The Surge teszt

A jelenleg ismert civilizációnak a globális felmelegedés vetett véget. Az emberiség felemésztette a Föld erőforrásait, a szélsőséges időjárás és a megáradt tengerek pedig városokat, országokat pusztítottak el. A békés demokráciát nagyvállalati kapitalizmus váltotta fel, cégek uralkodnak a világon, büszkén díszelegve a megmentők képében, de kihasználva mindent és mindenkit maguk körül.

A The Surge három kultikus alapanyagból táplálkozik. A fejlesztők munkáját egy régi Amiga-játék, a Rise of the Robots ihlette, míg a játék stílusa a legendásan nehéz Dark Souls hagyatékát követi, vegyítve egy nem kevés Edge of Tomorrow-hangulattal. Harcba indulunk és elpatkolunk, majd újra nekivágunk, és egy kicsivel arrébb megint meghalunk - a játékban a leggyengébb ellenfél is meg tud ölni egyetlen ütéssel, jó időben, jól eltalálva minket. És mire visszatérünk, újra és újra ott lesz, várva, hogy ismét lesújtson ránk. De hogyan is kerülünk a veszedelmek középpontjába?

A játék eseményei egy CREO nevű cégnél kezdődnek. Hősünk biztos jövőt és megbecsült karriert remélve keresi fel a nagyvállalatot: kerekes széke miatt ugyan szellemi munkára tökéletesen alkalmas, ám kilóg az egészségesek közül, a pozíciókért pedig hatalmas a verseny. A CREO ebben a kiszolgáltatott helyzetben ígéri azt, hogy visszaadja a járás képességét, és segít pácienseinek a beilleszkedésben, ám amikor Warren megérkezik, minden álma szertefoszlik. Akarata ellenére egy implantátumokkal teli, nehéz és rozsdás exoskeletont fúrnak a testére, majd kidobják egy roncstelepre, a semmi közepére.

Egyenként kell átverekednünk magunkat a kopár sivatag elénk tévedő lakói között. Védelmi robotok, és hozzánk hasonló, de látványosan félresikerült kísérleti alanyok, emberi roncsok törnek az életünkre, úgy tűnik, hogy nem mi vagyunk az elsők, akik bedőltek a cég ígéretének. A robotkarok és robotlábak viszont meglepően jól működnek, az első megpróbáltatások után pedig végre van időnk összeszedni a gondolatainkat. A Medbay biztonságot nyújt és nyugalmat, ide mindig vissza lehet térni két csata között.

A világot magunknak kell felfedeznünk. Eleinte nem tudjuk, hogy mi ez a hely, milyen veszélyek leselkednek ránk, vagy mi a célunk itt egyáltalán. Csak útnak indulunk, és harcolunk, aztán ahogy kezdjük átlátni a dolgokat, és megismerni a helyet, úgy lesz egyre világosabb minden. Életünk közel sem érkezett a végéhez, sőt most kezdődik csak igazán: a roncstelepről egy vonat visz a gyárba, majd onnan a cég főhadiszállására, van remény a hazatérésre, a bosszúra. Ehhez viszont össze kell szednünk minden erőnket, és farkasszemet nézni a végzettel.

Exoskeletonunk bővíthető. A legyőzöttektől felszerelések és fejlesztési pontok (tech scrap-pontok) zsákmányolhatóak, hősünk pedig minél erősebb lesz, annál több ellenséggel és főellenséggel tud szembe szállni. A fontosabb pontokat óriásrobotok védik, ki kell tapasztani viselkedésüket, megnézni, hogy milyen gyorsan támadnak, mekkorát ütnek, és milyen fegyvereik vannak. Ha elbukunk, második alkalommal már ismerni fogjuk őket, a halál viszont így is ott vár majd ránk minden sarkon.

A kisebb ellenségekkel tápolhatjuk magunkat, hogy a nagyok ellen egyáltalán legyen esélyünk. A harcrendszer egyszerű és könnyen átlátható, mégis rengeteg kihívást nyújt, ellenségeink támadása elugrással védhető ki, míg mi magunk gyors kisütésekkel, vagy lassú nagyütésekkel kényszeríthetjük térdre a másikat. Lehet telibe találni az ellenséget, de célozhatunk valamelyik testrészére is, mellkasára, a karjára, a lábára, vagy a fejére, attól függően, hogy mit akarunk tőle zsákmányolni. A karról például karvédő, vagy fegyver vágható le, míg fejről sisak, a lábról pedig értelemszerűen csizma - a HUD jelzi, hogy melyik testrészén milyen erős az ellenség páncélja, a jól védett helyek pedig általában drága dolgokat is rejtenek.

A játék checkpoint-rendszere az Edge of Tomorrow eseményeit juttatja eszünkbe. Minden körben ugyanazok a csaták várnak ránk, nekünk csak jobbnak és jobbnak kell lennünk, így jutva egyre messzebbre célunk eléréséhez. Ha meghalunk, akkor a Medbayben éledünk újjá, megmarad minden felszerelés, és kitárva várnak ránk a már megnyitott ajtók is (ezekkel készíthetünk magunknak shortcutot a pályákon), az ellenségek viszont újra ott lesznek, ahol egyszer már legyőztük őket. Csak a zsákmányolt fejlesztési pontokat ejtjük el - ezért is kell folyamatosan visszatérnünk a Medbaybe, felhasználni, vagy biztonságba helyezni őket. Különben minek harcolni.

A fejlesztési pontok kulcsfontosságú szerepet töltenek be. Ezekkel tudjuk legyártani az új felszereléseinket és erősíteni a már meglévőket, illetve ezekkel lehet az exoskeleton energiaszintjét is növelni, így használva vele egyre több implantátumot. A felszerelések között mindenféle védelmi és harci kiegészítők, illetve fegyverek vannak, míg az implantátumok különleges képességeket adnak nekünk. Az exoskeletont modulárisan fejlesztve a segítségükkel kaphatunk magától lassan, vagy gombnyomásra gyorsan újratöltődő életet, nagyobb erőt, több staminát és energiát, vagy rejtett kincsekhez érve automatikusan bekapcsoló figyelmeztetőt. És akkor a többi újdonságról, vagy a később megszerezhető saját kis drónról még nem is beszéltem.

Fejlődni remek érzés. Ahogy látjuk hősünket, hogy egyre teljesebb az exoskeletonja, és jobb minden felszerelése, ahogy több óra tápolás után sikerül kiállni egy legyőzhetetlennek hitt főellenséggel, és el is pusztítani végre, ahogy újabb és újabb helyszíneket látogatunk meg, az baromi jó tud lenni. A játékban nincsenek hosszú és megrendezett történeti részek, vagy lineáris pályaszakaszok, minden területet többször bejárunk, folyton megvívva ugyanazokat a csatákat, mégis jó az egész.

A végigjátszás során megszámlálhatatlan haláleset vár ránk, így a játékot csak annak ajánlom, aki ezt el tudja fogadni, és nem adja fel azonnal, de ezzel együtt jár egy hatalmas adag monotonitás is. Mindig ugyanaz történik velünk, ugyanazokat a szituációkat és csatákat éljük át benne újra és újra, ami nem csak idegőrlő tud lenni, de teljesen kiszámíthatóvá is teszi az eseményeket. Az ellenségek ugyanis nemcsak ugyanott vannak, de még a kezdő támadásuk is mindig ugyanaz, így aztán tényleg nem vár ránk semmi meglepetés, de a recept ettől működik. Szívesen farmolunk és tápolunk hosszú órákon keresztül, csak hogy erősödjön hősünk.

A kivitelezés nagyjából rendben van. A saját készítésű FLEDGE Engine jó szolgálatot tesz alatta, a látvány szép, a fények kifejezetten baromi jól mutatnak és a szükséges fps-t is simán hozzák a konzolos verziók (PS4 Prón 1080p/60fps vagy 1620p/30fps, PS4-en 1080p/30fps, Xbox One-on pedig 900p/30fps a teljesítmény). A látványtól nem fogod eldobni az agyad, és a pályák is kicsik, de nem olyan dolog ez, amibe nagyon belekötnék, én a default kontrollerkiosztással nem voltam csak kibékülve. A bal karral irányítjuk emberünket, de ugyanezt a kart kell lenyomni az ugráshoz is. Eleinte nem is jöttem rá, hogy lehet ilyet csinálni egyáltalán, aztán véletlenül sikerült összehozni, de fura az is, hogy az RB és RT gombokkal kell támadni. Egyedül a kitérő elugrás kapott rendes helyet, az A gomb személyében. Hát szokni kell, na.

A Venetica, a Lords of the Fallen és a Blood Knights után a The Surge is egy szerethető alkotása lett a készítőknek. A Deck13 és a Focus Home Interactive megtette, ami tőle telt, a játékot nem fogjuk évekig emlegetni, és Warren sem vonul be a hírességek csarnokába, de a 30-40 óra végigjátszás után elégedetten tesszük majd fel a lemezt a polcra (vagy a Jófogásra). Végre láttunk valami újat, valami izgalmasat, végre mert valaki újat alkotni, és nem csak egy jól bejáratott sorozat sokadik részét elhozni, a biztos és kiszámított siker érdekében. A The Surge megéri a pénzét, ha szereted a stílust, próbáld ki!

A The Surge PC-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra jelent meg. Mi Xbox One-on teszteltük.