ELEX II teszt

Ezt a sorozatot erősíti tovább a 2017-ben megjelent ELEX folytatása is, ami már az előzeteseket elnézve is tökéletesen beleillett a fejlesztőcsapat korábbi portfoliójába. Körülményesnek tűnő harcrendszer, idejétmúlt látvány, kínos animációk és egy hatalmas, aprólékosan kidolgozott világ, ami csak arra vár, hogy végigszenvedjük magunkat az első néhány óra fáradalmain. „Minden kezdet nehéz”, tartja a mondás, ez pedig itt hatványozottan igaz, de ha kitartóak vagyunk, akkor idővel kitárul előttünk a játék és egy olyan grandiózus történetet élhetünk át, aminek minden pillanatában akad majd valami, ami elborzaszt, de ugyanakkor elvarázsol és lenyűgöz. Nehéz leírni ezt az érzést, de talán itt látszik igazán, hogy a kisebb büdzsét remekül lehet kompenzálni ötletekkel és kreativitással, valamint egy olyan dologgal, amit nem lehet csupán pénzzel megvásárolni: lélekkel.

A játék története pár évvel az első rész után veszi fel a fonalat – emlékek formájában kapunk összefoglalót a korábban történtekről –, ahol főszereplőnk, Jax sikeresen véget vetett a frakciók közötti nézeteltéréseknek. Az elmúlt időszak azonban nem tűnt el nyomtalanul, a Magalan világában fennálló korábbi hierarchia felborult, régi szövetségek tűntek el, vagy épp újak jöttek létre és már szinte senki sem emlékszik arra, hogy milyen szenvedéstől mentettük meg az életben maradtakat. Hősünk csalódott a következményekben és az újkori emberiségben, ezért kívülállóként, elszigetelve él fiával, akit igyekszik a lehető legjobban felnevelni. Az idilli kép azonban nem tart örökké, egy nap furcsa kapuk jelennek meg az égen, amikből eddig még sosem látott fenevadak lépnek elő, hogy megfertőzzék és elpusztítsák az általunk megmentett világot. Kis híján minket is elragadnak a bestiák, de egy ismeretlen jótevő a segítségünkre siet. Napok múlva térünk csak magunkhoz, karunkon seb éktelenkedik, a szervezetünk elkapta a szörnyek által terjesztett kórságot, ráadásul a fiunknak is nyoma veszett.

Dolgunk tehát lesz bőven, sőt, miután rendbe szedtük magunkat és megerősödtünk, ismét a nyakunkba szakad a világ megmentése, ezúttal azonban jóval több segítségre lesz szükségünk, mint korábban bármikor. Persze, a végső cél elérése nem lesz egyszerű feladat, megannyi küldetésen, szintlépésen és döntésen keresztül vezet majd az utunk, miközben igyekszünk a frakciók között sikeresen egyensúlyozni. Utóbbiakból lesznek ismerősek, illetve teljesen újak is és bár ezúttal nem kötelező hozzájuk csatlakozni a végigjátszáshoz, erősen ajánlott letenni valamelyik mellett a voksunkat, mivel ha hátat fordítunk nekik, akkor számos extra lehetőségtől elesünk a történet során. Ezek lehetnek társak, fegyverek, esetleg képességek, így már a játék elején érdemes eldönteni, hogy ki mellé állunk, ezáltal pedig milyen játékstílust preferálunk.

Jó RPG-hez mérten pedig lehetőségből akad is bőven, hiszen a közelharci fegyvereket használó harcostól kezdve, a varázslatokkal operáló máguson keresztül, a lézerpuskákkal vitézkedő mesterlövészig bármi lehetünk, aminek egyedül csak a tulajdonságaink, valamint a képességeink szabnak határt. Előbbiekből öt különböző van és rendszerint szintlépés után tudunk rájuk tenni pár pontot, míg utóbbiak megszerzéséhez már nem elég a játék egyébként sokat finomodott menürendszerében turkálni – ami azért kicsit PUBG utánérzést kelthet egyesekben –, hanem oktatókat kell találnunk, akik bizonyos pénzmag fejében megtanítják nekünk a kívánt extrát. Mivel ezek a képzések idővel komoly feltételekhez lesznek kötve, képtelenség mindent elsajátítani, így érdemesebb egy adott fegyverkategóriára specializálódni, ami mellé belefér még pár mellékes, például a zárnyitás, a lopás, vagy épp a tárgykészítés. Itt lép a képbe a korábban már emlegetett frakciókhoz való csatlakozás, lévén ezek a csoportosulások leegyszerűsítve ugyan, de tulajdonképpen kasztoknak felelnek meg, azaz minden egyes fegyvernemhez tartozik egy ideális döntés, ami nem kötelező, de erősen ajánlott.

Ha pedig kiválasztottuk a hozzánk leginkább közelálló halálosztót és kellően magabiztosnak érezzük magunkat, akkor nincs is más hátra, mint felcsatolni a jetpacket és megindulni a horizont felé. Magalan világa dugig van elrejtett kincsekkel, felfedezésre váró romokkal, valamint érdekes személyekkel, akik rendszerint még küldetést is adnak nekünk. Elképesztő helyszíneket járhatunk majd be egyedül, vagy akár a mellénk szegődő társainkkal együtt, és bár ezek az expedíciók nem teljesen veszélytelenek, a cél érdekében megérik a kockázatot. Ráadásul az ilyen túrák alatt számos elkülöníthető területre juthatunk el, ahol teljesen egyedi fauna igyekszik lenyűgözni, vagy épp megölni minket. Forró sivatagok, havas hegycsúcsok, vagy sűrű erdőségek keresztezhetik utunkat, és bár hívogató lehet elmerülni a környezet nyújtotta csodákban, sosem lankadhat a figyelmünk, mert bármelyik bokorban lapulhat valami életveszélyes förmedvény.

Persze lehet gyönyörködni a tájban, de ajánlott ezt kihúzott fegyverrel a kézben megtenni, hiszen az esetek többségében harcolni fogunk, méghozzá emberekkel és szörnyekkel egyaránt. A Prianha Bytes játékok rendszerint ezen a területen véreznek el leginkább, mivel a körülményes irányítás, a borzalmas animációk és a kamerakezelés mind-mind az ellenfelek oldalán áll, mi pedig ott állunk velük szemben, sokszor letolt gatyával. Nyilván idővel bele lehet rázódni, de úgy érzem, talán most, az ELEX II esetében sikerült ezt a leggyorsabban megtennem, amit nem az efféle játékokban szerzett tapasztalatomnak, hanem sokkal inkább a fejlesztőknek tulajdonítok. Ugyan még mindig be tudnak szorítani minket a sarokba, illetve több ellenfél ellen továbbra is esélytelenek vagyunk – főleg a történet elején –, viszont mintha áramvonalasabb lenne az egész. Továbbra sem tökéletes, de már így is jóval a korábbi rémálmok előtt járunk, ahol szabályszerűen fizikai fájdalmat éreztem egy-egy összecsapás előtt. Mondjuk, fegyverrel a kézben továbbra sem lehet interakcióba lépni a világgal, de kezdem azt érezni, hogy ez a készítők szerint inkább funkció, mintsem probléma.  

Jobban belegondolva, nekem a karakter irányításával nem is a harcon belül volt igazán problémám, hanem sokkal inkább azokon kívül. Jax terelgetése ugyanis nem egyszerű feladat, mivel minden egyes parancsot olyan hirtelenséggel hajt végre, hogy fel sem ocsúdtunk, máris egy szekrény tetején állunk fél lábbal. Bármilyen akadály is tornyosul előtte, azon át akar mászni, ez pedig rengeteg komikus és idegesítő pillanathoz vezet, főleg, ha egy szűk épületbelsőben igyekszünk navigálni és tárgyakat felvenni. Legalább a korábban már említett jetpack kezelése kényelmes, sőt, a különféle fejlesztéseknek hála akár óriási távolságokat is leküzdhetünk vele, csak aztán bírjuk naftával. Ezzel szemben az újonnan megjelenő légi harcok több sebből véreznek és általuk olyan kaotikus pillanatokat élhetünk majd át, amiket ajánlott minél előbb elfelejteni. Ha azonban mégis erre kerülne a sor, akkor érdemes lehet a kontrollert pihenni küldeni, mivel a cikázó dögöket jóval könnyebb az egérrel fegyvervégre kapni.

A játékmeneten tehát érződik némi javulás a Piranha Bytes korábbi játékaihoz képest, ez a fejlődés pedig a megvalósításon is tetten érhető. Bár az ELEX II továbbra sem lép ringbe a leggyönyörűbb RPG címéért, a nagy műgonddal megalkotott világa elképesztően gyönyörű hátteret nyújt a történésekhez, ráadásul mindezt egyetlen töltőképernyő nélkül. A változó napszakok és időjárás alkalomadtán azért képesek letépni az állunkat, amire a javított fény-árnyék effektek még rátesznek egy lapáttal. Sajnos azonban hiába a gyönyörűbb látkép, ha a bennük mozgó karakterek egytől-egyig borzalmasan néznek ki, ami leginkább a fiúnkon feltűnő, akivel simán lehetne riogatni a rosszalkodó gyerekeket. Ezt tovább tetézi a szájmozgás megvalósítása, amivel csak többen vagyunk, de nem jobban, valamint a párbeszédek alatti animációjuk, ami egyes esetekben röhejes dolgokat képes produkálni. Mondjuk, ez alól mi sem vagyunk kivételek, Jax bármikor képes derékba törni a karrierjét, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt, amit persze egy kis mozgás megold, de inkább meglettem volna nélküle.

Ahogy az a fentiekből kitűnik, az ELEX II közel sem egy tökéletes játék, mégis, a megannyi zavaró és idegesítő hibája ellenére is élveztem minden vele eltöltött pillanatot, mert folyton akadt valami olyan eleme, ami nem hagyta, hogy kiszakadjak ebből az egyedi élményből. Tisztában vagyok vele, hogy nem lesz mindenki játéka, hiszen sokakat elborzaszthatnak a röhejes karakterek, a még mindig kissé fapados harcrendszer, vagy épp a kezdeti nehézségek, de higgyétek el, megéri a szenvedést, mert idővel elkap a hangulat, onnantól kezdve pedig már nincs menekvés. Igazi bűnös élvezet ez, ami lehet, hogy kevesek számára nyújt majd örömöt, de akiket beszippant, azokat garantáltan napokig nem fogja elereszteni. Aki pedig nem új belépő és odavan a Piranha Bytes játékaiért, nos, az már biztosan elő is rendelte az ELEX 2-t, ha viszont mégsem, akkor irány a virtuális kassza, mert kétségtelenül ez a német fejlesztőcsapat legjobban összerakott játéka, amiből kár lenne kimaradni.

Az ELEX II március elsején jelent meg PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra, Xbox Series X-re, valamint PC-re. Mi utóbbin teszteltük egy i5-4590, 16 GB RAM és egy GTX 1660 társaságában.