Destiny 2 teszt

Ha egy csapat olyan örökséget hagy maga mögött, mint a Halo-sorozat, akkor nincs abban semmi meglepő, ha a következő, egyébként is monumentálisnak beharangozott projektje kapcsán hihetetlen nagyra nőnek az elvárások. A tíz évre szóló ütemterv alapján fejlesztett Destiny végül kisebb csalódás lett: ebben egyrészt szerepe van a maximumra járatott hype-nak, másrészt viszont a Bungie is vastagon kivette a részét abból, hogy a három évvel ezelőtt megjelent első rész nem szólt akkorát. A Destiny koncepciója több sebből vérzett, miközben képtelen volt egy koherens, jól érthető történetet is felvázolni.

Utólag persze finomodtak a játékmenetbeli problémák, egyre áramvonalasabbak lettek a mechanikák a később érkezett tartalmaknak köszönhetően, de a hosszú távra tervezett koncepció már ott megbukott, hogy az önismétlő grindelés mellett a játék honlapjára felpakolt grimoire kártyák segítségével kellett magunkba szívnunk a lore-t. Pedig hiába a klisés alaphelyzet, bőven van annyi kraft a Destiny világában és karaktereiben, hogy arra alapozva egy masszív, FPS-mértékkel mérve szórakoztató sztorit meséljen el nekünk. A folytatás szerencsére minden elemében felülkerekedik az előd problémáin, de nem biztos, hogy olyan léptékkel teszi mindezt, amit egyébként elvárnánk egy második felvonástól.

A kampány azonnal a lovak közé csap. Az általunk alakított Guardian és társa, Ghost visszatér a The Last Citybe, amit aztán pillanatok alatt ellepnek a Cabal-féle Red Legion erői. Az ostromot vezető Dominus Ghaul célja nemcsak az, hogy meghódítsa és porig rombolja a várost, hanem az is, hogy egy eddig nem ismert technológia segítségével kiiktassa a Travelert, ezzel elvágva a Védelmezőket a Fénytől. A Fény nélkül pedig tehetetlenek vagyunk. Ghaul és serege gyakorlatilag ellenállás nélkül hajtja uralma alá a várost, mi pedig éppen csak megmenekülünk. Miután magunkhoz térünk, utunk az elpusztított Towert helyettesítő Farmra vezet, ahol aztán kiderül, nincs minden veszve. Főhősünk útnak indul, hogy újraegyesítse a Vanguardokat, az Ikora, Zavala és Cayde-6 triót, majd visszavegyék Ghaultól mindazt, amit elvett tőlük.

Annak ellenére, hogy a Destiny 2 cselekménye meglehetősen mozgalmas és látványos, valójában a szokásos klisékből építkezik. Az egyik legnagyobb probléma mégis inkább az, hogy túlságosan arra koncentrál, hogy egyetlen történetfolyamot meséljen el, így egyáltalán nem reflektál az előző rész és annak kiegészítéseiben felvezetett és ok nélkül elvágott eseményeire, mellékalakjaira, frakcióira. De még ennél is fájdalmasabb, hogy főhősünk még mindig képtelen megszólalni, így a minket kísérő Ghost az, aki helyettünk is beszél. Mondanom sem kell, ez így 2017-ben nagyon olcsó húzás és abszolút nem segíti a gördülékeny történetmesélést, miközben teljesen hazavágja az egyébként olykor zseniálisan megírt helyzeteket, párbeszédeket.

Mindez azért is érthetetlen számomra, mert a Bungie a főbb szereplők mindegyikét nagyon jól felépítette. Mindenki teljesen eltérő személyiség, mindenkinek megvan a maga szerepe a történetben. Ott van például Ghaul, aki csak látszólag tűnik egy tipikus, világuralomra törni készülő főgonosznak. Valójában sokkal összetettebb alak, aki ennek ellenére nagyon kevés alkalommal jut szerephez. Ikora, Zavala és Cayde-6 hármasa közül természetesen utóbbi viszi a prímet, de az új belépők, így Failsafe, a személyiségzavaros mesterséges intelligencia, valamint Hawthorne és Devlin is izgalmasabb karakterek, mint mi magunk. Mindannyiuk kellően mély háttérrel rendelkezik, van egyéniségük és mindezt nemcsak a velük folytatott beszélgetésekből, hanem az egyes mellékküldetések teljesítése közben is megtudhatjuk.

A tennivalók váza ismerős lesz azok számára, akik az első részt és annak fejlődését nyomon követték. A Bungie a különböző kiegészítésekkel ugyanis egyszer már újrarajzolta és vadonatúj irányba terelte az alapokat, amelyre most masszívan építkezhetett a második rész. A már említett kampány ugyan változatos küldetésekkel vár, az igazi tennivalók igazából a történeten túl keresendőek. A mellékküldetések, vagyis az Adventures-feladatok ezúttal sokkal változatosabbak és lényegében a sztori hiányzó hézagait igyekeznek betömni. A Lost Sector saját kihívásokat takar, többek között az adott bolygó legkeményebb ellenfeleivel kiegészülve, valamint ott vannak a különböző publikus események, amiket az újonnan bevezetett Directornak köszönhetően sokkal könnyebb elérni. Még azt is látjuk, mikor várható a következő, ellenfelekben és zsíros lootokban gazdag csoportos móka. Ha ez nem lenne elég, akkor persze megmérettethetünk a különböző Strike-okban, illetve a minden héten más, korlátozott ideig elérhető Strike-ot felvonultató Nightfallban, vagy a végjáték utáni, komolyabb kihívást ígérő Raidekben, míg az online csatatereket kedvelők a PvP-arénákban lelhetnek otthonra.

A Bungie mégis képes volt kicsit elsózni a receptet. Hiába a sok-sok lehetőség, ha közben azok áramvonalasítására bőven jutott egy-két olyan döntés is, ami pont a kampány végigjátszása utáni időszakot nehezíti meg, vagy legalábbis teszi kevésbé izgalmassá. A mellékküldetések például egyszeri élményt kínálnak, így hiába játszhatóak újra és újra, nem biztos, hogy a játékosok visszavágynak. Már csak azért sem, mert a látványos helyszínek, planéták a méretes bejárható terület ellenére teljesen üresek, kihaltak. Nincsenek NPC-k, nincsenek elágazások, további mellékszálak. A történet küldetései sem mindig játszhatóak újra, és ha mégis, akkor is csak véletlenszerűen kiválasztott bevetésekre vagyunk jogosultak.

Ennél viszont sokkal kellemetlenebb korlátozás, hogy a Strike-ok esetében nem kaptunk szabad kezet, így egy véletlenszerűen küldetéssorozatban vehetünk csak részt. Hasonló a helyzet a PvP-vel, vagyis a Crucible-lel is, ahol tulajdonképpen csak annyi döntési lehetőségünk van, hogy a Quickplay vagy a Competitive módok valamelyikéhez csatlakozunk. Hogy aztán azon belül milyen játékmódot kapunk, az már a játékon múlik. Érthetetlen döntés, hiszen bőven van miből válogatnunk, és közel sem biztos, hogy mindegyiket kedvelni fogják a játékosok.

A PvP-ben most bemutatkozó Countdownban a támadó csapatnak a két előre kijelölt hely egyikére telepítenie kell egy bombát, míg a védelemnek ezt meg kell akadályoznia. Aki esetleg fűbe harap, az mindaddig várakozásra kényszerül, míg nem jön valaki, hogy felélessze. Természetesen ha nem sikerül lerakni és élesíteni a bombát, közben pedig a teljes csapat elhalálozik, akkor vége a körnek, ahogy akkor is, amikor nem sikerül deaktiválni azt. A további lehetőségek közül a Clash ugyanazt hozza, mint eddig, míg a Supremacy  és a Control csak egy nagyon picit módosult. Persze pont annyira, hogy az eddig ismert taktikák ne működjenek. Ebben az is közrejátszik, hogy a Bungie megnyirbálta a csapatlétszámot, így a korábbi hat a hat elleni küzdelmek helyett már kétszer négy főre redukálódott a felállás. Ezzel sokkal feszesebb és taktikusabb lett a Crucible összes játékmódja, ahol most már nincs helye az egyénieskedésnek, tényleg minden a csapatmunkáról szól.

Az egyszerűsítés és az áramvonalasítás jegyében a karakterfejlesztés is átláthatóbb lett az elődhöz képest, viszont cserébe itt is bevezetett egy csomó korlátozást a Bungie. Már az önmagában problémás, hogy nem kaptunk új választható frakciókat, de a korábbi több mint egy tucatnyi képesség helyett most már csak nyolc-nyolc nyitható meg, ráadásul azokat sincs lehetőségünk kombinálni. És igen, ezt lehet még tetézni, hiszen ezek közül is csak az egyik négyes lehet aktív, ami alaposan bekorlátozza a speciális képességeinket és az azzal járó egyéb tulajdonságainkat, legyen szó a közelharci csapásokról vagy a gránátok típusáról.

Ami viszont szuper húzásnak bizonyult, hogy a fegyverek besorolása is megváltozott, így a korábbi elsődleges, speciális és heavy helyett Kinetic, Energy és Power alapon vannak kategorizálva a mordályok. Sokkal szélesebb skálán mozogva van lehetőségünk válogatni, miközben sokkal könnyebb behatárolni azt is, melyik fegyvert milyen típusú ellenfelekkel szemben érdemes majd bevetni. A kinetikus fegyverzet a páncél nélküli ellenséggel szemben hatásos, míg az energiával működőket a különböző pajzsokat felhúzóak ellen tudjuk hatékonyan alkalmazni. Az már csak hab a tortán, hogy a gunplay még mindig baromi szórakoztató és tulajdonképpen ez a Destiny egyik legnagyobb szerencséje. Sokszor hiába éreztem azt, hogy nincs kedvem grindolni, a gunplay miatt félre tudtam tenni a negatív érzéseimet és örömmel vetettem bele magamat az újabb és újabb összecsapásokba. Még akkor is, ha a Bungie arra sem vette a fáradtságot, hogy új ellenféltípusokkal, ne adj isten, új fajokkal bővítse a játék világát.

És ez a fajta pofátlan újrahasznosítás, a sok-sok halós áthajlás, illetve a Destiny első részéből és DLC-iből történt átemelés az, ami igazából megkérdőjelezi, hogy a mostani második rész valódi folytatás-e. A Destiny 2 inkább tűnik egy finomhangolt, áramvonalasított, a korábbi hibáit kiküszöbölő résznek, mint egyértelmű folytatásnak. A Destiny 2 az a játék, amilyennek a Destiny első részének lennie kellett volna, hogy aztán olyan elképesztően intenzív élményben legyen részünk, mint amit mondjuk anno a Mass Effect vagy az Uncharted folytatása, meg úgy alapvetően a második részek okozni szoktak. A Destiny 2 viszont nem szól nagyobbat, és nem hangosabb és látványosabb, mint elődje, csak orvosolja annak hibáit, miközben számos olyan korlátozást is az orrunk alá tol, ami alapvetően meghatározza a játék endgame-ét. És mégis, valamiért működik. Beszippant, nem enged, kivéve, amikor technikai problémák akadályoznak meg abban, hogy újra és újra fegyvert ragadj. Ez utóbbi viszont orvosolható, ahogy idővel a mélyebb hibák is. Már csak az a kérdés, kitart-e addig a közösség?

A Destiny 2 PlayStation 4-re és Xbox One-ra jelent meg - mi előbbin teszteltük. A PC-s változat október 24-én érkezik.

Kapcsolódó cikkek

• Destiny 2: The Final Shape teszt
• Destiny 2 bétateszt