A kaliforniai Giant Sparrow csapata a művészi alkotásokra rendezkedett be, így a 2012-es The Unfinished Swan után sejteni lehetett, hogy a What Remains of Edith Finch is egy érzelmekre ható anyag lesz. Ha nagyon lecsupaszítjuk a játékot, könnyen rásüthetjük a sétaszimulátor kifejezést, ám ettől még ez egy elég hálás műfaj lehet, ha a fejlesztő egy olyan történetet kíván elmesélni, amit maga a játékos fejthet meg leheletvékony interakciók formájában. A belső nézet esetünkben teljesen indokolt, hiszen a játék olyan eszközökhöz nyúl, amelyek csak ilyen közvetlen formában működnek. Egy Telltale-féle interaktív filmként egyszerűen nem állná meg a helyét.
Edith Finch nem lehet büszke családjának történetére. Mikor nagyszülei Norvégiából az Egyesült Államokba költöztek, még élt bennük a remény, hogy sorsuk jobbra fordul. A jómódot bizonytalanra cserélték, de sajnos az átok itt is utolérté őket. Már csak Edith az egyetlen, aki él közülük, de a lány mindeddig távol maradt a családi fészektől. Most visszatér az üresen álló kúriába, és elhatározza, hogy kideríti, milyen szörnyű igazság lappant a Finch-família kálváriája mögött. Hősnőnk szépen végigjárja a kastélyt, megvizsgál minden árulkodó nyomot, és mindenről részletes naplót vezet.
Végre egy olyan játékkal találkoztam, melyben a ház felépítése és berendezése teljesen hihetően lett megvalósítva. Simán elhittem, hogy egykoron itt tényleg emberek éltek, első ránézésre minden normális, van nappali, konyha, ebédlő, dolgozószoba, valamint a családtagok hálószobái is a helyükön vannak. Eltekintve néhány zárt ajtótól, semmi nem utal a sorozatos tragédiákra. Egészen addig, míg rá nem találunk egy titkos folyosóra, amely Molly Finch szentélyébe vezet. A kislány sajnos tízévesen hunyt el 1947-ben. Itt kezdődnek a bajok.
A What Remains of Edith Finchben minden egyes szobához külön történet tartozik, melyek hangulatukban teljesen eltérnek egymástól, ahogy a tulajdonosuk szokásai és világlátása is. Ezek az apró sztoriszálak egy nagy egészet tesznek ki, szépen lassan kibontakozik a nagy titok, ami családunkat sújtja. Rengeteget fogjuk rokonaink feljegyzéseit olvasni, szerencsére az előrehaladás lineáris, így biztosan nem hagyunk ki semmit, az írók pedig tudatosan adagolhatják az információkat, kezdve az első bevándorló, az 1800-as években élt Odin múltjával.
Ahogy közelítünk a jelenkor felé, úgy válik valóságosabbá a megismert titok. Molly szála még teljesen a gyerekkori fantáziákon alapul, míg nagybácsink és bátyánk élete kevésbé rugaszkodik el a realitástól, amellett, hogy remekül visszaadják az adott évtizedre jellemző stílusokat. A család persze lassan belefárad a sorozatos tragédiákba, beletörődnek abba, hogy viszonylag fiatalon kell búcsút inteniük az evilági létnek. Ilyen teherrel a vállukon, abszolút érthető, hogy néhányan megőrültek – a játék azzal is megismertet minket, hogy mi zajlik egy ilyen beteg elmében, nem ritkán teljesen kizárva a külvilágot.
Az efféle látomások során úgy érezzük, mintha egy másik videojátékba csöppennénk – változik a grafika és néhol a játékmenet is. Egyszer egy hetvenes évekre jellemző horror-képregényben, máskor régi fakósárga fotók világában mászkálhatunk, remekül átadva azokat a fura élményeket, amikben a labilis rokonainknak része volt anno. Eddig nem nagyon volt még példa erre más sétaszimulátorokban, hatalmas dicséret jár a készítők kreativitásáért.
Ám hiába változatos a narratíva, nem sok kihívás van a játékban. A tárgyhasználatra csak elvétve lesz szükség, fejtörők gyakorlatilag nincsenek, pedig nagyon feldobták volna a játékmenetet, főleg ha témájukban az adott személyhez igazodtak volna. Nem beszélve arról, hogy a rövidke, 2 órás játékidőt is kitolhatták volna, ha nem adják „ingyen” az újabb és újabb rejtélydarabkákat.
Ha viszont félretesszük a műfaji kötöttségeket, akkor egy könnyfakasztó családtörténettel gazdagodunk, melyben az emberi érzések dominálnak: szeretet, kétségbeesés, gyász és egy csipetnyi, de annál erőteljesebb öröm. Nincsen egyértelmű tanulsága a What Remains of Edith Finchnek, rajtad múlik, hogy miként éled át és milyen következtetéseket vonsz le. Annyit azonban garantálhatok, hogy bizony nyomot hagy benned, ez pedig a legnagyobb dicséret, amit egy játék kaphat.
A What Remains of Edith Finch PC-re és PlayStation 4-re jelent meg. Mi a Sony konzolján teszteltük.
Engem valahogy mindig vonzottak az elgondolkoztató alkotások, legyen szó filmről, könyvről, vagy játékról. Nem a nagyon beteg, kifacsart, netalán búskomor hangulat miatt van ez, sokkal inkább azért, mert ahogy arra is szükség van, hogy időnként multizzunk egy jót a haverokkal, néha fontos, hogy kicsit nyugodtabban, elmélyedve lehessen átélni az élményt, amit az adott játék nyújt. Az ilyen játékok legtermékenyebb szállítói egyértelműen a kisebb fejlesztőcsapatok, hiszen sajnos ritka, hogy egy AAA-s cím igazán atmoszférikusra sikerüljön, arról már nem is beszélve, hogy ezen alkotásoknál nem is az említett elmélyedést várja el az ember. Így tehát maradnak a kis fejlesztőbrigádok munkái, amelyek legtöbbször egy platformer, vagy egy kalandjáték, illetve annak belső nézetű manifesztációja, egy sétaszimulátor keretei között jelenik meg. Éppen ezért, ha utóbbi műfajból kerül ki egy új játék, mindig érdeklődéssel fordulok felé. Így volt ez a What Remains of Edith Finch esetében is, olyannyira, hogy gyakorlatilag megjelenéskor ki is próbáltam. Jó szórakozást kívánok a teszthez!
Hazatérés
A játék elején egy kisfiút láthatunk, aki fellapozza Edit Finch naplóját, és a következő pillanatban már az említett hölgyet irányítjuk, hogy átéljük az emlékirataiban olvasható eseményeket. Edith hosszú idő után tér vissza családja hatalmas kúriájába, amelynek ő, a Finch család utolsó tagja az örököse. Edith kisgyerek volt, amikor elhagyta a házat, most pedig már tizenhét éves, pár dologra mégis tisztán emlékszik: mindig is félt a háztól, illetve az anyja a szobák jelentős részét elzárta előle. Most, hogy visszatért, célja az, hogy szembenézzen a família zűrös múltjával, megismerje elhunyt rokonai történetét, és kiderítse, mit akartak elrejteni előle, illetve valóban átok ül-e a családon, mint ahogy azt sokan állítják.
Miután átsétáltunk az ingatlant övező gyönyörű erdőn, és megpillantjuk magát a házat a furcsa, összetákolt tornyaival, már lehet sejteni, hogy nem egy átlagos pereputty rezidenciájára érkeztünk. Így hát abszolút szabályosan, az egyik oldalsó ajtón lévő lyukon keresztül belépünk a rég látott lakba, és nekilátunk a kutatásnak. Elsőre az egész egy teljesen egyszerű, átlagos sétaszimulátornak tűnik. Csak mászkálni kell, néha pedig interakcióba lépni valamivel, közben pedig meghallgatni Edith gondolatait. Vannak külön szóbuborékkal megjelölt pontok, ahol további monológokat hallgathatunk meg, de más gyűjtögetésre nem igazán van lehetőség. Ez utóbbi tény azért érdekes, mert teljesen természetes analógia, hogy ezt a játékot a Gone Home-hoz hasonlítja az ember, hiszen felütésük kísértetiesen hasonlít. Csakhogy míg a Gone Home-ban garmadányi megvizsgálható tárgy szúrja ki a szemünket, és rengeteg elolvasandó megjegyzés vár, addig a What Remains of Edith Finch kifejezetten puritánnak, majdhogynem primitívnek tűnik az „anyagi” gyűjtögetés teljes hiánya miatt.
Változatos emlékiratok
Azonban fontos különbség a két játék között, hogy amíg a Gone Home esetében az összegyűjtött cuccok alapján kellett felépíteni magunkban a történetet, addig itt konkrétan a történeteket kell összeszednünk. Ezzel szorosan összefügg az a tény is, hogy bár elsőre sokkal egyszerűbbnek tűnik a játékmenet a konkurenciához képest, a valóság ettől nagyon messze van. Lehetőségünk van ugyanis az egyes családtagok életét és utolsó pillanataikat megjelenítő „naplók” megvizsgálására, amelyek legtöbbször egy-egy minijáték keretében tárulkoznak fel előttünk. Ezek között van egy-két kevésbé fókuszált, vagy fura is, mint például amikor egy cápával vagy egy kígyóval kell áldozatokat keresni, vagy amikor egy kisbaba felhúzhatós játékbékájával kell randalírozni a fürdőkádban Csajkovszkij Virágkeringőjére, de vannak köztük egészen ötletesek is, mint például egy interaktív képregény, vagy egy komoly evolúción átmenő kalandjáték halaprítás közben (utóbbi arra tökéletes volt, hogy megmutassa, milyen egyfunkciós vagyok). Azt mindenesetre nem lehet eltagadni, hogy ezek többsége kreatív és változatos, tehát azt semmiképpen sem lehet állítani, hogy ez egy átlagos játék volna.
Az pedig egy másik dolog, hogy ugye ezen epizódok többsége az adott családtag halálát is elregéli, így még a komolytalanabb részeket is teljesen más megvilágításba helyezi a tudat, hogy nemsokára eljön a vég. Így drámai szempontból sem utolsók ezek a részek, bár érdekes, hogy néha egészen különös nézőpontból vannak ábrázolva az események, például egy helyesen kifejezetten gunyoros a hangvétel. Az pedig a lehető leghatásosabb és legfájdalmasabb pillanat, amikor egyszer csak leesik az embernek, hogy mégis hogyan fog történni a szomorú haláleset. Bár néha maga a halál módja még a végén sem derül ki egyértelműen, vagy legalábbis nem hiteles, amit látunk, de végül is ez nem baj, mert ennyi misztikum kell, bár a végére egy kicsit talán sok.
Barangolás a hangulatban
Edith mindenesetre szorgalmasan jegyzeteli le a família sorsát, a családfa mellé apró ábrákat biggyesztve. Ezt a családfát láthatjuk a Pause-menü alatt is, amit kifejezetten ötletesnek tartottam. Közben a játékos pedig elmerül a játék rá gyakorolt hatásában. Mert ezzel lehet a legjobban kifejezni a What Remains of Edith Finch-et: a hatással. Már a legelején is megvan az a kiváló, szomorkás és mégis szép hangulat, és bár igen lassan indul be, elég hamar felkelti az érdeklődésünket, és a nyomozási vágyunkat. A későbbiekben pedig áthatja az egészet az elmúlás nyomasztó, és valahogy mégis megnyugtató érzése. Ez egy lassú, higgadt alkotás, ahol semmi szükség a sprint-gombra, itt nincs helye türelmetlenségnek, csak a hangulatnak, amely átjárja az egész játékot, és a gondolatoknak, amelyeket a játék ébresztett, és amelyek még most is a fejemben keringenek. És ami a legfontosabb: a hangulat teljes mértékben össze van hangolva a történettel és egymást erősítik. Nem tudom mikor hatott rám ennyire egy játék utoljára, de ilyen vegytiszta atmoszférával régen találkoztam.
A családi história
És emiatt van az, hogy egy idő után az ember tűkön ül, hogy megismerhesse egy újabb Finch sorsát, még akkor is, ha ez egy újabb haláleset megismerésével jár. Ebben nem csak a kiválóan megrendezett, és szimbolikus minijátékok működnek közre, de a szintén csodásan megírt monológok is. Ezek előadása is mestermunka, de gyakorlatilag minden szinkronszínész megsüvegelendő teljesítményt nyújtott.
Ezek után már nem is kell több, és a játék hagyja, hogy elmerüljünk a feltűnő emlékek tömegében, és megválaszoljuk magunknak a felvetett kérdéseket. El lehet-e kendőzni a múltat, vagy egészségesebb, ha foglalkozunk vele, még akkor is, ha fenyegető árnyként borul felénk? Megalapozhatja-e egy család az átkot, ami sújtja őket? Szükségszerű-e, hogy a család tragédiája kihasson a gyerekre, és el lehet-e menekülni a végzet elől? Érdekes felvetések, és nem is igazán vannak megválaszolva, ugyanis az események be vannak mutatva, de a játék nem ítélkezik, és ránk bízza, hogy döntsünk, és ennek fejében értékeljük a meglehetősen elnagyoltan bemutatott, de drámai finálét.
Amit még kiemelnék a történettel kapcsolatban, az a narráció felirata. Elsőre semmi jelentőséget nem tulajdonítottam a különböző felületeken megjelenő betűknek, azonban tudomást vesz jelenlétükről a játék, legalábbis erről árulkodik az, hogy például ajtók kinyitására szétrobbannak, arról már nem is beszélve, hogy későbbiekben sikerült beleépíteni ezt is a játékmenetbe is, ráadásul egészen kreatív módon. Igazából végig fogalmazódott bennem a játék során, de csak a végén tudatosult bennem: basszus, ebben a játékban vannak ötletek! Milyen kár, hogy ezt manapság ritkán mondhatjuk el…
Nemcsak jó, de szép is
Szerencsére a játék tálalásáról sem kell egy rossz szót sem szólnom. Technikailag is megüti a 2017-es szintet, a modellek szépek, a textúrák aránylag élesek, de a bevilágítás képes igazán csodákra. A látvánnyal is nehéz betelni, nagyon hangulatosak lettek a helyszínek. A kialakításuk is jó lett szerintem, elég titkos átjáró és érdekes pályaelem van elhelyezve ahhoz, hogy a játékmenet gerincét alkotó monotonabb rész is izgalmas legyen. A hangzásvilág is abszolút az élményt szolgálja. A már említett szinkronhangok mellett a hangulatos zenék is segítik a beleélést, a dallamok mindenhol illenek a jelenethez, még akkor is, ha elsőre furcsa lehet az összkép.
Amit szintén meg kell említenem, az a stáblista. Nem azt mondom, hogy ez minden játék leglényegesebb része, mert nyilván nem így van, egyszerűen csak jó látni, hogy amit mások minimális befektetéssel egyszerű feliratokkal oldanak meg, az itt kreatívan, a készítők gyerekkori képeivel és a játék fontosabb tárgyaival van prezentálva. És ez érződik az egész játékon is: a készítők szívből dolgoztak rajta, így nem egy iparosmunka lett, hanem egy olyan alkotás, aminek lelke van.
És ezért van az is, hogy bár a What Remains of Edith Finch nem egy vidám játék, és nem egy helyen akár kifejezetten megható is lehet, mégis többet szeretne belőle az ember. Mert ez a három óra nem elég. Persze lehet, hogy egy idő után már a minőség rovására ment volna a mennyiség, és az egésznek így volt egy jó íve. A fene tudja. De mindegy is, mert úgyis újra fogom játszani egy párszor. A Finch család sokszínű, hiszen a barlangi remetétől a horrorfilmek gyereksztárjáig sokféle mesterséget űztek, történetük azonban minden esetben tragikus. Én mégsem sajnálom, hogy megismertem őket, egy kegyelettel teli, és mély találkozás volt ez.
A What Remains of Edith Finch egy kiváló alkotás. Bár elsőre primitívnek tűnhet, és lassan indul be, de aztán beszippant és nem ereszt. Ritkán találkozni ilyen mély és gondolatokkal teli játékkal, úgy, hogy közben ötletekkel és érdemi játékmenettel is találkozni lehet. Mindenkinek csak ajánlani tudom, akár a jelenlegi 20 Euróját is megérheti, de egy későbbi leárazás folyamán mindenkinek érdemes beszerezni.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.