Monster Hunter World teszt

A híres japán frencsájzok iránt nyugaton is megnőtt a kereslet, ám mostanság a szigetország fejlesztői is mindent megtesznek azért, hogy a mi ízlésünknek is megfeleljenek. Szerencsére nem esnek át a ló túloldalára, hiszen tiszteletben tartják saját hagyományaikat is, jó példa erre a Resident Evil 7, a Persona 5 vagy éppen a Final Fantasy XV. A Capcom Monster Hunter-sorozata még 2004-ben indult PS2-n, de az utolsó nagy részek és spin-offok leginkább a Nintendo masináin hódítottak. A 40 milliós eladással büszkélkedő RPG-széria végre a modern konzolokra is ellátogatott, és bár a Monster Hunter World több évtizedes alapokra építkezik, rengeteg új játékost is megszólít.

Már az elején látszik, hogy a Capcom nem szeretné egyből a mélyvízbe dobni a játékost. A kezdők számára, még ha szűkszavúan is, de elmagyarázza a lényeget, a menüben való botorkálás és a kezelőfelület is felhasználóbarát. Nem kell mindenre saját magunknak rájönni, értjük, hogyan lehet belőlünk jó vadász, tudjuk, mit kellene tennünk a prédánk leterítéséhez – legalábbis nagyvonalakban. Ám ettől még nem válik könnyűvé a Monster Hunter World, marad a kíméletlen nehézség, és a nem kevés időt felemésztő tanulás. És igen, farmolni kell, ha nem akarunk teljesen védtelenül kiállni egy sárkány ellen, és fel szeretnénk kelni a földről a második pofon után is. Cserébe viszont jutalmakkal halmoz el a játék, káprázatos élővilágba csöppenünk, elképesztő hangulatot és izgalmakat tartogat a vadászat.

A történet szempontjából ezúttal sem erőltették meg magukat az írók: adva van egy csapat vadász, akik léghajójukkal ellátogatnak az Új Világba, hogy ott új kihívások elé nézzenek. Az Ősi Sárkányokra fáj a foguk leginkább, ezek a legnagyobb és legveszedelmesebb lények szerte a világban. Nem sok utalás van az előző részekre, teljesen új fejezetet nyitottunk a kánonban. Az eddig soha nem látott vidék pedig gyönyörű és kellően változatos régiókból épül fel, ahol megannyi változatos rusnyaság várja, hogy trófea legyen belőle. Sokszor már a vadász és a préda közti méretbeli különbség (az utóbbi javára) is aggodalomra adhat okot, de az odáig tartó út sem sétagalopp.

Ha tehát veterán vagy, bizonyára jó néven veszed, hogy a játék lényege nem változott. Egykettőre nyeregben érzed magad, csak minden kicsit korszerűbbnek hat, már nem olyan fapados, mint korábban. Egy igen részletes karakterszerkesztőben nemcsak saját hősünket, hanem a derék macskaszerű kísérőnket, a palincónkat is meg kell alkotnunk. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a játékban a legfontosabb feladatunk a vadászat lesz, különféle kisebb-nagyobb szörnyeket kell likvidálnunk, a központi hubként szolgáló területen a legtöbb felvehető misszió és eseménysor erre irányul. Van egy fő kampány és tengernyi mellékes elfoglaltság: az előző részekben ez nem volt mindig tiszta, de most végre tudni fogjuk, hogy melyik a legfontosabb és a mi jártasságunknak a legmegfelelőbb.

Persze megfelelő felszerelés nélkül botorság lenne csak úgy beleugrani a kalandba, ezért az idő nagy része felkészüléssel telik. Összegyűjtjük a nyersanyagot, kraftolunk, fejlesztjük a cuccainkat. A kocsmában beszélgethetünk az NPC-kkel, a kovácsműhelyben a fegyverünket is okosíthatjuk a leölt fenevadak csontjaiból és a kibányászott ércekből. Szinte hihetetlen, mennyi hasznosítható matéria van a játékban. A páncélok frissítéséhez már mindenképp a megfelelő pontokra lesz szükség, amikhez a fejvadász-missziók teljesítésével juthatunk hozzá. Ezekből korlátlan mennyiség áll a rendelkezésünkre, ami jó hír, lévén egy ütős páncélszett öt darabból áll.

A kutatóállomásokon pedig a helyi vadvilág titkait ismerhetjük meg, míg a botanikus kertben fontos növényeket termeszthetünk későbbre. A tavernában illik jól teletömni a pocakunkat egy nehezebb küldetés előtt, ami ideiglenes bónuszt is ad a kitartásunknak. Az étel- és főzetkészítés kritikus fontosságú, a bogyókból és más alkotóelemekből készült ital életmentő lehet. Korábban befogtunk pár kisebb lényt? A bázisunkon saját állatkertünk is lehet, míg az aréna kapui folyton nyitva állnak, ha bemelegítésként le szeretnénk csapni néhány szörnyeteget.

Nagyon jó szolgálatot tesz a kiképzési terület, ahol a 14 fegyver bármelyikét kipróbálhatjuk az éles bevetés előtt, mert nehogy már akkor jöjjünk rá, hogy az adott eszköz nem felel meg az ízlésünknek, amikor már késő. Kifogytunk az alkotóelemekből? Semmi gond! A vadászterületeket kötetlen formában is meglátogathatjuk az Expedition módban, csupán a felfedezés a gyűjtögetés kedvéért. Előrelátásunk kifizetődik, ha már ismerjük a terep rövidítéseit, élesben már nem kell ezzel szöszölnünk. A szisztéma nem változik, mindig ugyanazt csináljuk csak más és más célból, állandó körforgásban vagyunk, de az piszkosul élvezetes tud lenni.

Minden pálya elképesztően részletes és tömve van ügyes ötletekkel, itt tényleg könnyen belefeledkezünk a természetbe. Van itt évezredes fákkal teletömött erdő, kietlen pusztaság, sziklás hegyvidék kanyonokkal, ahol a kísérletező kedvű játékosok megtalálják a számításukat. Egy tisztáson szinte adja magát, hogy csapdákat állítsunk fel, máshol a szűk fordulókat a saját hasznunkra fordíthatjuk az üldözés során – főleg, amikor nekünk kell menekülni. A pályadesign mindehhez megfelelően asszisztál, ami bár nem teljesen nyitott, már önmagában hatalmas móka minden apró részletet felfedezni. Hihetetlen, milyen fejlett ökoszisztémát modellez a játék, saját egyedi tápláléklánccal, nélkülünk is teljesen működő rendszerekkel.

Szóval a küldetés közepén ott találjuk magunkat a semmi közepén. Mivel egy megadott időkeretet kapunk a sikeres teljesítéshez, nem állhatunk le nézelődni, és ebbe az időbe bele kell férni a mellékes céloknak is. Megijedni nem kell, én nem nagyon futottam ki az időből sohasem. Ha ésszel játszunk és figyelünk a jelekre, csakhamar a szörny nyomára bukkanunk. Nem jelölik nekünk az útvonalat a térképen, csupán a minket segítő felderítő rovarfelhő mutatja valamelyest az irányt - minél több nyomot meglelünk, annál konkrétabban. Ha megvan a bestia fészke, vagy éppen a saját portyázása közepén értük tetten, indulhat a küzdelem.

Ezek után már alaptalan lenne azt gondolni, hogy a Monster Hunter a bossharcokra gyúr rá. Minden köztes tevékenység nagyon fontos, de azért a legtöbb izgalmat kétségtelenül a hős és a drabális lény közti csata szolgáltatja. Már a harcrendszer is teljesen egyedi, a From Software alkotásai kiváló hivatkozási pontok lehetnek, bár itt nem elég annyi, hogy minden tudásunkat latba vetve csépeljük az állatot, mert bizony életerő-csík sincs. A cél az, hogy elvegyük a lény támadókedvét, mégpedig úgy, hogy legyengítjük és inkább megfutamodásra kényszerítjük. Ehhez a szívritmusmérő az egyetlen fogódzkodónk – ha lassul a préda pulzusa, jó úton járunk a győzelem felé.

Könnyen előfordulhat, hogy csak többszöri próbálkozásra hajlandó kimúlni a fenevad. A sorozatos kudarcokat fogjuk fel tanulópénznek, hiszen így a lény gyengeségeit is kiismerjük, és tudni fogjuk, mely testrészét érdemes támadni.(Ezekért kutatási pontok járnak – külön öröm, hogy a korábban ránk veszélyes mérgekből később mi magunk készíthetünk fegyvert.) Persze termettől, mozgástól és sebességtől is függ, hogy milyen fegyverrel érdemes kiállni ellenük, csak a nyugtatólövedékekre nem célszerű alapozni.  A gyorsabb, de kevesebbet sebző kardok nem mindig hatékonyak, egy súlyosabb, de lassabb kalapács szépet sebez, és akár egy időre meg is béníthatja a lényt. A megfelelő időzítésre is oda kell figyelnünk, de még így is elvéthetjük a csapást. Ha kellően kiismerjük a nálunk lévő alkalmatosságot, már ütős kombókkal is vívhatunk, persze egy végigjátszás alatt esélyünk sem lesz mindent mesteri szinten kitanulni. A fegyvereink idővel elhasználódnak, pontosabban elkopik az élük – rendszerint akkor, amikor nagyon sietnénk. Ilyenkor nincs mese, elő kell venni a fenőkövünket, akár egy bűzös mocsár közepén is, ahol minden irányból veszély leselkedik ránk.

Természetesen ahány ellenfél, annyiféle taktika szükséges, az esztelen vagdalkozás már nemigen állja meg a helyét. Nosza, próbálj ki csapdákat, bombákat vagy a többféle lőszertípus egyikét! Némelyik lény a vízben él, egy másik – egy denevér-hörcsög hibrid – már a levegőben időzik, így hasznos lenne, ha először leparancsolnánk a földre. Az sem mindegy, hogy milyen hangulatban kapjuk el a lényt, és az adott napszak is rengeteget befolyásol. Verőfényes napsütésben egy éber ragadozó veszedelmes ellenfél, hát még, ha a rikoltásai a közelben lévő kisebb testű rokonait is odahívja. Persze ha előtte kifigyeljük a célpontot, és feromonnal a megfelelő helyre csaljuk, vagy egyszerűen várunk a rajtaütéssel, míg az igazak álmát alussza, akkor egy fokkal könnyebb dolgunk lesz.

Az idő mellett az aktuális állóképességünkre is nagyon oda kell figyelni. Más játékokhoz hasonlóan a harci mozdulatok, kitérések fokozatosan apasztják, és ha túl sokáig időzünk a terepen, a stamina nem is töltődik vissza a maximális szintre. Ha ezzel nem törődünk, pont a végső küzdelem közepén fáradhatunk el teljesen. A kockázat fennáll, lévén harcból nem szenvedünk hiányt soha, pláne ha a végső csapás előtt még egérutat nyer a prédánk, mi pedig loholhatunk utána.

Noha a macskahaverunkkal is remekül elboldogulunk a harcban – főleg, ha az ő képességeire és felszerelésére is áldozunk -, az igazi móka persze a négyfős kooperatív mód, A sztoriküldetéseket elsőre mindenképpen egyedül kell megcsinálni. A lobbyba lépve erősíthetjük meg a szándékunkat, vagy ha egy misszió közben szorul a nyakunk körül a hurok, egy jelzőrakétát is fellőhetünk az azonnali segítségért. A közös vadászat egyébként rendkívül izgalmas, elvégre a terepen kószáló lényekből is több van, akik sokkal szívósabbak, de az összedolgozásnak és a folyamatos kommunikációnak meglesz a jutalma: az elosztott zsákmány is sokkal értékesebb, mint amit egyedül kapnánk. Főleg, ha idejekorán csatlakoztunk egy vadászcéhhez, amely tömve van tapasztalt kollégákkal, akik készséggel segítenek egy nagyobb jószág megfektetésében.

Brutális mennyiségű tartalom került a játékba, folyton akad valami újdonság, valami új eszköz, vagy stratégia, amivel jobb vadásszá válhatunk. Erre szükség is van, elvégre az utolsó megbízások tényleg eposzi magasságokban járnak. És persze nincs két egyforma küldetés, többféle módszer vezethet sikerre, mindig vágyunk az új és jobb felszerelésre, képesek vagyunk hosszú órákat grindolni érte. Ami a legszebb, hogy még örülünk is ennek. Alsó hangon a fő kampány hossza is 100 órára rúghat, és akkor még nem kóstoltunk bele a maszek melókba és az arénákba sem. Enciklopédiánk bővítésével is hosszú hónapokat elleszünk.

Technológiai szempontból is toppon van a Monster Hunter World. Szemkápráztató flórát és faunát alkottak meg a Capcom srácai, a vegetáció részletgazdag, a modellek szintúgy. Szép munkát végeztek a kissé koros MT Framework motorral, bár közelről nézve kicsivel szerényebb az összkép a platform csúcsragadozóinál. Mindez még az alap PS4-en is stabil 30 fpst produkál, PS4 Prón pedig háromféle grafikai opció közül választhatunk attól függően, hogy a 4K felbontásra, a minél nagyobb framerate-re, vagy a szebb grafikára vágyunk. A zenék dallamosak, a kissé bugyuta japán humor pedig jól áll a játéknak, hiszen csak alkalmanként borzolja a kedélyeket.

Könnyű kijelenteni: ez a játék remekül össze van rakva. A vadászat sokszínűsége és kiszámíthatatlansága meghozza a kísérletezőkedvet, de ez csupán a jéghegy csúcsa. Egyszerre több minden lebeg a szemed előtt, hogy mivel érdemes foglalkozni. Rengeteg más hasznos tevékenységgel üthetjük el az időt, amihez nyilván nem mindenkinek lesz türelme, de a Monster Hunter World továbbra is a hardcore réteg kiváltsága. Újoncként nem könnyű belerázódni, de már nem annyira vészes a helyzet, mint korábban. Mivel a mélység riasztó lehet, adni kell neki egy kis időt, de cserébe hosszú hetekre nyakon ragad. Kétségtelenül a 2018-as év egyik első nagy sikercímével van dolgunk - jól esett ez a fajta régimódi kihívás, ami szerencsére még nem kopott ki a köztudatból.

A Monster Hunter World Xbox One-ra és PlayStation 4-re jelent meg, a PC-s verzió ősszel érkezik. Mi a sztenderd PS4-en teszteltük.

Kapcsolódó cikk

• Húsz cím, amivel játszanod kell 2018-ban