Túlélőhorrorokból már Dunát lehet rekeszteni, ám ha egy csapat a műfaj igazi klasszikusaiból merít ihletet, akkor már előnyből indul. A Stray Souls esetében bevallottan a Silent Hill lebegett a készítők szeme előtt az atmoszféra megalkotásánál, a mechanika a Resident Evil 2-4-et idézi, a harcok során pedig az Alan Wake-et és a Souls-játékokat vették alapul. A frissen alapított Jukai Studio tehát nem kínál zsákbamacskát, csak egy zsigeri, japán hagyományokat követő, pszichológiai horrorjátékot szeretett volna letenni az asztalra az Unreal Engine 5 erejével és a Metahuman élethű arcanimációval megbolondítva. A szándék dicséretes, a megvalósítás viszont több sebből vérzik.
Nem kell sok idő az indítás után, hogy rádöbbenjünk, egy stúdió tipikus első alkotásával van dolgunk. Minden kicsit fűrészfogas, kényelmetlen, értjük a szándékot, hogy mit szeretnének prezentálni a srácok, de nyögvenyelős, polírozatlan minden. Főleg, hogy a Capcom és a Naughty Dog annyira elkényeztetett minket az utóbbi években, hogy ha egy kicsivel is gyengébb az anyag, ez rögtön feltűnik. Így aztán érdemes már az elején megelőlegezni a bizalmat a Stray Soulsnak. Ennek ellenére nem biztos, hogy a türelmünk meghálálja magát.
Hősünk Daniel, a kissé lusta tinédzser, aki kapva kapott az alkalmon, és beköltözött a nagymamájától megörökölt apartmanba, hogy belekóstoljon a független életbe és minden azzal járó kihívásba. Azzal viszont nem számolt, hogy már az első estén fura dolgok történnek a házban. Már a padláson talált okkultizmussal foglalkozó könyv is árulkodó jel, így hamar kiderült, hogy van vaj, nem kevés, a nagyszülők füle mögött. Daniel hamarosan elég sok rémisztő dolgot megtud a felmenőiről, főleg, hogy a szomszéd háztömbben lakó Martha - akinek hősünk napi szinten csapja a szelet online -, is elárulja neki, hogy a múltban bizony történtek fura dolgok a lakásban. Főleg, ha végignézzük a néma bevezető animációt, amelyben egy őrült apa szépen, módszeresen meggyilkolja családját. Én is ingerült lennék, ha emberi végtagokat főzne az asszony vacsorára.
A teendőink azzal telnek, hogy a hirtelen zajok forrása után kutatunk, néhány fejtörőt megoldva kinyitogatjuk a zárt szobák ajtaját, ahol aztán egy újabb feljegyzésre vagy gyanús dolgokra derül fény a múltunkkal kapcsolatban. Nem beszélve arról a meztelen öregasszonyról, aki folyton a frász hozza ránk a váratlan pillanatokban. Véletlenszerűen kikukucskál a sarkokon, kirántja a lábunkat alólunk és így tovább. A bevezető szakasz után azonban látogatást tehetünk a városunk, Aspen Fallsba, ahová a kutakodásunk visz. Az elmaradhatatlan erdő, temető, rendőrörs, templom, játszótér mind-mind marasztaló, kidolgozott, nyitottnak tűnő, de valójában csak egyetlen helyes úttal operáló pálya, minden más átugorhatatlan akadályokkal teli amatőr zsákutca. Úgy tűnik, minden fura esemény epicentruma maga a város, mintha csak Silent Hillben járnánk.
A fejtörők megoldása nem túl bonyolult, ha nyitott szemmel járunk, gyorsan rájövünk a megoldásra a falfirkákról, jegyzetekből vagy éppen Martha telefonos utasításaiból. Főleg, hogy nem túl sok tárggyal léphetünk interakcióba, de amikkel igen, arra mérget vehetünk, hogy közük lesz a következő puzzle-höz. Az irányítás ellenben nem túl jó, nem mindig reagál a gombnyomásunkra a program, és a kamerakezelés sem a legszerencsésebb, amikor egy hirtelen fontos eseményre hívná fel a játék a figyelmet, van amikor semmit nem látunk belőle. Daniel sem egy fürge fickó, lomhasága egy idő után roppant bosszantó tud lenni.
Főleg a harcban derül ki, hogy mennyire egy mamlasz gyerek. A váll feletti célzás már ebben a műfajban alap, de ez is kellőképp kiforratlan, a lövöldözős részek nem túl acélosak, és akkor még óvatosan fogalmaztam Az odáig rendben van, hogy a készítők azt próbálják hangsúlyozni, hogy Daniel nem egy veterán katona, de amikor válogatott rémségekkel küzdünk meg egy adott szakaszban, és nem ritkán egy kisebb horda is a torkunknak ugrik, az önhibánkon kívüli tétlenkedést megtorolja a program. A lények esztelenül rohannak felénk, mi pedig nem győzünk elbukfencezni előlük, még szerencse, hogy az állóképességünk végtelen.
A baj igazán abból adódik, hogy csőpályák elég szűkösek néha, vetődés közben visszapattanunk a tereptárgyakról, de persze a szörny már ott liheg a nyakunkban. Idegőrlő és amatőr az egész. Ráadásul jó párszor Daniel képtelen célozni, mert egyszerűen nem reagál a gombnyomásra a játék, hasonló a helyzet a fegyver elővételére szolgáló egérgörgővel. Az intenzív akciók során csak őrültem püföltem az egeret, mert Daniel állt egy helyben tétlenül, semmit nem akart magával kezdeni, game-breaking helyzeteket eredményezve.
Való igaz, álmosító az egész sztori.
Még az alap ellenfelekbe is majdnem egy tár kell, a nagyobbakba meg még több, így aztán unalmas lövöldözéssel telik az idő nagy része - még arra sem kell figyelni, hogy a testük melyik részét találjuk el. Lőszerből nem lesz hiány, hiszen a logikátlan helyeken, sűrűn lepakolt ládákban találunk eleget. Emellett nincs eszköztárunk vagy naplónk, csupán egyetlen aktuális feladatunk. Nem tudunk tárgyakat gyűjteni és kombinálni, tartalékolni a nehezebb pillanatokra, mint más túlélőhorrorokban - a Stray Souls sok tekintetben egy fapados próbálkozás. A tetejébe még a szörnyek sem kellően rémisztőek, ha a nyugisabb részeknél nem lenne jump scare, unott arccal mászkálnánk végig.
Vizuális szempontból is kétarcú a játék, hiszen az Unreal Engine 5 főleg a környezet, a fények és ködeffektek terén képes megsüvegelendő grafikát elénk tolni. Teszi mindezt gyors töltési időkkel SSD-ről, többnyire sima framerate mellett. Viszont a Metahumannal életre keltett és mély emberi reakciók megjelenítésére hivatott arcmimika félrement, mesterkélt és természetellenes az egész, bár látszik, hogy értő kezekben sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. Van itt még véletlenszerű időjárás, ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy ötpercenként váltakozik a pályán a napos idő, az eső és a tejfölköd, mintha valami szélsőséges terepen bandukolnánk. És, ha már kihagyott ziccer, kár volt a Silent Hill-sorozat kultikus komponistáját, Akira Yamaokát megbízni egyetlen, nem túl emlékezetes betétzene megírására. Minden más zörej, háttérzene, fegyverdörrenés és szinkron csupán szokványos, semmi több.
A nagy dérrel-dúrral beharangozott "next-gen horrorélményt" ne nagyon várjuk a Stray Soulstól, hiszen egy tipikus gyerekbetegségektől szenvedő, az élvezetesebb pillanataiban is a közepesnél aligha jobb minőségű játékkal van dolgunk. A szektás családregényként felfogható sztori máshonnan már ismerős lehet, az írók nem is rugaszkodtak el a toposzoktól, csak azok a fárasztó párbeszédek ne lennének Daniel és Martha között! Értem én, hogy itt a halloween, de az Alan Wake II premierjével egy időben kijönni nem volt épp okos döntés a Versus Evil kiadótól, főleg ilyen félkész és sablonos formában.
A Stray Souls PC-re, Xbox One-ra, Xbox Series X/S-re, PlayStation 4-re és PlayStation 5-re jelent meg. Mi számítógépen teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.