1945, Berlin. A náci Németország fénye kihunyt, már egyáltalán nem emlékeztet az egykori dicső múltra. A rommá lőtt fővárost a szövetségesek körülzárták, mindössze egy maroknyi Wermacht haderő tartja magát a hangyaként özönlő Vörös hadsereg katonái végeláthatatlan rohamai ellen, a II. világháború végkimenetele immáron eldőlt, ám a reménytelen győzelembe vetett hit még mindig bigott ellenállásra készteti Hitler seregeit...
Ám a haláltusáját vivő világégés egy újabb háború kezdetét jelenti, a háttérben egyre jobban kibontakozik a győztes nagyhatalmak között feszülő ellentét, amely később a Hidegháborúba torkollik. Azt döntse el mindenki saját maga, hogy Rebellion új játéka atmoszféra szempontjából mindenkinek kedvére való-e, sőt korábban a készítők egy interjú keretein belül belátták, hogy a téma nem éppen egyedi, ám kihangsúlyozták, újítások nélkül bele se fogtak volna a fejlesztésbe. Való igaz, a fiúk csakugyan elrugaszkodtak attól, hogy egy amcsi katona hősies tetteit hajtsuk végre, vagy netalántán drága szovjet elvtársaink bőrében tűzzük ki a vörös zászlót a Reistaag tetejére – ezúttal egy német bakát személyesítünk meg, méghozzá egy vérprofi mesterlövészt. Azért nem eszik olyan forrón a kását, hiszen ez leírva nem teljesen igaz – valószínűleg a várható tengeren túli eladásokra tekintettel – hősünk tulajdonképpen egy amerikai kém. A koktél tehát adott, az hamarosan kiderül, hogy megnyaljuk-e utána mind a tíz ujjunkat, azaz kiosztjuk-e neki a 10-es pontszámot.
A Rebellion neve valószínűleg elég kellemesen csenghet a tapasztalt öreg rókáknak is, mivel belegondolniisnehézhátmégmegszámolni évvel ezelőtt egész tűrhető kis gammával örvendeztették meg a publikumot, melynek neve számomra mindmáig kultikus értelmet nyert: Aliens vs. Predator. Azután néhány konzolos kitérő után nagy dobásként aposztrofálva visszatértek a halovány végeredményű Judge Dredd: Dredd vs. Death-el, egyedüli pozitívuma tehát az volt, hogy könnyen el lehetett felejteni. A hírnév tehát megtépázódott, ideje volt már előrukkolni a kezdetekhez hasonló projecttel, erre most a Sniper Elite vállalkozik. Az ötlet nem saját maguktól pattant ki a srácok fejéből, hanem a munkálatokra a kiadó kérte meg őket. Az egyedüli kritérium csak azt volt, hogy szép legyen és jó, meg második világháborús. A mai, enyhén szólva telített piacra berobbanni már kevés lenne egy szimpla FPS-el, ezért kellett megdolgoztatni az agyacskájukat. Mi kell a népnek? Csapatharc? Ugyanmár! Hát mesterlövész, aki egyszál magában, terepszín felszerelésben gubbaszt távcsöves puskájával a kezében valaha szebb napokat látott lebombázott berlini bérház fedezékében. Kis lopakodás, kis 500 méterről kilövöm az orosz bibircsókját az orráról és máris itt a fogyasztható produktum. Kell ez nekünk? Miazhogy.
A játék elején kiválaszthatjuk derék orvlövészünk nekünk tetsző skinjét a szépszámú választékból, majd bökhetünk a tudásunknak legmegfelelőbb nehézségi szintre (megjegyzem, igazi szívdobogós adrenalinlöketet csak Sniper Elite nehézségen fogunk átélni, míg könnyű szinteken nem lesz más az egész játék, mint gyerekes kacsavadászat) és máris zuhogó esőtől mocskos, romos Berlinben találhatjuk magunkat. Na álljunk meg egy pillanatra! Az első idegesítő momentummal már itt találkozunk, nevezetesen ennyire idegesítő tutorial résszel én már régen nem találkoztam. Az még hagyján, hogy a tanítandó hint-ek a képernyő közepén jelennek meg, de hogy átlagban fél percenként kimerevedik ettől a képernyő, ergo minden pause-álódik, az alaposan felcseszte az agyam. Az oké, hogy egy ilyen taktikus játékban létszükséglet minden kis funkció bemagolása, de könyörgöm ezek elfértek volna a képernyő sarkán is. Ezen a apró momentumon még sikeresen átsiklottunk, akkor érezhetünk rá a stuff érdemi részére. Ahhoz, hogy a feladatokkal tisztába legyünk, azaz, hogy miért is cselekszünk így és így, nem árt áttanulmányoznunk a kerettörténetet sem. Egy német mesterlövészbe oltott amerikai kémet alakítunk, aki beépülve az utolsókat rúgó náci hadseregbe különböző topszékletes…ööö, topsecret-es dokumentumokat kell zsákmányolnunk a Vörös Hadseregtől (a germánoktól hébe-hóba, ők már lefőtt kávé az USA számára), avagy rosszarcú fejesek fejét kell célkeresztünk közepébe vennünk, esetleg fel kell robbantanunk jónéhány munícióval megrakott járművet stb. Munkánkat nehezítendő, nem árt életben maradnunk a nem éppen otthonos háborús övezetben, ahol minden sarkon veszély (értsd: legalább egy harckocsi, vagy egy szakasz katona) les ránk. Nem mondom megadta az alaphangulatot a percenként az utcákon becsapódó tüzérségi lövegek hangja és látványa, és a fejünk felett elhúzó repülőgéprajok. A csekély számú (9) egyjátékos pálya elsőre talán kevésnek tűnhet, ám annak tudatában, hogy egy küldetésre átlagban kb. 1 órát szánunk, sőt később ennél jóval többet, már nem is annyira fukar a helyzet (sőt még nem is beszéltünk az utána következő multis meccsekről). A sztori elég érdekes, bár fordulatokban meglehetősen szegény. Egy idő elteltével nemcsak orosz elvtársainkat kell átlyuggatnunk, hanem a németekét is, akik persze megneszelik azt, hogy igazából nem az ő oldalukon állunk, de erről csitt, majd ti kibogozzátok.
A missziókban kötelezően teljesítenünk kell egy vagy több elsődleges feladatot, ám kedélyállapotunktól függően veselkedhetünk neki az egyéb másodlagos teljesítenivalónak, ezek nagyban hozzájárulnak a küldetés végén látható statisztikában elért eredményünkhöz. A célpontok megközelítése általában úgy telik, hogy fedezékből-fedezékbe, házfaltól-házfalig koslatunk sniperünkkel. A tereptárgyak kihasználására nagyon kell ügyelnünk mivel, ha láthatóak vagyunk az ellenfél számára, akkor az nagyon megnehezíti a dolgunkat, mivel az AI több mint jól teljesít. Amikor észrevesznek, nem fejvesztve iramodnak meg felénk, hanem igyekeznek körbekeríteni, ha eltalálnánk őket, akkor sebesülten félrehúzódnak. Mivel többnyire nem egyedül járőröznek, így elképzelhető, hogy egymást segítve próbálnak meg tőrbe csalni minket, esetleg hátulról vagy oldalról támadni. Továbbá piszkosul hozzáértően céloznak, ami azért is kellemetlen, mivel egy-két bekapott találat után kakukk, máris Mission Failed. Őszintén szólva sokkal gyengébb intelligenciára számítottam, és kellemesen csalódtam – bár minden egyes akciójátékban legalább ilyen AI-vel lenne dolgunk. Ügyes! Mivel TPS-sel van dolgunk, elég nagy területet beláthatunk alapból is, amit talán minősíthetünk csalásnak is, de üsse kő. Sajnos elég sokszor ütközünk bele tankokba, amelyek rendszerint egy-egy utcát, vagy kisebb negyedek őriznek – és természetesen a mi utunkat is keresztezik. Nem titok, létezik néhány fortélyos praktika is a likvidálásukra. Elsőnek talán legkézenfekvőbb némi robbanószert erősíteni az oldalukra, amelyet jól megfontolt gerillataktikával lehet véghezvinni (tehát fedezékből ki, sprint, TNT felerősít, sprint vissza, majd durr), a másik pedig ügyességünktől függ: elég egy pontos lövés a harckocsi tanksapkájára és máris pukk. A single kampány befejezése után nehogy azt higgyétek, hogy máris megszabadulhattok a játéktól, ajánlom mindenki figyelmébe a játék többjátékos módját, amellyel hangulatos DM csatározásba vehettek részt. Gyakorlatilag ez úgy működik, hogy összeeresztenek egy rakás képzett és képzetlen sniper-jelöltet és uccu neki, mehet a harc a dögcédulákért. A tapasztalatlan játékosok inkább kerüljék az ilyesfajta harcokat, mert a sorozatos kudarcélmények könnyen rossz kedélyállapotot okozhatnak.
Bár megkérdőjelezhetetlenül szépszámú fegyverarzenált vethetünk be a nemes cél érdekében, mégis leginkább távcsöves puskánkra hagyatkozhatunk. Mindenek előtt megfelelő fedezéket kell találnunk (a képernyőn látható százalékos kijelző mutatja mennyire vagyunk észrevétlenek), ahol egyúttal remekül rá is láthatunk a kiszemelt célpontra. A pontos lövés beviteléhez figyelembe kell vennünk, hogy a program tekintettel van a ballisztikára, kimerültségünkre, a szélerősségre – értelemszerűen sokkal pontosabban célzunk fekve, mint guggolva, vagy állva. Minden sikeres találat után pontot kapunk, attól függően, hogy milyen messziről, milyen testrészre találva, mozgó, vagy éppen álló célpontra lőttünk-e. Néha még egy max payne-szerű animáció során csodálhatjuk meg a bevitt találatot, oly módon, hogy a kamera lassítva követi a golyó útját egészen a becsapódásig.
A grafika olyan amilyen. Bár vétek lenne rámondani, hogy rút, de tény, hogy fényévekkel elmarad a mai elvárható színvonaltól. Köszönhető ez talán a kicsit hosszúra nyúlt fejlesztési időnek, ám az alacsony poligonszám, a karakterek mozgásának darabossága és a kopottas textúrák inkább a két évvel ezelőtti színvonalra tehetőek, csakúgy mint a gépigény. Egy Directx 8-as VGA már teljes fényében képes kiszolgálni a grafikai engine-t. Persze vannak kiemelkedő pontjai is a látványnak, teszem azt a víz tükröződése, amely bár nem a manapság divatos shader-eljárásoknak köszönhető, mégis hangulatos. A harcban álló város zörejei, távoli robbanások hangjaival nincs is baj, mi több a figyelmesebbek meghallgatják a Sztálin-orgona (avagy Katyusa) csodás muzsikáját.
Az év nagyágyúit várva kellemes lövöldözést szolgáltathat a Sniper Elite. Igazából én kicsit realisztikusabb játékot vártam, de a félig arcade játékmenet sem üt vissza, annál is inkább, hiszen legalább így nem vált frusztrálóvá, csupán elegendő kihívás rejtezik benne az okosan belőtt nehézségi szinteknek köszönhetően. A bugok persze nem maradtak ki, mi több olyan amatőr bakik is felütötték a fejüket, mint az egymásba/tereptárgyba ragadó testek, valamint az irányítás szempontjából előnytelen helyen rejtőző néhány billentyű, de mindezek sem csorbítják le a kitűnő hangulatot. A végére a szokásos közhely maradt: törekedjetek az egy lövés – egy halál szituációkra.
A Rebellion neve valószínűleg elég kellemesen csenghet a tapasztalt öreg rókáknak is, mivel belegondolniisnehézhátmégmegszámolni évvel ezelőtt egész tűrhető kis gammával örvendeztették meg a publikumot, melynek neve számomra mindmáig kultikus értelmet nyert: Aliens vs. Predator. Azután néhány konzolos kitérő után nagy dobásként aposztrofálva visszatértek a halovány végeredményű Judge Dredd: Dredd vs. Death-el, egyedüli pozitívuma tehát az volt, hogy könnyen el lehetett felejteni. A hírnév tehát megtépázódott, ideje volt már előrukkolni a kezdetekhez hasonló projecttel, erre most a Sniper Elite vállalkozik. Az ötlet nem saját maguktól pattant ki a srácok fejéből, hanem a munkálatokra a kiadó kérte meg őket. Az egyedüli kritérium csak azt volt, hogy szép legyen és jó, meg második világháborús. A mai, enyhén szólva telített piacra berobbanni már kevés lenne egy szimpla FPS-el, ezért kellett megdolgoztatni az agyacskájukat. Mi kell a népnek? Csapatharc? Ugyanmár! Hát mesterlövész, aki egyszál magában, terepszín felszerelésben gubbaszt távcsöves puskájával a kezében valaha szebb napokat látott lebombázott berlini bérház fedezékében. Kis lopakodás, kis 500 méterről kilövöm az orosz bibircsókját az orráról és máris itt a fogyasztható produktum. Kell ez nekünk? Miazhogy.
A játék elején kiválaszthatjuk derék orvlövészünk nekünk tetsző skinjét a szépszámú választékból, majd bökhetünk a tudásunknak legmegfelelőbb nehézségi szintre (megjegyzem, igazi szívdobogós adrenalinlöketet csak Sniper Elite nehézségen fogunk átélni, míg könnyű szinteken nem lesz más az egész játék, mint gyerekes kacsavadászat) és máris zuhogó esőtől mocskos, romos Berlinben találhatjuk magunkat. Na álljunk meg egy pillanatra! Az első idegesítő momentummal már itt találkozunk, nevezetesen ennyire idegesítő tutorial résszel én már régen nem találkoztam. Az még hagyján, hogy a tanítandó hint-ek a képernyő közepén jelennek meg, de hogy átlagban fél percenként kimerevedik ettől a képernyő, ergo minden pause-álódik, az alaposan felcseszte az agyam. Az oké, hogy egy ilyen taktikus játékban létszükséglet minden kis funkció bemagolása, de könyörgöm ezek elfértek volna a képernyő sarkán is. Ezen a apró momentumon még sikeresen átsiklottunk, akkor érezhetünk rá a stuff érdemi részére. Ahhoz, hogy a feladatokkal tisztába legyünk, azaz, hogy miért is cselekszünk így és így, nem árt áttanulmányoznunk a kerettörténetet sem. Egy német mesterlövészbe oltott amerikai kémet alakítunk, aki beépülve az utolsókat rúgó náci hadseregbe különböző topszékletes…ööö, topsecret-es dokumentumokat kell zsákmányolnunk a Vörös Hadseregtől (a germánoktól hébe-hóba, ők már lefőtt kávé az USA számára), avagy rosszarcú fejesek fejét kell célkeresztünk közepébe vennünk, esetleg fel kell robbantanunk jónéhány munícióval megrakott járművet stb. Munkánkat nehezítendő, nem árt életben maradnunk a nem éppen otthonos háborús övezetben, ahol minden sarkon veszély (értsd: legalább egy harckocsi, vagy egy szakasz katona) les ránk. Nem mondom megadta az alaphangulatot a percenként az utcákon becsapódó tüzérségi lövegek hangja és látványa, és a fejünk felett elhúzó repülőgéprajok. A csekély számú (9) egyjátékos pálya elsőre talán kevésnek tűnhet, ám annak tudatában, hogy egy küldetésre átlagban kb. 1 órát szánunk, sőt később ennél jóval többet, már nem is annyira fukar a helyzet (sőt még nem is beszéltünk az utána következő multis meccsekről). A sztori elég érdekes, bár fordulatokban meglehetősen szegény. Egy idő elteltével nemcsak orosz elvtársainkat kell átlyuggatnunk, hanem a németekét is, akik persze megneszelik azt, hogy igazából nem az ő oldalukon állunk, de erről csitt, majd ti kibogozzátok.
A missziókban kötelezően teljesítenünk kell egy vagy több elsődleges feladatot, ám kedélyállapotunktól függően veselkedhetünk neki az egyéb másodlagos teljesítenivalónak, ezek nagyban hozzájárulnak a küldetés végén látható statisztikában elért eredményünkhöz. A célpontok megközelítése általában úgy telik, hogy fedezékből-fedezékbe, házfaltól-házfalig koslatunk sniperünkkel. A tereptárgyak kihasználására nagyon kell ügyelnünk mivel, ha láthatóak vagyunk az ellenfél számára, akkor az nagyon megnehezíti a dolgunkat, mivel az AI több mint jól teljesít. Amikor észrevesznek, nem fejvesztve iramodnak meg felénk, hanem igyekeznek körbekeríteni, ha eltalálnánk őket, akkor sebesülten félrehúzódnak. Mivel többnyire nem egyedül járőröznek, így elképzelhető, hogy egymást segítve próbálnak meg tőrbe csalni minket, esetleg hátulról vagy oldalról támadni. Továbbá piszkosul hozzáértően céloznak, ami azért is kellemetlen, mivel egy-két bekapott találat után kakukk, máris Mission Failed. Őszintén szólva sokkal gyengébb intelligenciára számítottam, és kellemesen csalódtam – bár minden egyes akciójátékban legalább ilyen AI-vel lenne dolgunk. Ügyes! Mivel TPS-sel van dolgunk, elég nagy területet beláthatunk alapból is, amit talán minősíthetünk csalásnak is, de üsse kő. Sajnos elég sokszor ütközünk bele tankokba, amelyek rendszerint egy-egy utcát, vagy kisebb negyedek őriznek – és természetesen a mi utunkat is keresztezik. Nem titok, létezik néhány fortélyos praktika is a likvidálásukra. Elsőnek talán legkézenfekvőbb némi robbanószert erősíteni az oldalukra, amelyet jól megfontolt gerillataktikával lehet véghezvinni (tehát fedezékből ki, sprint, TNT felerősít, sprint vissza, majd durr), a másik pedig ügyességünktől függ: elég egy pontos lövés a harckocsi tanksapkájára és máris pukk. A single kampány befejezése után nehogy azt higgyétek, hogy máris megszabadulhattok a játéktól, ajánlom mindenki figyelmébe a játék többjátékos módját, amellyel hangulatos DM csatározásba vehettek részt. Gyakorlatilag ez úgy működik, hogy összeeresztenek egy rakás képzett és képzetlen sniper-jelöltet és uccu neki, mehet a harc a dögcédulákért. A tapasztalatlan játékosok inkább kerüljék az ilyesfajta harcokat, mert a sorozatos kudarcélmények könnyen rossz kedélyállapotot okozhatnak.
Bár megkérdőjelezhetetlenül szépszámú fegyverarzenált vethetünk be a nemes cél érdekében, mégis leginkább távcsöves puskánkra hagyatkozhatunk. Mindenek előtt megfelelő fedezéket kell találnunk (a képernyőn látható százalékos kijelző mutatja mennyire vagyunk észrevétlenek), ahol egyúttal remekül rá is láthatunk a kiszemelt célpontra. A pontos lövés beviteléhez figyelembe kell vennünk, hogy a program tekintettel van a ballisztikára, kimerültségünkre, a szélerősségre – értelemszerűen sokkal pontosabban célzunk fekve, mint guggolva, vagy állva. Minden sikeres találat után pontot kapunk, attól függően, hogy milyen messziről, milyen testrészre találva, mozgó, vagy éppen álló célpontra lőttünk-e. Néha még egy max payne-szerű animáció során csodálhatjuk meg a bevitt találatot, oly módon, hogy a kamera lassítva követi a golyó útját egészen a becsapódásig.
A grafika olyan amilyen. Bár vétek lenne rámondani, hogy rút, de tény, hogy fényévekkel elmarad a mai elvárható színvonaltól. Köszönhető ez talán a kicsit hosszúra nyúlt fejlesztési időnek, ám az alacsony poligonszám, a karakterek mozgásának darabossága és a kopottas textúrák inkább a két évvel ezelőtti színvonalra tehetőek, csakúgy mint a gépigény. Egy Directx 8-as VGA már teljes fényében képes kiszolgálni a grafikai engine-t. Persze vannak kiemelkedő pontjai is a látványnak, teszem azt a víz tükröződése, amely bár nem a manapság divatos shader-eljárásoknak köszönhető, mégis hangulatos. A harcban álló város zörejei, távoli robbanások hangjaival nincs is baj, mi több a figyelmesebbek meghallgatják a Sztálin-orgona (avagy Katyusa) csodás muzsikáját.
Az év nagyágyúit várva kellemes lövöldözést szolgáltathat a Sniper Elite. Igazából én kicsit realisztikusabb játékot vártam, de a félig arcade játékmenet sem üt vissza, annál is inkább, hiszen legalább így nem vált frusztrálóvá, csupán elegendő kihívás rejtezik benne az okosan belőtt nehézségi szinteknek köszönhetően. A bugok persze nem maradtak ki, mi több olyan amatőr bakik is felütötték a fejüket, mint az egymásba/tereptárgyba ragadó testek, valamint az irányítás szempontjából előnytelen helyen rejtőző néhány billentyű, de mindezek sem csorbítják le a kitűnő hangulatot. A végére a szokásos közhely maradt: törekedjetek az egy lövés – egy halál szituációkra.
Extra hangulattal!!!!!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.