvezetes tud lenni, főleg a múltbéli szegmensek, amikor a képernyő elmosódik, és az adott szoba teljesen más arcát mutatja. Az igazi gonosz persze az apa, aki rendszerint a patkányok kaparászása miatt nem tud dolgozni, és dühét rajtunk vezeti le. Több alkalommal is a kisgyermek perspektívájából éljük át az eseményeket, pont úgy, ahogy az Among the Sleepben, ahol már egy magas szék is szinte áthatolhatatlan akadályt képez egy csöppség számára. Ilyenkor kiszolgáltatottabbnak éreztem magamat, ráadásul a játék olykor igen precízen adagolja az ijesztgetést. Olcsó húzás ide vagy oda, azért jó párszor engem is kivert a verejték.

A kétféle befejezés nem hagy majd kétségek között senkit, az írók remekül lezárták a történetet. Vannak olyan pillanatok, amik miatt úgy éreztem, az alapjátékban és a DLC-ben tulajdonképpen nincs is igazi gonosz. Az apa csak jót akart a családjának, festeni tanítja gyermekét, és arról nem tehet, hogy hajlamos a szadista kirohanásokra. Érdekes volt még a Piroska és a farkas álomváltozata, ahol remekül játszanak a készítők az árnyékokkal. Összességében a fejlesztők ugyan nem hoztak be semmi újdonságot, mégis percízebben adagolták a horrorelemeket, egy-két jelenetnél úrrá lett rajtam a pánik is, szóval a műfaj szerelmesei teljesen elégedettek lehetnek az Inheritance-szel.

A művészeti design még mindig megnyerő: az egyik legszebb Unity Engine-t használó alkotásról beszélhetünk. Ugyan technikai hibák vannak, de korántsem zavaróak. A bővítmény PS4-en egy leheletnyivel simábban fut, mint az alapjáték, noha a zavarosabb részeknél még így is le tud esni a framerate. A hangok, a zene és szinkron továbbra is minőségi, kisujjból olyan feszültséget teremtenek, amitől a gyomrom is összeszorult.

Bevallom, nekem a DLC még az alapjátéknál is jobban tetszett. A Bloober Team végre a történetmesélésre is rágyúrt, és a félelemkeltést nem mennyiséggel, hanem minőséggel teremtette meg. Együtt érzünk a sanyarú sorsú karakterekkel, igen, még az apával is, aki a folytonos megfeleléskényszer miatt lett az, ami – de semmiképpen sem ő a mumus. Lényegében egy jobb sorsra hivatott család kálváriáját ismerhettük meg most, a nézőpontváltás pedig határozottan jól áll a Layers of Fearnek.

A Layers of Fear DLC-je PC-re, Xbox One-ra és PlayStation 4-re jelent meg - mi ez utóbbi verziót teszteltük.