Dungeons & Dragons: Dark Alliance teszt

Az eredetileg még PlayStation 2-re, GameCube-ra és Xboxra (majd nemrég PS4-re, Xbox One-ra és Switchre) megjelent Baldur’s Gate: Dark Alliance két része kifejezetten jól sikerült konzolos hack & slash szerepjátékokként vannak számon tartva, ezért érthető, hogy lelkesen várták a rajongók a játék szellemi örökösét, a Dungeons & Dragons: Dark Alliance-t. Sajnos azonban a Tuque Games nem csak mellé gurított a kockákkal, hanem kifejezetten egy kritikus sikertelen találat lett az új Dark Alliance végeredménye.

Márpedig minden adott volt a sikerhez: R. A. Salvatore művei és karakterei adták az alapot a sztorihoz, a játékmenet bőven merített a Left 4 Dead-, valamint a Vermintide-játékokból, a látvány pedig, ha nem is egy next-gen élmény, de kifejezetten pofásan festett itt-ott. Mégis, amint elindítja az első küldetést az ember, már az irányításnál érződik, hogy itt valami nem gömbölyű, ami pedig ezután jön, arra nincs az a gyógyítómágia, ami rendbe rakná a keletkezett sebet.

A játék története igazi fanservice, hiszen kalandjaink a Kristályszilánk eseményei után játszódnak Icewind Dale fagyos völgyeiben, és olyan szereplők köszönnek vissza a képernyőről, mint Drizzt Do'Urden, Catti-brie, Wulfgar és Bruenor. Ellenben akik nincsenek tisztában a lore-ral, azok csak vakarózni fognak, ugyanis a játék nagyon kevés magyarázatot ad arra, hogy miért kell hőseinknek a rettegett szilánkdarabot megszereznie a különböző rémségek elől. Az a kevés átvezető pedig, amit kapunk, inkább kínosan, mintsem élvezetesen meséli tovább kalandoraink megpróbáltatásait.

A Dark Alliance viszont már az előzetesekben sem csinált belőle titkot, hogy itt bizony az adok-kapokon lesz a hangsúly, nem pedig a sztorin - gondolom, a bevezető után kitaláltátok, hogy ebben az aspektusában sem kimondottan jeleskedik a játék. Az egész harcrendszer elképesztően pontatlan: minden második csapás darabosnak, valamint irányíthatatlanak hat, és amikor ebbe még belevesszük a borzalmas netkódot is, akkor egy olyan élményt kapunk a képlet végén, amiben nem lesz sok köszönet.

A legrosszabb, hogy ez még csak a közelharc, ugyanis Cattie-brie-vel az íjászat már a pofátlanság és a komikusság vékony mezsgyéjén ingadozik, aminél az ember tényleg nem tudja eldönteni, hogy hüledezzen, vagy épp a hasát fogja a szánalomnevetéstől. Az utóbbi valószínűleg egyben magyarázatként is szolgál arra, hogy miért nincs varázshasználó karakter a felhozatalban.

A legszörnyűbb az egészben, hogy néha azért érezni lehet, hogy a kódsorok mélyén valahol ott lapul egy jó játék. Amikor ugyanis összejönnek a kombók, és nem hatalmas luftokat ütünk a saját hibánkon kívül, akkor egész élvezetes az anyag, és a pályadesign is meglepően jól maszkolja el a lineáris alagutakat. Ugyanakkor a Dark Alliance tájai - akárcsak ellenfelei - elég egy kaptafára készültek, ezért nagyjából már az első félórában kiütköznek az unalom jelei a játékoson.

És ha már szóba kerültek az ellenfelek: azt hittem, a XIII Remake mesterséges idiótáit nem lehet überelni, de az új Dark Alliance-nek sikerült nagyon közel kerülnie a PlayMagic tavalyi merényletéhez. Delikvenseink napi elfoglaltsága kimerül az rezzenéstelenül egy helyben álldogálásban, és ha elkezdjük őket lemészárolni, akkor sem nagyon izgatják magukat. A fejlesztőcsapat a megjelenés óta javított egy keveset az ellenség aggróján, de továbbra sem igazán tudják lereagálni az adott szituációkat. Amennyiben például egy magaslatról lövöldözünk rájuk, akkor azt békésen tűrik, ugyanis nem tudnak mit kezdeni a pálya vertikális részeivel.

Felmerülhet a kérdés, hogy akkor viszont miért érdemes egyáltalán kipróbálni a Dark Alliance-t? Nos, a játék hangulata egész a helyén van, és néhány pályaelem is kifejezetten látványos lett. Gnollokat, trollokat, goblinokat és jégóriásokat is egész jópofa dolog csépelni, de sajnos ez az érzés is gyorsan szertefoszlik, miután a második Ctrl+C/Ctrl+V-zett bossnál rájövünk, hogy ez vár ránk az idők végezetéig. Ráadásul az sem segít a játék újrajátszhatóságán, hogy minden egyes ellenfél ugyanabban a pontban álldogál a következő nekifutásra is - így elfelejthetjük a Left 4 Dead- és Vermintide-játékokban szereplő random ellenséggenerátort.

Az aláfestő zenék ellenben egész hangulatosak (már amikor szólnak egyáltalán), és a szinkron is jó lett, azt leszámítva, hogy javarészt egy-két sornyi mondat ismétlődik az unalomba és frusztrációba süllyedésig. Társaink egyébként nem tartanak velünk, amikor egyedül játszunk, így érdemes pár barátot kínozni szerezni, akikkel talán a rengeteg bugon való röhögés egyfajta Resident Evil 6-féle bűnös élvezetté manifesztálódik. Nyilván ide el is kell jutni, mert szlavval - akinek ezúton is köszönöm, hogy áldozott az idejéből erre a borzalomra - nekünk hajlamos volt keresztbe tenni a játék olyan finomságokkal, hogy például a friend only-szerver ellenére folyamatosan idegenekkel rakott össze. Olyan esetre is volt példa, hogy a behívott fél teljes zsákmányát és felszerelését eltüntette a program, amin csak egy újraindítás segített, de a Steam-értékelések között olyan pórul járt játékosokat is találunk, akik nem úszták meg “ilyen könnyen” az említett fiaskót.

Az utolsó dolog, ami egy kicsit pozitívabb irányba billentheti ennek a tesztnek a hangvételét, hogy a lootolás egész motiváló lett a játékban. Természetesen nem kell itt nagy megfejtésekre gondolni, a karakterek mindig abban az egy módban lesznek játszhatóak, ahogy a fejlesztők azt megálmodták. Az összeharácsolt aranyunkból vásárolható képességek és tulajdonságok sajnos szintén csak a minimális szint legalját súrolják, viszont a pályán fellelhető ládákban szereplő felszerelések gyűjtögetésével rövid ideig elvonhatjuk a játék hibáiról a figyelmünket.

Hatalmas csalódás és egy borzalmasan félkész játék lett tehát a Dungeons & Dragons: Dark Alliance, ami a jelek szerint még hosszú ideig nagyon bugos is marad. A jelenlegi állapotában sem jó élmény vele játszani, de a preview-kódokat nyüstölő áldozatok még rosszabbul jártak, ezért nem csoda, hogy azonnal lehúzták a kritikusok a sárga földig az akció-RPG-t. Ezek fényében már szabályosan meglepőnek mondható, hogy a játék optimalizációja PC-n teljesen rendben volt nálam, és az ajánlottnál egy picivel erősebb gépen stabilan tartotta a 60 fps-t 1440p-s felbontás mellett.

Vérzik a szívem, de ki kell mondani, hogy sajnos marad a fájdalmasan lassan telő várakozás a Baldur’s Gate III premierjéig, hogy újból egy emlékezetes Dungeons & Dragons témájú alkotást tarthassunk a kezeink között. Aki mindezek ellenére így is tenne egy próbát a Dark Alliance-szel, az szigorúan az Xbox Game Pass keretei között tegye, hiszen az előfizetés konzolos és PC-s verziójában is megtalálható a Tuque Games fércmunkája.

PlayStationön persze nem ilyen egyszerű a helyzet, de szerintem a Sony gépén is nagyon hamar a PS Plus kínálatában landol majd a játék, addig pedig játsszatok inkább a minden tekintetben jobban teljesítő Warhammer: Vermintide 2-vel, ha egy jó kis co-op slasherre fáj a fogatok. Lekaszabolandó trollokat ott is találtok, és még csak nem is teleportálnak minden ötödik másodperceben a hátatok mögé, illetve nem halnak meg a semmitől, amikor olyan kedvük van. Vagy nem akadnak el a pálya közepén, és olyan sem lesz, hogy egyszer semmit sem sebeznek, máskor pedig egy ütéssel megölnek... vagy...

A Dungeons & Dragons: Dark Alliance PlayStation 4-en, PlayStation 5-ön, Xbox One-on, Xbox Series X/S-en, valamint PC-n érhető el. Mi az utóbbin egy AMD Ryzen 3700X, 16 GB RAM és egy AMD Radeon Vega RX 64 társaságában teszteltük.