Super Mario Odyssey teszt

A kiotói vállalat markáns koncepcióváltása nem csupán a Switch hibrid mivoltában, hanem a legnépszerűbb frencsájzaik modernizálásában is tetten érhető. Idén márciusban a The Legend of Zelda: Breath of the Wild kinyitotta a határokat, mindent a felfedezés élményére tett fel, iszonyatosan addiktív anyag formálódott belőle, hosszú játékórák után is tudott újat mutatni, amit nem sok nyitott világú RPG tud utána csinálni. Mérföldkő, ha úgy tetszik, s valami hasonló volt a terv a Nintendónál a Mario esetében is, bár a műfaji különbségek miatt az összehasonlításnak nincs értelme. Én azért megjegyzem, hogy mindkét játékban a hagyományoknak nagy szerepe van, ugyanakkor képesek újra feltalálni magukat, ami egy folytatáshoz elengedhetetlen.

A fejlesztők nem érik be csak egy újabb jól sikerült platformerrel: többet és még többet ad, mindig belebotlasz egy végletekig kimunkált, és pofátlanul szórakoztató játékelembe. Nem talál fel újakat, csak úgy gyúrja össze a masszát, hogy mindig találjunk benne valami szenzációs összetevőt, amit ott és akkor remekül működik. Látszik, milyen élvezettel rakták össze a fejlesztők, az idő sem kötötte a kezüket. Az Odyssey nem készült el a konzol tavaszi premierjére, helyette az év végi ünnepi szezon egyik legfontosabb terméke lett. Leginkább egy régi bútordarabhoz hasonlítható: kis gondoskodással, némi renoválással és egy új réteg festékkel máris a szoba éke lett, amire jó ránézni, de még jobb megérinteni. Újszerűnek hat a laikusok körében, de mi tudjuk, hogy legbelül több évtizedes értéket képvisel. Az Odyssey egyszerre adózik a klasszikus 2D-s Marióknak, noha az alapjait a kultikus Super Mario 64-re húzza fel. E szempontból pedig tökéletesen időzített a Nintendo: egyre másra jelennek meg az N64-es éra hagyományait követő darabok, amelyek könnyen a margóra kerülhetnek jelen darab mellett.

Mint minden Mario-játék esetében, a sztori itt is mellékes a játékélmény mellett. A tüskés páncélú koopa, Bowser ezúttal is elrabolja Peach hercegnőt, és már a lagzijukat tervezi. Főhősünk, ahogyan a múltban is, ezt nem hagyhatja annyiban és a lány megmentésére indul, ezúttal azonban egy nem várt segítőre akad: jelesül egy Cappy nevű piros sapkára. Az érző tökfedő lehetővé teszi számára, hogy különféle ellenségeket és tárgyakat szálljon meg (összesen 50-et), így azok irányíthatóvá válnak, képességeiket pedig a saját célunk elérésére fordíthatjuk. Apró, de radikális újdonság ez, ám a Nintendo képes arra, hogy ezzel alaposan felforgassa az eddig ismert élményt. A két társ tehát egyesíti erőit, hogy aztán a Földhöz nagyon hasonló bolygón üldözze Bowsert. A minimál sztoriból sikerült kihozni a legtöbbet, néhány egészen izgalmas arccal is összefutunk a kalandunk során, a fordulatok pedig egyáltalán nem erőltetettek. Magam is furának találom, hogy a gyermeteg sztori nagyon is jól áll az Odyssey könnyed témájának.

Idővel rutinosan dobáljuk a sapkánkat, olyannyira, hogy esszenciális összetevővé válik. Mindez hihetetlenül szórakoztató, nem lehet megállni mosolygás nélkül, amikor a Mario ikonikus bajusza ott virít egy T-Rexen, vagy egy goombán. Miután elsajátítjuk az ellenségek képességeit, új lehetőségek nyílnak meg a számunkra, nélkülük a lépten-nyomon fellelhető rejtvények megoldása lehetetlen, és olyan helyekre érhetünk el általuk, ahová korábban nem tudtunk, így még több érmét zsákolhatunk be. Máskor a harcok során jön jól egy új forma: a felénk kilőtt ágyúgolyót megszállva, pont azt intézhetjük el, aki minket célba vett. Csak használni kell az agyadat, s máris új távlatokat nyithatsz Cappyvel! A képességek dinamikus variálása mellett a sapka önmagában is hasznos, eldobva egy lebegő platformként is használhatjuk.

Ami a lecsupaszított vázat illeti: ezúttal is terebélyes sandbox pályák, vagyis királyságok egymásutánjából épül fel a játék. A szintek látszólag jól megkülönböztethető tematikája azonban csak álca, nagyon is elképzelhető, hogy időközben teljesen megváltozik az adott szint kontextusa. Eltérőek a célok, rengeteg titok lappang szerte szét, amelyek csak arra várnak, hogy derék influencerünk rábukkanjon. A kihívások teljesítéséért úgynevezett Power Moonok ütik a markunkat. A holdak a játék legfontosabb gyűjthető dolgai, ezek szükségesek ahhoz, hogy a következő helyszínre jussunk, ezekkel javítható meg Cappy léghajója, amivel angolosan távozhatunk. Néhány hold könnyen elérhető, a többi viszont nagyon el van dugva, így alaposan meg lehet izzadni, mire az adott szinten tucatnyit bezsebelünk. Persze nem mind szükséges ahhoz, hogy Bowser után eredjünk, de ha alaposak vagyunk, ajánlott nyitott szemmel járni, hiszen roppant üdítő, amikor egy dögnehéz szekvencia után magunkhoz ragadunk egy hőn áhított holdat. Szerencsére később visszatérhetünk a királyságokba összeszedni az elmaradt dolgokat, így akár 50-60 órát is eltölthetünk a játékkal.

A szabadság viszont nem töri meg a lendületet, minden feladat tetszés szerinti sorrendben teljesíthető, és még csak nem is kötelezően. Az Odyssey úgy vonja be a játékost, hogy szinte észre sem veszi, olyan lehetőségeket ad a kezébe, amire korábban nem is gondolt. Egyszerű összefüggésekre hívja fel a figyelmét, a különböző elemek kombinálásával pedig az elérhetetlennek tűnő helyekre is elviszi a nagyérdeműt. Sokszor nagyon kemény a játék, nem adja olcsón a sokadik holdat, de nem is kötelez rá, hogy önként szívasd meg magad. Csak ha valami többre vágysz és maximalista vagy. Ettől függetlenül ne legyenek kétségeink! A Nintendo EPD csapata nagyon is tudatosan, kézzel épített fel minden, minijátéknak is felfogható szekvenciát. Ezek együttese pedig olyan erőteljes, oda-vissza ható mechanizmusokkal operáló végeredménnyel kecsegtet, ami a maga nemében páratlan. Ilyen jelzőket pedig csak nagyritkán átélhető, műfajteremtő daraboknál szokás leírni, pedig maga design már huszonegy éve született meg.  

A nagybetűs változatosság, ami a pályák tematikáját jellemzi, minden játékosnak elegendő motivációt nyújt arra, hogy minden zegzugot felkutasson. A fejlesztők fantáziája szinte kiapadhatatlan. Itt van mindjárt New Donk City nagyvárosi pályája a munkába siető emberekkel, felhőkarcolókkal és a sárga taxikkal! A modernkori New York karikatúraszerű változata, amely vertikálisan is próbára teszi hősünket. Persze túlnyomó többségben a mesebeli királyságok lesznek túlsúlyban, megfordulunk a fagy birodalmában, máskor az óceánok mélyére merülünk, ahol meglepően intelligens NPC-kkel futunk össze. A vörös homokkal teli sivatagban mexikói hangulat lesz úrrá rajtunk, megannyi kikacsintással a valóságban is létező kultúrák felé. Viccesek még a kajából felépülő szintek is, ahol szinte hipnotikus erejű a színválasztás.

Nem beszélve a 8-bites szakaszokról, amelyek könnyedén épülnek a 3D-s térbe - rendszerint egy csővezetékbe belépve, sík falfelületen élhetjük át újra Mario klasszikus kivetüléseit, és persze az ott összegyűjtött holdak is számítanak. Az Odyssey nem űz gúnyt semmiből, inkább megannyi apró hangulatelemet olvaszt magába – teszi mindezt nagyon könnyen, nem feltétlenül koherens egészet alkotva. Ahány királyság, annyiféle művészi stílussal találkozunk, világépítésről szó sincs, arra nem a Mario a legjobb alapanyag. Itt a szívvel-lélekkel megalkotott pályadesign a játék aduásza, a fejlesztők nem akarták korlátok közé szorítani a játékost, inkább csak újra és újra elkápráztatják. Amikor totál céltalanul bolyongunk, akkor is tudják, mit fogsz csinálni hamarosan, de a visszajelzés sem marad el, szinte mindenre rácsodálkozunk és mindenért jutalmat kapunk. Van, amikor a káosz is gyönyörű. Csak nézd meg az íróasztalodat, na, ugye! Minden apró fecninek története van, pont úgy, mint az Odyssey-ben.

S mikor már azt hitted, nincs tovább, nem tudsz több mindent kisajtolni a játékból, akkor ér az első sokk - még utána is tartogat meglepetést a játék, nyugi! A készítők nem csak feszegetik a határokat, hanem át is lépik. A második nekifutásra minden egyes pálya átalakul, kibővül, így új lehetőségek, képességek és extrák várnak Marióra, akit még testre is szabhatunk különféle ruhadarabokkal. Olyan helyek nyílnak meg, ahová korábban nem volt bejárásunk, így még több jutalom hullhat az ölünkbe. És igazán itt csillogtatják meg a tudásukat a pályatervezők, mindent kihoztak a terek elrendezéséből, láthatatlan platformokat helyeznek el. Mi pedig csak hüledezünk: „Erre hogyhogy nem gondoltunk korábban?” S ehhez hozzájön még a kétfős kooperatív mód, amelyben a második játékos Cappyt irányítja. Szabadon szállhat meg ellenségeket és harcból is kiveszi a részét Mario mellett.

Érdemes még szót ejteni az irányításról, amely kritikus pont egy platformjáték esetében. Olyannyira fontos, hogy egy alapból ütős ötletekből felépülő játékot is képes elrontani, lásd a Yooka-Laylee esetét. Szerencsére az Odyssey rendkívül reszponzív rendszert használ. Az ugrándozás nagyon élvezetes, a különféle mozdulatok végrehajtása nagyon egyszerű, a kombinálásukkal pedig minden akadály legyűrhető. Sajnos a Joy-Conokkal történő gesztusvezérlés már nem a legjobb, csak néhány egyszerűbb csapkodásra használható, főleg a harcok közben. Van, amikor gyors reakcióra lenne szükség, de a mozgásérzékelés sajnos lassúbb a kelleténél, ezért a legtöbbször a fizikai gombokat erőltettem.  S ha már küzdelmek, illik megjegyezni, hogy a bossharcok rendre ötletesek, azonban ha kiismerjük a támadásmintájukat, könnyedén leverhető az adott világ veszedelmes, de azért vicces ura.

Esztétikailag szinte kifogástalan, amit a Switch szerény hardverje a képernyőkre varázsol. Akár kézi üzemmódban, akár dokkolt állapotban játszottam, a Super Mario Odyssey színgazdag világa folyamatosan lenyűgözött – előbbi esetben nyilván trükköztek egy kicsit a felbontással. Minden részlet kellően kidolgozott, és itt az elnagyoltságnak is bája van. A framerate-et stabilan 60 fps-re lőtték be, és egyetlen egyszer sem bicsaklott meg a sebesség. Minden egyes világ fülbemászó dallamokat kapott, a repertoár széles, a dzsesszes, modern darabokat a régi pityegésekkel olyan profi módon ötvözték, hogy később azon kapjuk magunkat, hogy a zuhany alatt dúdoljuk.

A Super Mario Odyssey-nek sikerült egybegyúrnia a sorozat klasszikus és modern elemeit úgy, hogy csak a legjobb elemeket emelte át, egy aprónak tűnő, de annál fontosabb csavarral pedig játszható karakterré tette az ismerős szereplőket. Az alapok már adottak voltak, az elmúlt három évtizedben már megannyi ikonikus szereplőt vonultatott fel a sorozat, az univerzum pedig mindig apró-cseprő konfliktusokra koncentrál – nem is várnánk többet egy új Mario-játéktól. Mégis a változatos királyságok, az időrabló momentumok és gyors és élvezetes játékmenet minden korosztály számára különösen ajánlott. Ezzel együtt nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a Super Mario Odyssey nemcsak a szérián belül egy újabb hivatkozási pont, hanem a videojátékok történetében is. Igen, pont most íródott benne egy újabb meghatározó bejegyzés.

A Super Mario Odyssey kizárólag Nintendo Switch-re jelent meg.

Kapcsolódó cikk

• Nintendo Switch - A legjobb exkluzív játékok