Bud Spencer & Terence Hill - Slaps And Beans 2 teszt

Ha azt mondom, hogy Bud Spencer és Terence Hill, akkor nagy valószínűséggel mindenkinek eszébe jut legalább egy abszurd, rajzfilmszerű bunyós jelenet vagy legalább kettő szállóigévé vált mondat. A Trinity Team 2017-ben már letett egy, a két színész filmjeire épülő játékot az asztalra, most pedig megérkezett a nosztalgia-kaland folytatása.

A Bud Spencer & Terence Hill - Slaps & Beans 2 folytatás ugyan, de inkább mondanám rá azt, hogy kaptunk egy, az eredetivel megegyező alkotást, ami viszi tovább annak cselekményét. Hőseink egy szedett-vedett tutajon érkeznek meg egy szigetre, ahol perceken belül összeakaszkodnak a helyi banáncsempészek verőlegényeivel. Szó szót, pofon pofont követ, majd rövid úton kiporoljuk a helyi banán-lord nadrágját. Ezt követően a Nyomás, utána! settingjébe csöppenünk, ahol is egy illegális hazárdjáték-bandát számolunk fel, végül pedig egy világuralomra törő őrült tábornok terveit kell meghiúsítanunk. Ha valaki a sztori miatt szerette ezeket a filmeket, akkor egyrészt örülhet, mert többet is sikerült belegyömöszölniük a nem túl hosszú játékidőbe, ráadásul teljes magyar feliratot is kapott a játék.

A történet lehet, hogy nem a legerősebb eleme a játéknak, de a fanoknak szórakoztató lesz, egyfajta korképe az akkori olasz filmgyártásnak, de mind tudjuk, hogy mi volt ezekben a filmekben a lényeg. Amikor már a menüben lépkedve is a klasszikus pofon hangeffektet halljuk, akkor tudhatjuk, hogy mivel is van dolgunk. A harcok során kétfajta támadást használhatunk, mindkettő lehet sima vagy hosszan lenyomva az adott gombon, felerősített. Felvehetünk tárgyakat, amikkel nagyobbat üthetünk vagy el is dobhatjuk őket, illetve számos tereptárggyal interakcióba léphetünk; például villanyoszlopon megpördülve törölhetjük képen a rosszfiúkat. Lesznek persze bossharcok is, amelyek minden esetben több fázisból álló összecsapások.

Bár a játékot egyértelműen kooperációra találták ki, teljes egészében játszható és élvezhető egyedül is. Hőseink között egy gombbal válthatunk, ami nemcsak a szorultabb helyzetek miatt lesz fontos, hanem karaktereink egyedi tulajdonságainak és képességeinek kihasználása miatt is. Míg Bud jól bírja és jól is osztja a pofonokat, addig Terence sokkal fürgébb és agilisebb, ám nem olyan erős. A harcokon kívül is kiütköznek a pofonbajnokok különbségei a platformeres és puzzle részeknél. Terence az, aki átleng egyik zászlórúdról vagy gerendáról a másikra, míg Bud lomhább és nem is tud felkapaszkodni sehova, de ő tudja szétzúzni például az akadályt jelentő ládákat.

A bunyókat és a platformer-szekciókat a minijátékok igyekeznek feldobni, és itt éreztem először azt, hogy a játék fárasztó. Van pár jópofa darab, mint az evőverseny, ahol az iránygombokkal kell megszereznünk és befalnunk az egyes fogásokat, vagy a kóruson való áthaladás keresztezése egy ritmusjátékkal. De voltak olyanok is, amelyeknél rá kellett jönnöm, hogy hiába alig 4 óra a játék, 20-30 percnél többet egyszerre eltölteni vele nem ajánlott. Az ikonikus mondatok, a klasszikus mozdulatok és az amúgy igényes pixel art grafika nem teszi átugorhatóvá az olyan minijátékokat, mint a kártyázás vagy a légpárnás arénaharc, ahol hordókat kell az ellenségre dobálni.

Rá kellett jönnöm, hogy ez a szélsőségesség belengi az egész játékot: egyrészt túl rövid, másrészt túlságosan elnyújtott. Egyrészt a nosztalgiázás jópofa, másrészt már normál fokozaton annyi ellenséget zúdít ránk a játék, hogy 20 perc után a szemem forgattam. Nem nehéz ilyenkor sem a játék, mivel egyszerre mindig csak adott számú rosszfiúval kell megküzdenünk, ehelyett több hullámban kapjuk meg az egyre marconább és idegesítőbb ellenfeleket. Poén fejbe kólintani a kemény csávókat, vagy megkongatni náluk a harangot egy parasztlengővel, de egy ilyen elnyújtott összecsapás után igen hamar leesik az embernek, hogy bár megidézik ezek a harcok a filmek hangulatát, mégsem annyira változatosak.

Azt még meg lehet bocsájtani egy beat'em upnak, hogy nem talál ki semmi újat, és egy játéknak is, hogy gyakorlatilag semmilyen szinten nem fejlődik az előző részhez képest, viszont e kettőt vegyítve még könnyebb hosszú távon elkönyvelni a Slaps & Beans 2-t unalmasnak. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel felfedezem a meleg vizet, hisz minden kooperatív játék, ami egyedül is játszható, igazán mégis csak párban élvezhető, így itt is igaz, hogy egy haverral, egy-egy sörrel, no meg egy adag babbal bármikor fogyasztható, rövid távon élvezetes alkotás lett a Slaps & Beans 2. De csak mértékkel.

A Bud Spencer & Terence Hill - Slaps & Beans 2 PC-re, Xbox One-ra, Xbox Series X/S-re, PlayStation 4-re, PlayStation 5-re és Nintendo Switch-re jelent meg. Mi PlayStation 5-ön próbáltuk ki.