Full Throttle Remastered teszt

A '90-es évek kalandjátékainak piacát ugyan nem nevezhettük egyszereplősnek, mégis a LucasArts uralta ezt az időszakot. Elég csak az olyan klasszikusokra gondolni, mint a Monkey Island-sorozat, a Grim Fandango vagy éppen a Day of the Tentacle. Persze az elmúlt több mint két évtizedben nagyot fordult a világ a játékiparral, mégis vannak olyan időtlen alkotások, amelyek rendre kiállják az idő próbáját. Az elmúlt esztendőkben Tim Schafer korábbi munkái már bizonyították, hogy még mindig van igény az ötletes feladványokkal, szuper karakterekkel és történettel felvértezett kalandjátékokra. A Monkey Island, a Grim Fandango vagy a Day of the Tentacle ráadásul azt is bizonyította, hogy a felújított játékok korában nemcsak az öreg motorosok, de a zsánerrel csak most ismerkedők is szívesen belevetik magukat egy-egy eszement kalandba. A Double Fine sikeres felismerése pedig már ott tart, hogy Schafer másik nagy klasszikusa, a Full Throttle is megkapta a maga remastered-kiadását, vagyis jelen tesztünk alanyát.

Főhősünk Ben Throttle, a Polecats nevű motoros banda vezetője, aki épp a 9-es úton rója a kilométereket, amikor összetalálkozik egy limuzinnal és annak két utasával, az utolsó, még megmaradt motorgyártó cég, a Corley Motors elnökével és alelnökével, Malcolm Corley-val és Adrian Ripburgerrel. A trió végül egy útszéli kricsmiben köt ki, ahol Ben hamar komoly galibába keveredik. Egyrészt kilátástalan helyzetbe kerül, miután Malcom meggyilkolásával vádolják, így először a neve tisztára mosása lesz a feladatunk, hogy aztán a vizes lepedőt ráhúzó Ripburgert is megállítsuk. A Corley Motors újdonsült, ördögi elnöke ugyanis nem tervezi továbbvinni Malcolm örökségét, helyette a sokkal jövedelmezőbb kisteherautók gyártására szeretne ráállni. Nekünk pedig muszáj lesz megállítanunk ezt a puccskísérletet, hiszen mi lesz velünk és a bandánkkal, ha nem lesz honnan motort vásárolnunk?

A Double Fine nem szakított eddigi hagyományával, így a Full Throttle is csak a szokásos finomhangolásokat kapta meg. A játékmenet ismét érintetlen maradt, ami az ötletes, agytekervényeinket alaposan megtornásztató rejtvények és feladványok ismeretében abszolút nem fájdalmas, ahogy a point and click mechanikával sincs az ég egy adta világon semmi probléma. Viszont a harcrendszerre bőven ráfért volna egy kis fejlesztés, az ugyanis már 1995-ben is rémisztően idegesítő és problémás volt. Sajnos ez nem változott meg, így amikor motorunkra pattanva kell más motorosokat legyűrnünk némi motoralkatrészért, akkor a körülményes irányítás, az árkádosra vett harc és a kő-papír-ollóra hajazó megoldás miatt hamar eldurran az ember benzingőzös agya. Szerencsére egyetlen gombnyomással átléphetőek ezek a szekvenciák, de ettől még nem lett volna rossz, ha ezt is kipofozza a csapat.

Ugyanígy nem ártott volna, ha a top-down nézetben követhető roncsderbi-szekvencia is megkapja a maga újrahangolt irányítását, mert még kontollerrel játszva is borzalmas a reszponzivitás, amivel tulajdonképpen pillanatok alatt kiherélte a Double Fine a játék árkádos mókáját. Több mint húsz év távlatában egyébként nagyon jól látszik, hogy a hasonszőrű Telltale-játékok esetében ezeket a szegmenseket miért váltotta fel a QTE. Egyszerűen a grafikus kalandjátékoknál nem működőképesek az akcióközpontú részek, így sem a harc, sem az árkád szegmensek nem passzolnak a stílushoz, viszont simán a történettel és ötletes fejtörőkkel ma már nem igen lehet egy ilyen alkotást érdekessé tenni, így a ritmusváltások, a hangulat és érdeklődés fenntartása miatt muszáj ezeket az elemeket is belecsempészni a játékba.

Ezzel szemben a szinkron, a hangok és a zene kapott egy komoly újrakeverést, így ismét szuper érzés volt, mikor felcsendült a The Gone Jackal Legacy című nótája, de ugyanígy rengeteget tesz az élményhez a szinkron is, amiben olyan szinkronszínészek vettek anno részt, mint Roy Conrad, Mark Hamill, Maurice LaMarche, Kath Soucie és Hamilton Camp. Természetesen a grafika is alapos ráncfelvarráson esett át, a változtatásoknak köszönhetően pedig hihetetlen részletességgel köszönnek vissza a helyszínek és karakterek. Ami talán egyedüli hibaként felróható, hogy a játék korosodása így sokkal szembetűnőbb, a háttérként szolgáló, festményszerű képek ugyanis statikusságuk mivolta miatt kicsit sterilek tűnnek, miközben nagy ritkán a képfrissítés is megdöccen. De ha a régi pixelart külcsínre vágyunk, akkor egyetlen gombnyomással orvosolhatjuk a problémát, így ha nosztalgikus hangulatban lennénk, akkor az egykori SCUMM motor bármikor visszaköszönhet.

A Full Throttle talán nem úgy korosodott, mint társai, de még így is egy igazi gyöngyszem, ami leginkább a fantasztikus szinkronnak, a Mad Max-hangulatnak, a LucasArts akkori játékait jellemző frappáns fejtörőknek, a klasszikussá vált karaktereknek és nem utolsó sorban a humorral sűrűn átszőtt történetnek és kőkemény zenének köszönhető. A felújított változat igazából nem kínál többet, mint a Double Fine korábbi újrázásai (itt is kapunk fejlesztői kommentárt), így ha azok tetszettek, most sem fogsz csalódni.

A Full Throttle Remastered PC-re, PlayStation 4-re és PlayStation Vitára jelent meg. Mi PlayStation 4-en teszteltük.