The Legend of Zelda: Tears of the Kingdom teszt

Nem sok játék tudott belőlem olyan érzéseket kiváltani, mint amit a 2017-es The Legend of Zelda: Breath of the Wild tudott a két konzolgeneráció átfedésének idején. A Wii U leköszönő, és a Switch bemutatkozó szimfóniája jött, látott és győzött: nem csupán az addig vegetáló nyitott világú címek műfaját reformálta meg: a végtelen és varázslatos szabadság mellett megelőlegezte nekünk, hogy bizony tudunk mi gondolkodni is, nem szórta tele a térképet ugyanolyan feladatokkal, nem taszított korlátok közé. Az elődben szinte bárhova eljuthattunk, amit megláttunk a távolban, bármilyen magas hegyet megmászhattunk, ha bírtuk szuflával; és minden fejtörőt megoldhattunk, ha észben tartottuk a fizika törvényeit.

A stílusos prezentáció és az intelligens játékmenet mintapéldánya volt a Breath of the Wild, nem is irigyeltem a Nintendót, hiszen magam sem tudom elképzelni, hová lehet fokozni ezt a mesteri élményt. Hat hosszú esztendő kellett Hidemaro Fujibayashi csapatának ahhoz, hogy a Tears of the Kingdom elkészüljön, ami szinte minden tekintetben nagyobb, jobb és okosabb az előző résznél, úgy, hogy az alapok nem változtak. Igaz, Link korábbi képességeit kukázták, ám helyettük olyan kunsztokat adtak a kezünkbe, amivel még élvezetesebb a kísérletezés és a felfedezés. Ugyanakkor a világ sem ragadt le a Hyrule tengerszintjén, további rétegeket járhatunk be: égben lebegő számtalan és változatos szigetet, illetve lemerészkedünk a föld alá is, ahol számtalan sötét titok és rémség feni a karmait hősünkre. Három komplett világ, újdonság erejével ható képességek, még kötetlenebb játékmenet - nem rossz egy folytatástól, nem igaz?

Nyilván az előd története nem rengette meg a világot, nagyon leszűkítve annyi volt a teendők, hogy négy gépszörnyet működésbe hozzunk a Hyrule négy táján, amik aztán lehetővé tették, hogy behatoljuk a királyság kastélyába és ott elfenekeljük nemezisünket, Ganont és kiszabadítsuk Zelda hercegnőt a fogságból. Az írók mostanra végre megemberelték magukat, és egészen életképes sztorit hoztak össze, számtalan érdekes karaktert felvonultatva - újakat és régieket egyaránt. Erre szükség is volt, hiszen a Breath of the Wildból hiányzott egy nagy és átfogó narratíva, vagyis ami volt, az kicsit túl egyszerűnek tűnt, emiatt sokszor üresnek is hatott a felfedezés. Még egy kritikus pont, amit kipipálhatnak a rajongók. Meglátjuk, hány öröm könnycsepp gördül le az arcotokon a stáblista közben!

A legutóbbi csetepaté lezárása után Link és Zelda hercegnő a Hyrule kastély alatti barlangokba merészkedik le a mindent átszövő éteri vörös anyag forrása után kutatva, ahol egy ősi civilizáció nyomaira bukkannak. Sajnos egy baleset következtében egy mumifikált démonkirályt, Ganondorf bénult testét életre keltik a sírjából, ezzel újabb veszedelmet és pusztulást hozva a világra. És persze Zeldának ezúttal is nyoma vész, Link pedig elvesztette karját és erejét, így minden az alapoktól indul számunkra. Még szerencse, hogy az ősök szellemei vele vannak és támogatják újbóli felemelkedését. Ezekkel a bölcs entitásokkal a hátunk mögött már képesek lehetünk legyőzni a Ganondorfot, ám addig annyi, de annyi teendőnk lesz! Nem múltak el az évek nyomtalanul, Linket régi ismerősként üdvözlik a városokban, korábbi tetteire emlékeznek majd, nem kell elnyerni a bizalmukat újra.

Már a kezdőhelyszínként szolgáló hatalmas égi sziget is óriási, pedig még le sem ereszkedünk a mélybe. Hiába ismerjük az alapokat, az új képességek használatát több órán keresztül oktatja a játék, szerencsére a Zonai néven ismert ősi nép robotsegédei készséggel elmagyarázzák, mit és hogyan csinálhatunk, utána ránk van bízva, hogy bizonyos helyzetekben miként kamatoztatjuk a frissen szerzett tudásunkat. Megijedni nem kell, Link továbbra is kitűnő sziklamászó - pláne ha az oltároknál fejlesztjük az állóképességét is -, ugyanakkor a később visszaszerezhető siklóernyője is megmarad. De miért maradnánk mindig a régi iskola szabályainál, mikor az újak annyira magával ragadóak? Bizony, a Zonaiak technológiája előremutató, hiszen ismerték az akkumulátort és a propellereket.

El akarsz érni egy magaslatot? Építhetünk egy hőlégballont, vagy egy rögtönzött helikoptert fából és ventilátorokból. Túl lassan haladunk előre és egy nagy tó állja utunkat a következő föld darabhoz? Pár farönköt és ventilátort összeragasztunk az új Ultrahand képességünkkel, máris kész a légtalpas járművünk! Netán látsz pár deszkát szétszórva a szakadék szélétől nem messze? Ragassz össze néhányat, hogy hidat készíts magadnak! Nincs helyes és fejlesztők által kitalált megoldás! Minden csak rajtunk és a kreativitásunkon múlik.

Már a videómegosztók is tömve vannak hihetetlenül ötletes kreálmányokkal, amelyek bonyolultnak tűnnek, de csak első ránézésre! Hiába tűnik úgy, hogy előre legyártott elemeket csavarozunk csak össze, de ebből akár vitorlázó vagy sugárhajtású repülőgép is összeépíthető, netán lángszóróval operáló tömegoszlató tank is. Jó pár óra elfoglaltságot jelent az Ultrahand használata, ha van elég türelmünk térben a helyükre illeszteni az alkatrészeket, amelyek valljuk be, elég körülményesek a JoyConokat nyomkodva.

Ha éppen látunk felettünk egy sík felületet vagy sziklakiszögellést, de nincs mód mászásra, jól jön az Ascend képesség, amivel átfúrhatjuk magunkat a plafonon egy varázsjáraton keresztül, ami jelentősen megkönnyíti a vertikális előrehaladásunkat, mivel nem kell kerülőutat keresgélnünk. Jó pár fejtörő alapja az Ascend, de ez mindegyik új kunsztra elmondható. Ugyan kicsit tekergetni kell a fejünket, hiszen teljesen síknak kell lennie a felső szintnek ahhoz, hogy át tudjunk törni rajta, de a pályatervezők szerencsére nem bonyolították túl a dolgokat, és szinte adja magát az egész, ha nyitott szemmel járunk.

Az elődöt számos kritika érte amiatt, hogy a fegyvereink túlságosan gyorsan leamortizálódnak, és persze pont a harc azon pontján törnek ketté, amikor nem kellett volna. Nos a Fuse használatával jelentősen kitolható mindegyik fegyver és pajzs strapabírósága, hiszen a környezetben elszórva található elemekkel vértezhetjük fel őket egy gombnyomásra. Egy rozsdás kardból és egy szikladarabból máris kiváló buzogány kreálható, amivel az értékes érceket rejtő sziklákat is összezúzhatjuk, nem csak a Moblinok csontjait. S ha már ércek: egy rubint a kardba illesztve máris tüzes alkalmatosságunk lesz, ezzel a támadóereje is növekszik, nem beszélve a másodlagos hatásról sem.

Igaz, Fuse nem kell hozzá, nyílvesszőkre is rakhatunk célkövető szemgolyókat vagy robbanó, netán fagyasztó bogyókat az éppen aktuális helyzetnek megfelelően. Nem minden cucc kombinálható egymással, vagyis igen, csak hatás nélkül, de szinte minden nyersanyag valamire felhasználható, ha másra nem is, főzésre mindenképpen. Hiszen nem csupán hasznos bónuszokat adó kajákat kotyvaszthatunk a kondérokban, hanem szörnybelsőségekből különféle varázselixíreket, amivel rögtön nagyobb lesz a támadóerőnk, vagy egy ideig kibírjuk fagyos vagy sivatagos környezetben is, ha épp nincs nálunk megfelelő öltözet. A használható főzetek hozzávalóit már nem kell észben tartani, hiszen automatikusan receptkártyákra kerülnek, amiket gyorsan elő tudunk kapni, és máris indulhat a főzés.

A Rewind skill már sokkal érdekesebb, hiszen egy mozgó platform vagy tárgy idejét pörgethetjük vissza vele. Egy zuhanó palló máris felfelé haladó liftként funkcionál majd a használatával, avagy masszív fogaskerekek forgásiránya változtatható meg a Shrine-ok elfeledett gépei esetében. Sokkal érdekesebb a harcok során használni a Rewindet, hiszen ha a szörnyek éppen robbanó hordókkal dobálóznak felénk, máris visszaküldhetjük a szeretetcsomagot a feladóhoz, jó pár mókás helyzetet eredményezve. Jó nyilván, a csaták hevében nem mindig jut eszünkben ez a képesség, pedig érdemes alkalmazni, hiszen jelentősen lerövidíthető a győzelemhez vezető út.

A Mélységnek nevezett földalatti világot egészen félelmetes élmény bejárni, hiszen saját sötét lényekkel és titkokkal kecsegtetnek. Itt az éltető fény kulcsfontosságú, hiszen a sérüléseink tartósak, ha csak nem találunk olyan növényeket, amivel ez megszüntethető. Óvatosan és kitartóan kell eljárni a föld gyomrában, mert a meggondolatlan lépéseknek sokkal nagyobb ára van, mint a szabad ég alatt. Ám érdemes hosszan elidőzni ebben a nyugtalanító világban, hiszen a jutalmak miatt simán megéri a sok-sok fáradság, olyan kincsekre lelhetsz, amiket fent nemigen találsz.

Maga a felfedezés is teljesen új élmény, főleg hogy az Breath of the Wildből hiányolt kazamaták végre visszatértek. Ráadásul kellemesen hosszúak és összetettek, és a Shrine-ok szinte eltörpülnek mellettük, bár itt is a meglévő képességeinket kombinálva haladhatunk előre, miközben kulcsokat keresünk és régi masinákat hozunk működésbe. A kazamaták végén rendszerint egy-egy főellenség vár bennünket. Nos, ezekből több tucat van a játékban, nem csak itt, hanem Hyrule-ban máshol is - a legyőzésükhöz sokkal több kell annál, mint a gyenge pontjaikat lőni ezerrel, bár tény, hogy párszor fűbe harapunk, mire rájövünk a működő taktikára. Oké, a gyors gombcsépelésre épülő bossok sem hiányoznak, de néhány összecsapás már már alulról karcolgatják a Souls-játékokban átélhető nehézséget is. Főleg az utolsó boss, de az aztán nagyon!

Amit eddig szabadság néven értelmeztünk a sandbox játékokban, azok a Tears of the Kingdom után értelmüket vesztik. Mert hamar rájövünk, hogy azok mind kötött és előre eltervezett lehetőségekkel vértezték fel, sőt még a térképen is jelölték gyengébbek számára, mint a Ubisoft alkotásaiban, elég volt megmászni hozzá egy adott tornyot. Nos, a Nintendo mesterművében ilyen nincs, inkább mindent a játékosra biz, csupán alap eszközöket ad a kezébe, akik majd gyermeki lelkesedéssel és kísérletező kedvvel azt hozzák ki belőle, amit csak szeretnének.

Nem könnyű mindent megtanulni, több tíz óra után még mindig tud újat mutatni a játék, mert folyamatosan képezzük magunkat és jobbak leszünk egy-egy játékelemet használva. Vagy csak egy unalmas percünkben, mondjuk hazafelé buszozva, egyszer csak a fejünkbe férkőzik egy ötlet, egy új fúzió, és alig várjuk, hogy a játékban megvalósítsuk. Mert nem hagy minket nyugodni a gondolat: ilyet is lehet vajon? Miért is ne? Nincsenek helyes megoldások, csak izgalmas és érdekes ötletek! Lehet nem mindegyik elegáns, nem mindegyik gyors, de mind másmilyen. Mint maguk a rajongók, akik egészen biztosan hónapokig fognak teljesen ráfüggni a Tears of the Kingdom megunhatatlan világára.

Egy ilyen végletekig csiszolt monstrumba viszont nehéz belekötni. Talán az újrafelhasznált hangokat és sok helyről hiányzó szinkront fel lehet róni az anyagnak, de előbbi betudható annak, hogy voltaképpen DLC-nek indult a projekt, ami végül önálló folyatássá hízott a fejlesztés során. Utóbbi pedig Nintendo hagyomány: a fontosabb átvezetők alatt minőségi szinkront hallhatunk, de az egyszerűbb párbeszédek szövegesek. Hiába, a japánok néhány tradícióból nem engednek, még akkor sem, amikor komikussá válik az egész. Így szoktuk meg, így szeretjük - vagy nem. Az szerintem sokkal fontosabb, hogy a Tears of the Kingdom minden eleme hibáktól mentes, bugok nincsenek, látszik, hogy nem ültek a tesztelők hat évig a babérjaikon.

Talán maga a harcrendszer alapja az, ami nem változott túlzottan: még mindig a kitérésre és a megfelelő ellencsapásra hagyatkozunk, igaz, maga a játék hangsúlya is inkább a fejtörők és a felfedezés felé tolódott el. Ám az új lehetőségek, a feltápolható, kiegészíthető fegyverekkel és a képességekkel teljesen új ízt kaptak a csaták, illetve az eddig soha nem látott szörnyek ellen sem mindig a régi taktika vezet sikerre. Ha már itt járunk, megemlíteném, hogy az ellenfelek intelligenciája is javult, alapjáraton keményebb cuccokkal rohannak felénk, és nem restek ők sem a körülöttük fellelhető tárgyakat bevetni ellenünk.

Lehet, hogy a Switch öregecske hardvere már nem mindig képes kihajtani a stabil 30 fps-t, főleg, mikor egy-egy képesség effektje is közbeszól, ám összességében a teljes pompájában elevenedik meg előttünk Hyrule többszintes világa. A látvány inkább művészi szempontból kiemelkedő, mintsem technológiailag: az építészet, a távolba vesző szigetek, a lenyugvó naptól megnyúlt árnyékok olykor arra késztettek, hogy megálljak és csodáljam azt, ami a szemem elé tárul. Mindezt nem tolakodó zenével fűszerezve, hogy csak simán teljes legyen az összkép, mindig marasztaló legyen, és minden eltöltött játékóra valódi, soha máshol nem átélhető élményt adjon.

Teszi mindezt nem szájbarágósan, hanem diszkréten és tisztelettel. A Tears of the Kingdom mindig észben tartja, hogy itt a játékos a főszereplő, ő él benne úgy, ahogy szeretné, nem akarja megmutatni, hogy mit érdemes csinálni benne, merre menjen. Mert a Zelda ilyen, szabaddá tesz és hagyja, hogy élvezzük, hogy több száz órát beletegyünk, és ez az idő maradandó emlék maradjon számunkra. Nem hinném, hogy az Év játéka címet bármi is el tudná tőle bitorolni, hiszen még sokáig hivatkozási pontként fogunk rá tekinteni, mikor a videojáték, mint művészi és önkifejezési eszköz egy-egy beszélgetés során szóba kerül. Én pedig mi más tehetnék, mint azt, hogy közel húsz éves újságíró-pályafutásom első (!) maximális pontszámát megadjam neki.

A The Legend of Zelda: Tears of the Kingdom kizárólag Nintendo Switchre jelent meg. 

Kapcsolódó cikkek

• Nintendo Switch - A legjobb exkluzív játékok
• 2023 legjobb játékai - szerintünk
• Szavazz 2023 legjobb játékaira!
• Húsz cím, amivel játszanod kell 2023-ban