Skull Island: Rise of Kong teszt

Először nem értettem, hogy miért készítették el ezt a játékot. A modellek és a textúrák még a PS2 éra számára is sértésnek számítanának, a megvalósításuk pedig olyan mértékű igénytelenségről és nemtörődömségről tanúskodik, hogy egyértelműen csoda, hogy sikerült feltölteniük a digitális áruházakba. Csak egy példa a sok gyalázatos hiba egyikére a textúrák betöltése. Nem egyszerűen csak a modellek nagyobb felbontású verziói ugranak be köpéstávolságon belül, hanem az adott tereptárgy összes paramétere a szemünk láttára járja be a passió minden stációját – a sziklafal magassága, formája, és persze felülete is változik, ahogy haladunk felé.

De természetesen még kismillió olyan trehányságot láthatunk már az első egy órában is, amelyre egészen egyszerűen nem találni szavakat így, 2023-ban. Az egy dolog, hogy egy kezünkön meg tudjuk számolni, hogy hány játék jelent meg az idén mindenféle technikai hiba nélkül, de a Rise of Kong egészen új mélységekbe repít minket. Azt meg kell hagyni, hogy a teszt során nem omlott össze a játék, ami miatt már járna neki egy piros pont, viszont minden más téren elvérzett. A modellek ténylegesen nem szépek. A PS2-s összehasonlítás azért sem állja, mert az akkori játékok számára igenis létezett még technikai limitáció, és ezek köré a megkötések köré építkeztek a fejlesztők. Mai szemmel lehet, hogy nem szépek, viszont az igyekezet és az odafigyelés miatt igenis jól néznek ki azok a játékok. Na, Rise of Kong modelljei nem ilyenek.

Az, ha csak ronda egy játék, még egy dolog. De ha az alapvető játékmechanikák, mint a találati rendszer, a platformokon való ugrálás vagy úgy önmagában a harc nem működik, már sokkal nagyobb baj. És, hát mit szépítsünk a dolgon, ezek hajlamosak nem működni. Ezen felül a tutorial is rossz, mert hajlamos rossz gombokat kiírni, de előfordult, hogy azután ugrott fel, hogy hogyan üssem szét az egyik dinó fészkét, miután már szétütöttem. A térkép elkészítéséről valahol 60%-nál tehettek le a kollégák, mivel megrajzolták őket, meg kis nyilakkal bejelölték az egyes zónák neveit, de tájolót nem kaptunk rá. Elvileg az ordításunkkal tudjuk belőni, hogy merre kell menni, de ez csak azt eredményezi, hogy random tűzijátékok (!) jelennek meg az erdő felett, és jó eséllyel nem is az utat jelölik, hanem például egy gyógynövényt. Igaz, a rövid játékidőt igen könnyen fel lehet duzzasztani, ha hagyjuk, hogy a játékos eltévedjen. A kamerakezelés pedig már a húsz évvel ezelőttiekhez képest is gyenge kettes.

^{Na, és itt hol vagyok én?}

Egy külsőnézetű akció-platformert kapunk a pénzünkért, ami igen unalmasan indul, de szemben a szintén korlátozott lehetőségekkel rajtoló első Devil May Cry-jal, ez később sem lesz jobb. A három ütéses kombó mellé van egy nehéz csapásunk, egy dash, amivel elkábíthatjuk az ellenségünket, dobhatunk sziklákat, vehetünk fel farönköket fegyver gyanánt, később pedig bekerül még a képbe a földre csapás és a távolugrás is. Papíron nagyon ígéretesnek hangzik, de minden egyes felsorolt elem magán hordozza azt az érzést, mint amikor a pénz felének a feléből szervezzük ki a munkát valakinek, aki azt szintén kiszervezi. Az igénytelenség önmagában is vérlázító, de arra, hogy az egyes harcoknak semmi értelme, már nincs bocsánat. A közellenségek legyőzésért nem kapunk semmit, sem tapasztalati pontot, sem pénzt, sem semmit. Képességekre költhető pontokat csak a dedikált arénaharcok, a küldetések és a bossok legyőzése után kapunk. Ennek hála az összecsapások 90%-kát egyszerűen kihagytam, mert az életerőnk redukálásán kívül semmi értelme az egésznek.

Na, a skillek is megérnek egy misét, mivel ezek sem oldanak ki új aktív képességeket, csak passzívakat. A skillek nevei is azt az érzetet keltik, mintha valaki írt volna egy-egy ideiglenes nevet az egyes képességekhez, hogy majd oda írnak valami King Kongos szóösszetételt, csak valószínűleg mindenki úgy volt vele a stúdióban, hogy a másik már megcsinálta. Az sem segít, hogy a képességpontokat legjobb esetben is kettesével adja a játék, és az alap képességekhez is legalább öt pont kell. A skillek tehát drágák, de legalább nem is érződik a meglétük.

^{Ez elméletileg víz akar lenni, bár porzik, ahogy járok benne.}

Nem is beszéltem a történetről, pedig elvileg van az is a játékban. Kong szülei "rendkívül drámai módon" meghalnak, a kis árva meg egyedül próbál túlélni. Fiatal felnőttként vesszük át felette az irányítást, és a célunk felverekedni magunkat a tápláléklánc csúcsára más fajok félig szisztematikus kiirtásával, hogy végül bosszút álljunk szüleink gyilkosán. Az abszolút nevetséges animációk miatt még akkor sem lehetne komolyan venni ezt az egészet, ha a történet betonkemény lenne.

Még a teszt írásakor látott napvilágot a fejlesztőkkel készített interjú, amelyben a lehetetlen munkakörülményeket okolták a játék állapotáért: egy évük volt a kiadó értesítésétől a játék kiadási dátumáig, limitált büdzsével kellett dolgozniuk, és igen nagy volt rajtuk a nyomás. Én mindent megértek, ettől függetlenül láttam egyetlen ember által készített játékokat, amiket uzsonnapénzből hoztak össze és fele ennyit kértek értük, és ezek is sokkal minőségibb alkotások, mint amit most az IguanaBee letett az asztalra.

A kifogásokat azért sem értem, mert akkor miért adták ki a játékot, ha ilyen állapotban van? Miért adták ki két generációra és négy platformra? Miért kapott teljes trófealistát PlayStationön, természetesen King Kongos szóviccekkel, mint C-betű helyett K-val? Miért lett ez King Kong-játék, amikor egyrészt az óriásmajom nem is annyira óriási, másrészt a futását leszámítva egyáltalán nem tűnik majomnak? Tény, hogy nem az óriásgorillák a legakrobatikusabb emberszabásúak, de akkor is kihagyott elemnek érzem, hogy Kong nem képes felkapaszkodni a sziklák peremén.

Ars poeticámmal szembe menve jobban beleástam magam a játékba, és véleményem szerint az egyetlen magyarázat a Skull Island: Rise of Kong elkészültére az lehet, hogy rendkívül olcsón jutottak hozzá a jogokhoz (amelyeknek egyébként semmi köze nincs például a Legendary-féle Monsterverse-hez), és az ingyenes Unreal Engine asset-készletből összedobtak egy zéró erőbefektetéses játékot. Minimális költségek és marketing mellett arra alapozhattak, hogy borzalmassága okán majd felkapja az internet, és a játékot mindenki látni akarja majd, és elegen lesznek azok, aki kifizetik az 50 dolláros árat érte. A negatív reklám is reklám elvén minden kritika, videó és cikk a fejlesztők malmára hajthatja a vizet. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy megjegyezzük a fejlesztők és a kiadók nevét, és még csak le sem torrentezzük ezt a játékot.

A Skull Island: Rise of Kong október 17-én jelent meg PC-re, Xbox One-ra, Xbox Series X/S-re, PlayStation 4-re, PlayStation 5-re és Nintendo Switch-re. A teszthez a PlayStation 5-ös verziót használtuk.