Deathtrap Dungeon bétateszt

A 80-as évek legvégén érkeztek meg hazánkba a “lapozgatós könyvek”, a kvázi egyszemélyes szerepjátékok mindenféle zsánerből, ahol a történeten számozott bekezdések közt ugrálva (lapozgatva) mehettünk végig, miközben a felajánlott döntési lehetőségek közül választhattunk, és kockák segítségével harcoltunk. Az első megjelent könyveket, melyek legfőképpen Steve Jackson és Ian Livingstone nevéhez fűződnek (ők alapították a warhammeres Games Workshopot is egyébként), tengernyi másik követte, magyar szériák is indultak, és az egész láz körülbelül a kétezres évek elején csengett le istenigazából (azóta persze a retrómánia erre a szegmensre is betört).

Hozzám valamikor a '98-99 körül juthatott el az egész, egy igen formatív korban (atyaisten, de rég volt már az általános), és hát nem állítom, hogy ezek nélkül nem lenne meg a fantasy/szerepjáték-rajongásom, de az bizonyos, hogy jelentős hatással bírtak ezek a kötetek – ekkorra már a bőség zavara is természetesként hatott. Az első itthon megjelent mű éppen az itt bemutatott játék alapanyagául szolgáló Halállabirintus volt, amelyhez két kapcsolódó folytatást is kiadtak, a Bajnokok Próbáját és A halál seregeit, melyeknek a kiadó szintén tervezi az élőszereplős videókkal és narrációval elmesélt változatait elkészíteni.

De ne rohanjunk ennyire előre, lássuk, hogyan fest az 1984-es eredeti interaktív meseként! A Deathtrap Dungeon egyik legfontosabb része a mesélő személye, kalandjainkat pedig Eddie Marsan (Sherlock Holmes, Deadpool 2, Hobbs & Shaw, Ray Donovan) narrálja olykor kedvesen, máskor szívtelenül. A játék 90 százalékában őt látjuk és hallgatjuk, ahogyan nagyjából egybefüggő bejátszásokban leírja az adott szituációt, amiben találjuk magunkat. Mindezt folyamatosan változó kameraállásokból teszi, miközben kényelmesen ül egy mesélői fotelben, semleges háttér előtt, ami igazából rengeteg kacatból áll.

Ezek a szanaszét szórt tárgyak (kályha pattogó tűzzel, kattogó órák, random loot) igyekeznek némi feelinget adni a videóknak, miközben még épp nem zavaróak annyira, hogy kizökkentsenek Eddie mondanivalójából és a cselekményből. A narrátor szerepére jól választottak, és ha sikeres lesz a játék, szerintem mindannyian tudnánk jelölni pár színészt, akit szívesen meghallgatnánk egy következő könyv feldolgozásában…

A Halállabirintus sztorija alapvetően nem egy géniuszi magasságokban keresendő, logikai bukfencektől mentes valami, azonban tökéletesen megfelel a kliséknek (melyekből jó párral maga is hozzájárult az egyetemes gyűjteményhez), és tökéletesen alkalmas a célra. A Szukumvit báró névre hallgató gazdag és nem éppen százas uraság épített egy gyilkos kazamatát, tele őrült csapdákkal, veszedelmes szörnyekkel a négy égtáj mindegyikéről. Amennyiben valaki átszeli a labirintust és élve kikászálódik onnan, 10 ezer pénz a jutalma. Természetesen ez még senkinek sem sikerült, de ez nem tántorítja el a népeket attól, hogy évente megrendezzék a Bajnokok Próbáját egy fesztivál keretében, hiszen jelentkező mindig akad.

Egy nindzsával, két barbárral, egy tünde hölggyel és egy lovaggal vetélkedve veszünk részt a kihívásban, egymás után indulva, akad, akinek csak a nyomaival, előfordul olyan is, akivel személyesen találkozunk a dungeon felfedezése közben. A kazamata változatos ökoszisztémájában aztán tényleg mindenféle flórával és faunával összeakasztjuk a bajszunkat, felfedeznivaló pedig akad rendesen. A Deathtrap Dungeon egyébként egészen kíméletlen: ha valakinek nem ugrana be, akkor ettől a lapozgatós könyvszériától ered a “Kalandod itt véget ért.” kifejezés.

Ahogyan navigálunk a labirintusban, leginkább a narrátor mesélését nézzük és hallgatjuk, azonban a régi könyv is rengeteg illusztrációt tartalmazott a fontosabb cselekményekhez, szobákhoz, vagy csapdákhoz, amelyekhez akár vizuális segítséget is tudtak nyújtani. Ezek szerepelnek az FMV-változatban is, megjelenve azoknál a szekcióknál, ahol a kötetben is releváns szerepük akadt. A harcrendszer, illetve a kihívásokat is átemelték a könyvből, harc-, életerő-, illetve szerencseértékekkel vágunk neki a kalandoknak. Ezek az értékek általában két, hatoldalú dobókockával dobott számhoz adódnak hozzá, a harc és életerő esetében nagyobbat kell dobnunk, mint a kihívás, vagy ellenségünk értéke, szerencsepróba esetén pedig kisebbet vagy ugyanakkorát, mint a szerencsénket jelképező szám.

Ez a rendszer  ennyire pofonegyszerű, szóval túl nagy komplexitása nincs is, és a ránk váró veszedelmek emiatt végig izgalmasak maradnak. Itt nem csalhatunk, mint a lapozgatós változatban oly sokan tették – a könyvekbe később bekerült egy csomó fejtörő és figyelmességet igénylő puzzle is, hogy ne csak a kockákon múljon minden. A harc igen repetitív tud lenni emiatt, és hosszas szerencsejátékba torkollik, ahol azt is igen problémásnak éltem meg, hogy a gép automatán dobálja a kockáinkat… Eddie narrációja ellenféltípusonként körülbelül két támadásig egyedi, utána borzasztóan repetitív, ami erősebb szörnyek esetén már-már frusztráló tud lenni.

A Deathtrap Dungeon ezen változata mindösszesen kellemes leképezése egy nagyszerű gyerekkori élménynek, legnagyobb hibája a harcok sablonossága, és - amit én egyelőre Early Access-változatnak rónék fel - az a feliratok teljes hiánya - aki ebbe a játékba belekezd, csak a mesélő beszédének megértésében bízhat. Lehúzott hangerővel tehát képtelenség igazán játszani, és zajos szobában sem lehet kellemes, szóval én valamilyen fülest javaslok, ha bepróbálnátok. Elsőre mindenesetre nagyon furcsa volt egy angol színészt nézni és hallgatni ahogy a szemembe nézve mesél el egy klasszikus fantasy kalandot, de tulajdonképpen egészen egyedi megoldás ez, és a recept működik!

A játék egyelőre a Steamen érhető el, kizárólag korai hozzáférésű változatban.