Lost in Random teszt

Biztos vagyok benne, hogy az EA, mint kiadó megosztja a játékosközösséget, de ahhoz nem fér kétség, hogy EA Originals programjuk támogatott pár különleges élményt. Gondoljunk csak Josef Fares játékaira (A Way Out, It Takes Two), a Sea of Solitude-ra, vagy a Zoink Games előző címére, a Fe-re. Ebbe a sorba állhat be büszkén a Lost in Random is, ami a meséknek abba a különleges világába kalauzol el minket, ahol már semmi sem lehet olyan egyszerű, mint régen, ahol a feketét és fehéret felváltotta a bizonytalan, és amiknek a története inkább szól azoknak a gyerekeknek, akik ott mélyen legbelül már majdnem elfelejtettek játszani.

Ez a mese Random birodalmában bontakozik ki. Lakosai a birodalom hat városában élnek, egymástól tökéletesen elzárva, sorsuk felől pedig a Királynő és az ő Fekete Dobókockája dönt, mihelyst betöltik a tizenkettedik életévüket. Mi Event alakítjuk, akinek nővérét, Oddot a kockadobás véletlenje (?) a Királynő mellé parancsolja, távol a családjától. Egy évvel és egy rémálommal később, Evennel mi is útra kelünk, hogy kiszabadítsuk nővérünket, és egy titkokkal, misztikummal teli kalandban legyen részünk Dicey-val, az élő dobókockával az oldalunkon.

A világból már az első pillanatoktól kezdve sugárzik egy gótikus, tündérmese-hangulat. A látvány, a színek és a zenék együttese olyan erős, magával ragadó hangulatot idéz meg, ami azonnal a Coraline és a titkos ajtót, valamint a Karácsonyi lidércnyomást juttatja az eszünkbe, a textúrák, karaktermodellek és fényhatások kíséretében pedig elhisszük, hogy egy klasszikus claymation technikával készült mesefilmet irányítunk. A tömény földszínek keverednek a fémek csillogásaival, az egészet pedig a nap aranya és rejtélyes kékes-lilás fények fogják közre. A játék képi összhatása gyönyörű.

Erre a hatásra pedig rátesznek egy lapáttal a mesénk szereplői. Stilizált emberi és barátságosan groteszk szörnyecskék figuráinak hadával fogunk összefutni, nem is beszélve a kulcsfontosságú szereplők fantáziadús megjelenéseiről, akikből szintúgy feltűnően sok akad. Mindenki saját szinkront kapott, rendkívül szórakoztató szöveggel, melyeknek egy része olyan, mintha egyenesen Lewis Caroll valamelyik Alice-történetéből lettek volna átemelve, másik részük pedig örök igazságokat, mesés tanulságokat fog boncolgatni, hol vidám, hol szívszorító módon. Ezeket mégsem fogjuk szájbarágósnak érezni, ebben a világban egyszerűen ez a természetes, mindenki élete... bonyolult. Egyetlen csalódást keltő tény ezen a téren, hogy Even nem kapott szinkront a „kevésbé fontos” dialógusoknál, pedig válaszlehetőségeinkkel különböző személyiségeket is kölcsönözhetünk bátor kalandorunknak.

Maga a játékmenet a kétezres évek közepén népszerű akció-kalandjátékok stílusát követi, nagy hangsúlyt adva a kalandnak. A történet során mind a hat várost fel fogjuk fedezni (igaz, az utolsó harmadra sokkal lineárisabb lesz), sajátos, olykor abszurd szabályaikkal, zegzugos utcáikkal, mellékküldetéseket adó karaktereikkel. A tenyérnyi, először ismeretlen területek hamar otthonossá válnak, elég lesz pár kört futnunk, és persze térkép is áll a rendelkezésünkre - ezen mi nem szerepelünk, csak az utcák nevei, és néhány látványos tereptárgy. Érdemes lesz nyitott szemmel járni, ugyanis az utcákon el vannak rejtve pénzt tartalmazó cserépedények, illetve egy laponként összegyűjthető képeskönyv, ami a Királynő előtti időkről mesél.

A beszélgetések során megkapott mellékküldetések megoldásai kimerülnek a "beszélj valakivel", a "találd meg ezt-azt" és a "harcolj itt és itt" klisékkel. Azért szerencsére akad pár ötletesebb feladat is. A főküldetések is jóformán mindig harcban végződnek, ez sem túl változatos, de mindegyik teljesítése igazi élmény a karaktereknek és különleges szituációknak hála. Komolyan, az egész programot örömmel játszottam volna végig csak a felfedezéssel és a beszélgetésekkel foglalkozva. De mégis ott vannak a harcok.

Nyilván nektek sem újdonság, ha azt mondom, hogy mennyire divatosak az indie játékok között a kártyás mechanikák. A Lost in Random ezt az rendszert dobta föl megállítható idejű ütközetekkel. A csatákat egy tizenöt lapos paklival kezdjük - a játékban harmincnégy kártyatípus van. Even a csúzlija - és a mi pontos célzásunk - segítségével lő le ellenfeleiről kristályokat, közben kerülgeti el a támadásokat valós időben. Ezeket a kristályokat a bátor kis hexaéder, Dicey gyűjti össze, így kapunk energiát laphúzásra. Maximum öt lap lehet a kezünkben, de már az első húzásnál dönthetünk úgy, hogy kockát vetünk. Ekkor megáll az idő, mi szabadon mozoghatunk, és a dobott ponttal megegyező értékig játszhatunk ki lapokat. Majd a ki nem játszott lapokat eldobjuk, elindul az idő, és az új fegyvereinkkel, képességeinkkel nekironthatunk az ellennek. Tizenöt húzás után pedig a pakli újra keverődik, és kezdjük előröl.

Már az alapok is elég érdekesek, azonban sok apró részlet akad, ami még izgalmasabbá teszi a harcokat. A kristályok például visszanőnek az ellenfeleken, így az életben hagyásukkal is taktikázhatunk. Nem csak a csúzlival törhetjük le róluk a kristályokat, hanem egy ügyes kitérő manőverrel is, ami még nagyobb jutalmat ad, ha jó helyezkedéssel egy sorba rendezzük ellenfeleinket. Boltban vásárlással feloldhatunk aranycsipeszeket, amikkel a kezünkben tarthatunk lapokat, hiába nem játszottuk ki azokat. Az öt különböző laposztály - Fegyver, Sebzés, Védekezés, Csapda, Csalás - pedig bőven ad teret harci stílusunk kialakításához. A „mindössze” harmincnégy lap - amiket vagy megveszünk, vagy küldetésekért kapunk - a kezdő játékosokat sem fogja elriasztani.

Maguk az ellenfelek nem túl változatosak, pontosan hat különböző típus vár minket, közülük háromnak van erősebb variációja. Mindegyik mozgása könnyen megtanulható. A fejezetek végén bossharcokba ütközünk, igaz, ezek sem nyújtanak túl nagy kihívást. Én az egész végigjátszás során csak az első főellenfélnél haltam meg, ott is azért, mert túlzásba vittem a Csapda és Csalás kártyáimat, nem tudtam elég gyakran ütni. Legyen ez lecke számotokra is! Ezeken kívül egyes főküldetések, de még mellékküldetések is, zárt arénába vezetnek minket. Itt egy lépegetős társasjátékot kell lejátszanunk, minden esetben egy egyedi szabályrendszerrel, így ha megizzadni nem is fogunk, maguk a küzdelmek igen szórakoztatóak tudnak lenni.

Akad azonban pár dolog, ami beleront az összképbe. A legkirívóbbat már említettem: Even nem kapott szinkront az átvezető videókon kívül, legfeljebb pár mondatban reagál a körülötte lévő világra, így a párbeszédek - pont, mint a kétezres évek közepén - egyoldalúnak érződhetnek. Csak ez ma már feltűnik. Ezen kívül sok apróság van, ami inkább amatőr mellényúlásnak tűnik - mondom ezt innen, a játékos kényelmes székéből. A kártyalista a paklilistánk egy pici részét kitakarja, ha a pakliból elveszünk egy lapot, az a típus lejjebb ugrik a listán, néhány interakciót jelző ikon megmarad akkor is, ha már semmi dolgunk sincs azzal, szorgos gyűjtögetéssel és edénytöréssel pedig a kártyákat már a játék felére összegyűjthetjük. Néhány utcai párbeszédnél Even modellje finoman remeg, pár beállítás után a Windows-kurzor a kép közepére ragad (ki kell lépni), és az utolsó pályán néhány tereptárgy hitboxa nagyobb, mint a modellé.

De bármennyire is kellemetlenek lehetnek ezek a hibák, a Lost in Random értékéből alig vonnak le valamit. Az a kaland, amit ez a játék nyújt, ugyan olyan örök érvényű élmény lehet, mint azok a mesék, amikből táplálkozik. Már felnőtt mesékből, de mesékből. És - nem titkolom - pont az ilyen esetek miatt van ellenszenvem a pontozás iránt. Hiszen egy szám, akár egy dobókocka oldalán van, akár egy teszt végén, objektív, míg a hatás szubjektív, csak téged érint. Főleg, ha hagyod. Úgyhogy, ha benned van még a gyermek, aki az évek alatt nem tűnt el, hanem a mára keserédessé vált mesék között ugyan, de tovább él, akkor bátran tegyél próbát Even és Dicey történetével. Nem fogod megbánni.

A Lost in Random elérhető PC-n, Xbox One-on, Xbox Series X/S-es, PlayStation 4-en, PlayStation 5-ön, valamint Nintendo Switchen. Mi PC-n teszteltük.