Több évnyi botladozás után 2019-ben a rebootok erejét segítségül hívva végre magára talált a Call of Duty-széria, és sikerült ismét egy emlékezetes epizódot kitermelnie a lassan húsz éve futó frencsájznak. A hasonló elven fogant Black Ops - Cold Warnak már kevésbé sikerült megismételnie a bravúrt, a tavaly debütált Vanguard pedig már a rajtvonal előtt arcra esett. Hogy még véletlenül se kerüljön elődje sorsára, a fejvakarásra késztető névvel ellátott Modern Warfare II idén beveti a piszkos fan service-bombákat.
Habár az új rész története a 2019-es Modern Warfare ismerete nélkül is érthető, a cselekmény pár évvel annak az eseményei után veszi fel a fonalat. Price és a Task Force 141 napi rendszereséggel üldözi a továbbra is meglehetősen aktív urzikstani terroristacsoport, az Al-Qatala tagjait, akiknek a vezére - Hassan Zyani - három ballisztikus rakétával lepte meg magát az idei halloweenre. Pontosabban ezekkel szeretné meglepni az Egyesült Államok nagyvárosait, amihez természetesen a Shepherd tábornok és Kate Laswell által vezényelt különleges alakulatnak is lesz egy-két szava - pláne, mivel a robbanófejek oldalán az amerikai zászló díszeleg.
A szériától megszokott módon tehát megindul a világkörüli hajtóvadászat a rakéták és Hassan után, aminek során megfordulunk majd a fiktív közel-keleti országban, Spanyolországban, Hollandiában, valamint Mexikóban és környékén, ugyanis hamar kiderül, hogy a helyi drogkartell is alaposan kiveszi a részét a nemzetközi krízisből. Már a helyszínekből is rögtön látható, hogy visszavett az Infinity Ward az oroszok (néhol már botrányba torkolló) sátánizálásából, sőt, kifejezetten üde színfolt volt, hogy sokszor kerülünk tűzharcba olyan csapatokkal, akiknek a felbukkanására bár számítottunk, de nem ilyen hangsúlyosan. Azért persze nem kell aggódni; a cliffhangeres stáblistás jelenet után biztosra vehetjük, hogy a folytatásban még lesz egy lerendezendő köre a Task Force 141-nak egy régi, ultranacionalista orosz ismerőssel.
Az ismerős arcok mellett ismerős küldetéseket is hozott a Modern Warfare II, ami habár nosztalgikus akar lenni, sikerült kicsit átesni velük a ló túloldalára. Kisebb-nagyobb változtatásokkal, de visszaköszön az ikonikus Crew Expendable tankerhajós bevetése, az All Ghillied Up mesterlövészes lopakodása, de még a Death from Above légitámogatós misszióját is újra átélhetjük - ezúttal persze a kornak megfelelő, látványosabb rombolással. A klasszikus pályák mellett természetesen a legutóbbi Modern Warfare közönségsikert arató küldetéséből, a Clean House ismerős szobáról szobára való nyomulás, illetve az Embassy biztonsági kamerákon keresztül vezénylős mechanikái is visszatérnek.
A déjà vu-érzés ellenére az egyjátékos kampány erősen indít, azonban a második felében hiába vonultat fel érdekes ötleteket (sosem gondoltam volna, hogy egyszer túlélő-craftingolást fogunk egy Call of Duty-játékban látni), sajnos mindegyik jó küldetésre jut egy-két csapnivalóan rossz misszió. Ilyen például a hangulattal teljesen szembemenő autósüldözéses pálya, a sótlan finálé, vagy a boss fightként felfogható borzalmas küzdelem egy páncélozott jármű ellen. Újdonságok terén helyenként visszatértek a kötelezően választható, illetve opcionális párbeszédek, de aki Black Ops II-féle szerteágazó történetre számít, az csalódni fog; az előbbiekre, ha rosszul válaszolunk, akkor game over felirat a jussunk, az utóbbiak pedig csak a hosszabb séták feldobására szolgál.
Szerencsére a gyengébb részeket is magabiztosan viszik a hátukon a karakterek és az őket megszólaltató szinkronszínészek. Az új hangok továbbra is remekül passzolnak a szeretett arcokhoz, és az új belépők, mint például Alejandro és Rodolfo is könnyen a szívünkbe lopták magukat. Sajnálatos, hogy az utóbbi Nikolai és Farah kárára történt, akik gyakorlatilag csak cameóznak egy küldetés erejéig. A hangokat illetően egyébként is külön dicséret jár a készítőknek, mert a párbeszédek mellett az utolsó utáni zörej is tűélesen és élethűen szól, ami nagyban hozzájárul a feszült tűzharcok hangulatának megteremtéséhez.
Sajnos az aláfestő zenét már közel sem lehet ennyire piedesztálra emelni. A 2019-es részhez hasonlóan itt is inkább a fegyverek ropogása adja az ütemet, azonban amikor a reálisabb tónustól elrugaszkodik a játék, és fejjel lefelé lógunk ki egy helikopterből az autópálya közepén, akkor azért hiányzik Lorne Balfe és Hans Zimmer muzsikája. Hasonlóan identitászavarban szenved a látvány is, hiszen általában ijesztően élethű a játék, de azért amikor bepillantunk a kulisszák mögé, akkor gyorsan lebukik az előző generációs grafika - már amikor hagyja ezt a program, és nem indokolatlan instant halállal jutalmazza a felfedező énünket. PlayStation 5-ön komoly problémája volt a motornak a nagyobb távolságoknál az assetek betöltésével, a LOD-fázisok kapcsolásával, és egyes karakterek haja is elég furcsán festett, habár cserébe legalább stabilan tartja a magas képkockaszámot a játék.
A tradícióknak megfelelően ezúttal ismét a Special Operations biztosítja a kooperatív lehetőséget a zombik helyett, aminek hatalmas űrt kellett betölteni, hiszen míg 2009-ben remekül, addig a legutóbbi Modern Warfare-ben kifejezetten csapnivalóra sikerült ez a játékmód. Induláskor mindösszesen három térképet kapunk, ami bizony elég vérszegény (különösen a névrokon 23 pályájához mérve!), és a megvalósításuk sem túl kreatív. Az összes misszió arra hasonlít a legjobban, amikor a pályatervezők először skiccelik fel a munkájukat; mind a három térképen három pontot kell elfoglalnunk, vagy megvédenünk, amin egyedül annyit bonyolítottak, hogy ezt valahol lopakodás, valahol pedig járművek segítségével tehetjük meg.
Szintén komoly probléma, hogy a korábban már emlegetett technikai bakik a Spec Ops-pályákon (nagy méretükből adódóan) végleg megfekszik az engine gyomrát, a szuperintelligensnek bereklámozott AI pedig végleg bedobja a törülközőt. Utóbbi az egyjátékos mód alatt egész szépen teszi a dolgát - legalábbis, ami az ellenséget illeti, a társaink még soha nem voltak ennyire szerencsétlenek -, de itt csak rohangálnak a vakvilágba, vagy tízesével ácsorognak egyhelyben a különböző szobákban. Érdemes ezzel kapcsolatban azt is megjegyezni, hogy akárcsak a kampány során, itt is felbukkannak páncélozott közkatonák (a juggernautokkal karöltve), ami nem csak frusztráló, még kifejezetten árt is a hangulatnak, hogy két tárnyi ólommal kell valakit a földre küldeni.
Nem kell azért teljesen leírnunk a játék Spec Ops-szekcióját, ugyanis a készítők azt ígérik, hogy a jövőben bőven érkezik majd új tartalom ehhez módhoz. Sőt, elméletileg a napokon belül debütáló háromfős raidekben még a Task Force 141 és a Los Vaqueros történetét is folytatni fogják, de a látottak alapján egyelőre csak mérsékelten lelkesednék ezért a bejelentésért. Ja, és külön feketepont jár azért, hogy habár a multiplayert lehet osztott képernyőn tolni konzolokon, a Spec Opsnál csakis online tudunk együtt játszani. Nagy kár érte, hiszen anno a Modern Warfare második és harmadik részében is volt lehetőségünk mind a két variációval élni.
És ha már szóba került, akkor evezzünk is át a kompetitív többjátékos vizekre! Az első dolog, ami rögtön szembeötlik, hogy a menürendszer és a kezelőfelület annyira nem átlátható, hogy annak a kialakítását még a Microsoft is megirigyelné. A nehézkés navigálás mellett sokat ront az összképen, hogy olyan funkciók hiányoznak, mint például a statisztikák, a kitüntetések és a ranglisták, de PC-n és Xboxon még a cross-play opció kikapcsolására sincsen egyelőre lehetőségünk.
Szintén át lett szabva a gunsmith-ablak is, ahol a fegyvereink szintjei ezúttal 10-25 között lett maximalizálva. Fontos újdonság még, hogy az Infinity Ward immáron különböző platformokra osztotta a mordályokat, így ha az adott oszlop egyik korábbi tagjával feloldottunk egy kiegészítőt, az a platform későbbi tagjainál is elérhető lesz majd az adott szint betöltésével. Ez a rendszer kellemes ingázást biztosít a komfortzónánk és a kísérletező kedvünk között, amit sajnos az árnyékol be, hogy egyes gyilkolóeszközök feloldása is fegyverszinthez, nem pedig karakterszinthez lett igazítva. Ennek köszönhetően pedig olyan kompromisszumokra kényszerülünk, aminek nem biztos, hogy mindenki örülni fog.
Miután felvérteztük magunkat a nekünk szimpatikus csúzlival és operátorral (akik között találunk magyar származásút is!), akkor rögtön fejest ugorhatunk a klasszikus 6v6 játékmódokba, mint a Team Deathmatch, a Free-for-All, a Kill Confirmed, a Hardpoint, a Headquarters, a Domination és a Search and Destroy. Persze csak a casual verziójukba, mert valamilyen érthetetlen okból a Hardcore-variánsok lemaradtak - habár az is igaz, hogy ennek a megjelenését már beígérték a fejlesztők az első szezon nyitányára. Szintén meglepő, hogy a kedvelt Gunfight sem teszi tiszteletét ezúttal, de cserébe hosszú idő után visszatért a TPS-mód, ami kellemesen rázza fel a megszokott FPS-formulát.
Azok a játékosok, akik még formabontóbb élményre vágynak, kipróbálhatják a Battlefieldek babérjaira törő, 64 főt felvonultató Ground Wart, vagy a 32 főt számláló Invasiont. Emellett az új Call of Duty a Rainbow Six: Siege- és a Halo-játékosok felé is kacsintgat a Prisoner Rescue-val és a Knockouttal, amelyek közül az előbbi a helyi túszmentős móka, az utóbbi pedig az Oddball megfelelője. Mind a két játékmód egy picit a taktikusabb irányba tereli a hat fős csapatok gondolkodását az "őrülten rohangálok, majd valaki hátba lő hangulatból", hiszen csak a körök elején respawnolhatnak a likvidált játékosok.
Térképekből összesen 15 darab áll a rendelkezésünkre (ebből négy pálya csak a 64 fős módokban elérhető), ami sokkal kevesebbnek érződik, mert a matchmaking hajlamos akár zsinórban is háromszor ugyanarra a mapra betenni - sajnos a meccsek végi szavazással ezt ezúttal nincs lehetőségünk befolyásolni. Az első 10-15 óra játékélmény alapján elmondható, hogy a pályák korrekten lettek felépítve: nem a legjobbak, de határozottan voltak rosszabb térképek is a széria életútja alatt. Nem utolsó sorban legalább szépen megkülönböztethető külső jegyeket viselnek, nem úgy, mint a nyolcadik konzolgenerációban napvilágot látott Call of Dutyk többségében.
A legfontosabb persze az élvezetes gunplay, amiért milliók vásárolják meg évente a franchise aktuális epizódját: az itt is hozza a kötelezőt, már amikor hajlamos a játék rendesen működni. A steames értékelés alapján PC-n a legrosszabb a helyzet, de PlayStation 5-ön sem leszünk biztonságban a laggoló szerverek és kifagyások elől. Az utóbbi egyébként a kampány során is többször jelentkezett, ráadásul a legutóbbi tapasz után csak még fagyo(gató)sabb lett a hangulat. Nekem szerencsére sikerült ezeknek csak a felszínét súrolnom, de nem kell sokáig a netet bújni, hogy lássuk: bármilyen tragikus is, még a Vanguardnak is sikerült jobb állapotban megjelennie.
A sorokat visszaolvasva talán a kelleténél szigorúbb voltam a Call of Duty: Modern Warfare II-vel, hiszen az minden szegmensében élvezetesebbre sikerült a tavalyi illesztéshez képest, de az is tény, hogy annak a lécnek a megugrása nem volt túl nehéz mutatvány. Ugyanakkor az azonos címen osztozó elődjéhez nem igazán sikerült felnőnie az új résznek. Nem lettek igazán tökös, emlékezetes pillanatai, mint például az EMP használata, vagy a No Russian küldetés. Igaz, ezt előre kommunikálták is a készítők, miután a 2019-es epizód egyes jelenetei sokaknál kicsapták a biztosítékot. Ez a reboot már jobban emlékeztet a Black Ops - Cold War felemásra sikerült újrázására, mintsem az újkori Modern Warfare sikerére; annak a komolyságát ugyanis félúton elhagyta, de a 2009-es rész túltolt hollywoodi akciójeleneteit is csak részben akarta felidézni, így sikerült valahol a kettő között a földre esnie. Ettől függetlenül mind a kampány, mind a többjátékos mód egy tisztességes iparos munka kézjegyeit viseli (ez alól egyedül csak a Spec Ops spórólos hozzáállása a kivétel), amivel biztosra veszem, hogy a rajongók elégedettek lesznek az elkövetkező évek alatt.
A Call of Duty: Modern Warfare II PC-re, PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra és Xbox Series X/S-re jelent meg. Mi PS5-ön teszteltük a játékot.
Kapcsolódó cikk
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.