Az őrült libanoni újra megcsinálta! Josef Fares, a Brothers: A Tale of Two Sons és az A Way Out atyja a Hazelight stúdió élén már bebizonyította, hogy nem kevés affinitása van a kooperatív játékokhoz. Csak természetes tehát, hogy már bejelentése óta közelről figyeltem az It Takes Two alakulását, meglehetősen magas elvárásokkal. Arra viszont mégsem számítottam, hogy a hírhedten nagyszájú játéktervező kicsattanóan lelkes szuperlatívuszai egytől-egyig igaznak bizonyulnak, az új projektjétől pedig szabályosan leteszem majd az állam.
Az It Takes Two Cody és May történetét követi, akik éppen válásra készülnek, miután a mindennapi élet nehézségei tönkretették a párkapcsolatukat. A cselekmény ennek a nehéz időszaknak a legfájdalmasabb tetőpontján veszi fel a fonalat, amikor is a páros asztalhoz ül a fiatal kislányukkal, hogy szembesítsék őt ezzel a nehéz döntéssel. Az aprócska Rose érthető módon nehezen viseli az eseményeket, így a felnőttek szeme elől elbújva megragadja a szüleit ábrázoló játékbabáit, és kíván egy nagyot: bárcsak anyu és apu újra barátok lehetnének!
Ezzel a kívánsággal pedig May és Cody egyik pillanatról a másikra az agyagból és fából faragott figurák testében találják magukat, a saját otthonuk félelmetesen óriásinak tűnő másában. Egy igazi varázsvilágról van szó, ahol számos tárgy életre kelt, ráadásul feltűnik Dr. Hakim furcsán antropomorf (és meglehetősen flambojáns) kézikönyve is, aki afféle párkapcsolati guruként arra hivatott, hogy újra fellobbantsa May és Cody közt a szerelem lángját. A páros tehát a kezdeti sokk után felkerekedik, hogy visszaszerezzék a valódi testüket, és ahogy azt már kitalálhattátok, az útjuk során előbb-utóbb újra rátalálnak egymásra is.
Ez pedig a gyakorlatban egy óriási csapatépítő kalandot jelent, melynek során a folyamatosan csipkelődő, egymásból kiábrándult pár ismét megtanul bízni egymásban. Dr. Hakim segítségével a főszereplőink szembeszállnak a kapcsolatukat mérgező problémákkal – legyen szó akár egy meg nem javított porszívóról, aki megelevenedve vesz revansot, vagy absztraktabb módon az együtt töltött idő hiányáról, amely szinte észrevétlenül emészti fel az egykori szerelmüket. És habár kezdetben a kettejük közti összjáték csupán a helyzet kényszeréből fakad, a páros idővel ismét rálel arra a vonzerőre, amely már réges-régen eltűnt a kapcsolatukból.
Magát a játékmenetet leginkább egy őrületes hullámvasút hegyekkel, völgyekkel és hajmeresztő csavarokkal teli száguldásához lehetne hasonlítani, amely a főszereplőinket a fészertől kiindulva először elvezeti az udvari tölgyfáig, ahol a mókusok és darazsak ármányokkal teli harca dúl. A játék bő tízórás lefutása alatt megfordulunk Rose gyerekszobájában, Cody kertjében és May otthoni stúdiójában, de a valóságtól némileg elrugaszkodva még a sztratoszférát is megjárjuk, hogy aztán később egy hógömb belsejében találjuk magunkat.
Az egészben pedig az az igazán hajmeresztő, hogy az It Takes Two amilyen gyorsan váltogatja a helyszíneit, éppen olyan sebességgel mutatja be az új játékmechanikáit is. Alapjában véve ugyanis egy hagyományos, de nagyon fluid és rugalmas puzzle-platformerről van szó, ahol a hőseink kezdeti eszköztára kimerül az egyszerű mozgásban és ugrálásban. Erre építenek a fejezetek egyedi, aszimmetrikus játékelemei (a két főhős képessége mindig eltér egymástól), amelyek amellett, hogy nagyon ötletesen késztetnek bennünket a csapatmunkára, gyakran reflektálnak May és Cody kapcsolatának egy-egy problémás aspektusára is. Lássunk erre egy példát!
A válásuk egyik legfőbb oka az, hogy May, a briliáns mérnök rengeteg időt tölt a munkahelyén, hogy anyagilag fenntartsa a családot, miközben Cody a háztartással és Rose nevelésével foglalkozik. Cody ezért gyakran May szemére veti, hogy nem szán elég időt a családjára, May válasza pedig természetesen az, hogy bármennyire is próbálkozik, nem tud kettészakadni, nem lehet egyszerre két helyen, a számlák pedig nem fogják magukat befizetni. Nos, az ezzel foglalkozó fejezetben Dr. Hakim megoldja a problémát: Cody egy zsebóra segítségével manipulálhatja az időt, miközben May leklónozhatja önmagát, hogy egyszerre két helyen is jelen lehessen – így oldhatjuk meg az elénk táruló feladványokat is
Ez pedig csak egyetlen apró példa arra, hogy milyen remek képességeket kapunk majd a játék során. A nyitány alatt például egy szögbelövő és egy kalapács kombinációjával menekülhetünk meg a fészerből, a későbbi feladatokhoz viszont kapunk antigravitációs csizmát, zsugorítószerkezetet, kerti locsolót, pajzsként használható cintányért és még egy halom olyan eszközt, amelyeket aztán egy bő fél óra után el is hajíthatunk, hiszen egyetlen új játékmechanikán sem időzünk annyit, hogy ráunhassunk azokra. És mivel May és Cody mindig egymástól eltérő, de egymást kiegészítő képességeket kapnak, nem is lehet kérdéses a második végigjátszás.
De a Hazelight fejlesztői ennél is tovább mentek – az It Takes Two ugyanis nem csak a helyszíneit és a feladványokhoz használatos eszközeit cserélgeti észveszejtő sebességgel, de magát a játék zsánerét is. Egy fejezet erejéig szabályos TPS-játékká alakul a felállás, máskor a 3D-s világ oldalnézetes platformerré változik, később pedig azon kapjuk magunkat, hogy Cody és May egy Diablo-szerű hack ’n’ slash mágusának és harcosának öltözve pusztítja a játékdoboz figuráit. Néha még az is megesik, hogy a két főszereplőnket egy időben teljesen eltérő műfaj korlátai közt irányíthatjuk – egy ponton például Cody feladata az, hogy egy alsógatyarepülőt vezessen, miközben May a gép szárnyain hadakozik egy nagyra nőtt mókussal, klasszikus bunyós játék módjára. Teljesen szürreális az egész!
És akkor még említést sem tettem arról a rengeteg minijátékról, amelyekre rátalálva egymással szemben vetélkedhetünk, vagy arról a számtalan interaktív tárgyról és easter eggről, amelyek alapvetően semmiféle funkciót nem szolgálnak azon felül, hogy valódi életet adnak a világnak. Rose gyerekszobájában például minden egyes tárgy épp úgy viselkedik, ahogy azt elképzelnénk, az összes földön felejtett játékot meg tudjuk nyomkodni, mindennel interakcióba tudunk lépni – mert hát miért is ne tennénk? Josef Fares ezen a téren egyértelműen a Nintendo játékaitól vette az inspirációt, a végeredmény pedig éppen olyan varázslatos.
Észrevehettétek már, hogy egyszerűen nem tudom eléggé kihangsúlyozni, hogy mennyire fantáziadús és változatos a Hazelight alkotása. Nem csupán a rengeteg jól működő, ötletes mechanika terén, de a környezet szempontjából is. Egészen lélegzetelállító, hogy mennyi teljesen egyedi assetet szuszakoltak ebbe a játékba, ennek pedig meg is van az eredménye. A látvány gyönyörű, az összhatás pedig tényleg olyan, mintha egy valódi – de persze varázslatosan eltúlzott – kertesházban járnánk. Egyetlen ismétlődő környezeti elemmel sem találkozunk, ha a kertből a szobába lépünk, onnan pedig egy óratoronyba vagy egy hófödte mesevilágba tévedünk.
Ezt a nagyszerű immerziót pedig tovább mélyíti a remek szinkronmunka is. May és Cody passzív-agresszív adok-kapokja néha zavarba ejtően életszerű tud lenni, az pedig szintén érdekes csavart ad a dolognak, hogy a karakterek, bármennyire játékosak is, mégsem nevezhetők mindig szimpatikusnak. A történet egy bizonyos pontján például főhőseink egyenesen aljas módon viselkednek, erről azonban a spoilerek végett nem is árulnék el többet. A lényeg az, hogy a játék remekül kezeli a szereplőit és a cselekmény tempóját, az érzelmesebb pillanatokban pedig nem fél visszavenni a hajmeresztő sebességéből, hogy kellő időt adjon a karakterfejlődésre. Amikor pedig egy kis comic reliefre van szükség, számíthatunk rá, hogy Dr. Hakim megjelenik, hogy tálaljon egy kis könnyed erotikával fűszerezett expozíciót.
Ugyanakkor éppen ez az a pont, ahol valamelyest bele tudnék kötni az It Takes Two történetvezetésébe. Igazán értékelem, hogy a játék egy ilyen nehéz és abszolút alulreprezentált problémát dolgoz fel, mint a párkapcsolati nehézségek és a válás, de az igazság az, hogy mélyebben is elmerülhettünk volna a témában. A zárófejezeteket leszámítva nem igazán éreztem azt, hogy Cody és May valóban, lelkileg is felülkerekednének a kapcsolatukat pusztító problémákon, a végkifejlet pedig hiába volt abszolút szívmelengető, bizonyos szempontból mégis kissé klisésnek és megúszósnak éreztem azt.
Összességében viszont az It Takes Two egy káprázatosan nagyszerű játék, merem állítani, hogy ilyen változatos és önfeledt módon szórakoztató kooperatív cím nincs még egy a piacon. Az egészben a legjobb pedig az, hogy Cody és May nagy utazását átélhetjük a kanapén ülve osztott képernyőn vagy online, a Friend’s Pass segítségével is – utóbbinál elég, ha csak a két játékos egyike vásárolja meg a játékot. Ha tehát van egy párotok vagy egy jóbarátotok, akivel szívesen vállalkoznátok erre a kalandra, akkor semmiképp ne hagyjátok ki! Garantálom, hogy óriási élményben lesz részetek, ahogy azt is, hogy találkozunk még a játékkal az év végi díjátadókon.
Az It Takes Two PC-n, Xbox One-on, Xbox Series X/S-en, PlayStation 4-en és PlayStation 5-ön jelent meg. Mi a játék PC-s verzióját teszteltük.
Kapcsolódó cikkek
Úgy gondolom, hogy például az elég jelzésértékű, hogy a Brothers: A Tale Of Two Soha olyan hatással volt egy magyar újságíróra, hogy felhívta a testvérét a játék befejezését követően, méghozzá úgy, hogy előtte 20 évig nem beszéltek. Vagy az, hogy a már elhunyt TotalBiscuit több, mint két évtizednyi gaming után ezt nevezte meg a kedvenc játékának.
Ami az A Way Outot illeti, az legalább ennyire zseniális Transzformatív és összebilincselő erejű. Mi szimpla haverokként ültünk le elé egy sráccal, és barátoként álltunk fel a játék végeztével.
Szóval kétségem sem volt afelől, hogy az It Takes Two is hozni fogja majd ezt a szintet. Josef Fares pedig hatalmas figura, korábban volt szerencsém beszélgetni vele. Rendkívül energikus, szórakoztató, éleslátó személyiség, aki rengeteg olyan összefüggést meglát a játékokban, amit mások képtelenek, illetve szívvel-lélekkel alkot egyedibbnél egyedibb műveket.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.