Call of Duty: Modern Warfare III teszt

Miután az elmúlt években szinte az összes létező konfliktust és korszakot rebootolta a Call of Duty - beleértve a második világháborút, a hidegháborút és a modern kort -, maradt az, amire leginkább ráharaptak a játékosok. Ami pedig a 2019-ben útjára bocsájtott Modern Warfare lett, és négy éven belül trilógiává bővült a Task Force 141 globális tisztító hadjárata. Mindenki ismeri a megjelenést megelőző aggasztó jeleket, a pletykák szerint a Sledgehammer Gamesnek csupán 16 hónapja volt összerakni az egyjátékos kampányt a megszokott három év helyett, miközben fentről szóltak, hogy bocsi, mégsem DLC készül, és a korábbi mexikói témaválasztás helyett Price kapitányék sztoriját kéne folytatni a lehető leghamarabb, főgonosznak meg tegyétek meg Makarovot. Lehetett sejteni, hogy itt bizony valami félre fog menni. Hát félre is ment.

Habár Aaron Halon stúdióvezető tagadta a vádakat, igazából nagyon látszik a kampányon, hogy egy sebtében összedobott, átfogó narratív ívet nélkülöző, sokszor mindenféle izgalomtól mentes nyúlfarknyi adalék lett. Annak ellenére, hogy a fejlesztőket túlóráztatták és nem ritkán hétvégén is dolgozniuk kellett. De minek? Ezért? Persze mondhatjuk, hogy a Call of Dutyban nem a sztorimód a lényeg, hanem a multi és minden más, de kétségkívül a széria mélypontjára jutottunk.  Ami hangsúlyozzuk, mindez nem a fejlesztők hibája, hiszen ők teljesen más koncepcióban gondolkodtak, itt csak az Activision a ludas. A Moden Warfare III egy tipikus elrontott bizonyítvány, egy olyan tanulóé, aki csak az utolsó héten készül a vizsgákra, gyorsan bemagolja, amit lehet, megjegyzi a fontosabb mondatokat, hogy mégis megragadjon valami, aztán éppen csak átmegy.

Fura volt az is, hogy a játékot elindítva egy mindent átfogó menübe kerülünk. A Call of Duty HQ célja az, hogy minden játékot egy helyen érjünk el, tisztában legyünk az aktualitásokkal. Valójában viszont egy túlbonyolított keretrendszer az egész, amibe már nem is fértek bele a pár éves részek, mert azokat továbbra is külön kell működésre bírni a Battle.netről. Jó, hogy a Warzone és a Modern Warfare III közös felületet használ, valójában viszont csak egy újabb hirdetési tábláról van szó, ahol mindig képben lehetünk, hogy milyen új unikornisos, nyuszifüles és trendi rapperes bundle jelent meg a Store-ban, amire elverhetjük a drága CoD-pontjainkat. Szóval a legkevésbé sem arról szól, hogy gyorsan megtaláljuk és elindítsuk a kedvenc módunkat.

A kemény 70 euróért kínált élménycsomag a jól ismert tartalmat hozza, a kampányon felül ott van a multiplayer és a jelentős átalakuláson átesett zombimód is, annál se többet, se kevesebbet. Na, azért ez nem teljesen igaz, mert inkább kevesebbet, mert az idei koncepció az újrahasznosításról szól (pont a minap olvastam egy üdítős palackon, hogy “ez a csomagolás nagymértékben újrahasznosítható”, pont ez igaz a CoD-ra is). A kampány viszont nem olyan nagymértékű, mint amire számítottunk, pedig elvégre arra hivatott, hogy narratív csúcspontként lezárja a trilógiát. Csúcspontnak csúcspont, ez vitathatatlan, csak éppen lefelé.

A négy órás hullámvasút végére nem lettem elégedett, oké, megnyitottam a multiba az operátorokat, dühöngtem egy sort a logikátlan és összecsapott befejezésen, de komolyan, sokkal kíváncsibb lettem volna a Sledgehammer kukázott mexikói kampányára, amiből biztos átvettek részleteket az MW3-ba is, lévén néhány jelenet a Sicario filmre emlékeztetett. Mert hiába hozták vissza a széria hírhedt főgonoszát, Vladimir Makarovot és Shepherd tábornokot, igazából egyik karakterben sincs meg az a potenciál, aminek lennie kéne. Van egy terroristánk, aki eddig bujkált, most világuralomra akar törni egy félkatonai szervezet élén, aztán jön a Task Force 141 Price-szal, Soappal, Ghosttal és Farrah-val kiegészülve, hogy aztán loholjon utána és oltsa a felszított tüzet. Az egyik helyszínről ugrálunk a másikra, egyszer havas erdőkben lopakodunk, máskor már a földgolyó másik szegletében csobbanunk a víz alá.

A történet pedig meg-megrogy a sok egymásra dobált pálya alatt, hiába is kapaszkodnánk valami átfogó narratívába, gyorsan elveszítjük a fonalat, és ezen még a relatíve okosan megrendezett átvezető jelenetek sem segítenek. Hiszen nincs a karakterekben semmilyen elismerésre méltó motiváció, nem is kötődünk hozzájuk egy percig sem. Makarov pedig jól elbújik a háttérben, és ugyan találunk egy repülőn játszódó, a hírhedt No Russianra hajazó küldetést is, de korántsem olyan polgárpukkasztó és drámai megvalósításban, mint ahogy azt az eredeti MW2-ben láttuk. Tény, hogy nehéz hozni azt a színvonalat, amit a szériában már megszoktunk, hiszen szinte minden láttunk már, ami egy háborús- vagy kémfilmbe illik, és jól tudta ezt a Sledgehammer is, ezért hozta be az Open Combat küldetéseket.

A nyitottabb, de attól még szűkös térképen zajló küldetések jól megtörik a hagyományos, lineáris missziók sorát, itt aztán vissza is kell vennünk a pörgésből, még ha csak pár percig is. Papíron szabad kezet kapunk a térképen fellelhető, előre meghatározott célok teljesítéséhez, de valójában indokolatlanul lassítja az egész tempót, és hiába kell beszivárognunk különféle dokumentumokat ellopva, bombákat és helikoptereket hatástalanítva a bázisokra, a végén úgyis tűzijátékba fordul az egész. Mert úgy is megoldható az egész, és lapozhatunk tovább. Oké, néhány elszórt rejtekhelyet ugyan felkutathatunk, de annyira nem marasztalóak ezek a küldetések, hogy a szükségesnél egy perccel is tovább maradjunk ott, újrajátszani meg pláne nem akarjuk őket. Érezhető, hogy töltelékként kerültek bele a kampányba a sandbox missziók, de ha a tészta alapból száraz, nem ez a nyúlós és íztelen valami fogja feldobni a süteményt.

Persze amikor hagyományos lövöldözésre kerül sor, hozza a kötelezőt a kampány, annak minden nyűgjével együtt. Értem ezalatt a továbbra is síkhülye mesterséges intelligenciát mind az ellenfelek, mind a csapatunk részéről. Előbbiek hagyják magukat lemészárolni, összevissza szaladgálnak a fedezékek között, még véletlenül sem úgy helyezkednek, hogy ne lássuk rájuk. Utóbbiak pedig nem kezdenek magánakcióba, szigorú arccal lövik a semmit, meghagyják nekünk, hogy mi végezzük el a munka oroszlánrészét, rosszabb esetben a mi tűzvonalunkba kerülnek. Igazából ez mindegyik CoD-ra elmondható, de az MW3-ban mintha hatványozottan is látványosabbak lennénk ezek a hiányosságok.

Mondhatnánk, hogy a multiplayer majd szépen megmenti az összképet, de akkor hazudnánk. Az rendben van, hogy a nosztalgiázó veteránoknak kedveznek az alapból elérhető 16 térképpel, hiszen ezek mindegyike a 2009-es Modern Warfare 2-ből kerültek ki, átdolgozott formában, beleértve a Rustot, a fegyverhúzásra hasznos Shoothouse-t, az egészen lehengerlő Terminalt, a Scrapyardot, a Favelát és így tovább. Az új arcuk pedig pofás, könnyebb is a belerázódás a rajongóknak, hiszen már ismerik a búvóhelyeket és az útvonalakat, ám attól még nincsenek teljesen új pályák, ami pedig azért elvárható lenne. Kétségkívül a felhozatal bővülni fog az érkező szezonok során, de attól még értitek: riszájkling az egész.

Maga a gunplay továbbra is non-plusz ultra, lehengerlő, zsigeri, ádáz, ahogy lenni kell, amiért milliókat ültet a kanapéra. Főleg most, amikor még gyorsabb lenne az egész, a becsúszást meg lehet szakítani, van egy átmenet az ADS és a csípőből lövés között, mindenre rááll a kéz, gyorsan előjönnek az évtizedek alatt berögzült reflexek. Ha mást nem is, a készítők azt nagyon jól tudják, hogy mitől döglik a légy, mi van nekik, ami másnak nincsen, miért van még mindig csúcson a Call of Duty multiplayere. És pofátlanul lehet beárazni a skineket, mert a mai gyerekek ilyenek, szeretnek kitűnni a közegből, vagy éppen ellenkezőleg: olyan sötét operátort vesznek, ami már szinte pay-to-win.

Az alapból elérhető játékmódokban sincs semmi csavar, nem hiányzik persze a TDM, Free-for-All, Search and Destroy, Domination, Hardpoint, Headquarters és társai sem, és külön öröm, hogy már a megjelenés napján választhatunk HC módot is, ha valamiért nincs ínyünkre, hogy a Core-ban mindenki HP-ját 150-re tornászták fel. A vadonatúj Cutthroat mód meglepően jól vizsgázott: egy 3v3v3-as felállású vérontásról van szó, amiben az a csapat nyer, amelyik az összes riválisát megöli, vagy a legtöbb pontot összegyűjti. Lehet, hogy a Gun Game óta ez a legötletesebb mód, hiszen lehetőség van két csapatnak összejátszani egymással a harmadik ellen kimondva, vagy kimondatlanul - hogy aztán a végén maguk között döntsék el az elsőséget.

Ha a Ground War kiterjedt ütközeteit túl nagynak találod, és hidegen hagynak a járművek is, akkor az Invasionban megtalálod a számításodat, hiszen ez “csak” 20v20-as felállású móka, cserébe viszont folytonos az akció, olykor igazi káosz. Sokan viszont nem örültek a WW2-ben debütáló War módnak, amiben két csapat indul egymás ellen különféle célokat teljesítve - például egy tankot elkísérni a pálya egyik végéből a másikba, vagy szimpla kontrollpontokat elfoglalni -, az egyikük támad, a másik védekezik lőtornyokat, tankcsapdákat lepakolva, majd a kör végén felcserélődnek a szerepek.

Nem mindig egyértelmű a győzelem, hiszen hiába hatástalanítod a páncéltörő rakétákat, a pontok elfoglalása további extra időbe telik, ami olykor nem fér bele. Anno gyorsan elnéptelenedett ez a mód, egyelőre viszont jól elfér a többi mellett, és az Overwatch hasonló módja bebizonyította, hogy itt a csapatmunka és átgondolt taktika nélkül nem megyünk semmire (nesze neked nyilvános lobby). Persze a TDM-Hardpoint-Domination szentháromságot nem hanyagoltam sokáig miatta, főleg, hogy csak jelenleg egyetlen térkép elérhető a Warhoz.

Újabb érv volt a folytatás mellett, hogy az MW2-ben megszerzett skinjeinket, fegyvereinket áthozhatjuk ide, ám jelen állás szerint nem érdemes a korábbi mordályokkal lövöldözni, hiszen érezhetően nerfelték őket. A mostani felhozatal darabjai határozottan hatékonyabbak (komolyan, van olyan is, amivel szinte minimális a recoil), több XP is jár értük, de remélem a nagy kedvenceket is bevethetők lesznek, ha lecseng az újdonság varázsa. Igy is elég sok időt elvesz, mire a legtöbb fegyverfejlesztést és kiegészítőt megnyitjuk, egy-egy irányzékhoz például más fegyót kell húzni ahhoz, hogy rápakolhassuk a kedvencünkre. Annyit könnyítettek a fejlesztők, hogy néhány alkatrészt napi küldetések teljesítésével is feloldhatunk, ezek mindig változnak, már csak ezért is érdemes belépni mindennap.

A perkrendszer is átalakult, és visszatért a Ninja Perk a hátulról lerohanós taktikát követő játékosok (mint én) legnagyobb örömére. Persze, most egy-egy bónusz módosítót kevlármellényhez, kesztyűhöz, maszkhoz rendeltek - ezeket cserélgetjük a meccsek elején, mintha csak fegyvereket választanánk. Igazából mindegy, hogyan pakoljuk be, a lényegen nem változtat, csak hát ez is hosszú-hosszú időbe telik, mire minden elérhetővé válik, nem bántam volna, ha az Overkill perket, amivel két elsődleges fegyver lehet nálunk, előrébb sorolták volna. A Gunshmith is kiegészült az utángyártott, feketepiaci kiegészítőkkel, ami végül nem egy nagy durranás, viszont látszik, hogy az évek alatt a fegyverek testreszabhatósága könnyebb lett, noha még így is elveszhetünk a részletekben nagyon is. De ez benne az öröm.

RangerFox PlayStation 5-ös különvéleménye:

"Az Activision szerencsére megtartotta azt a jó szokását, hogy különösebb technikai probléma nélkül adta ki az aktuális év új Call of Duty-játékát. Nincs ez másként a Modern Warfare III-mal sem, ugyanakkor ez részben annak is köszönhető, hogy technikai fronton szinte teljes mértékben megegyezik az előző évi résszel. Ahogy az elvárható, vajsimán fut PlayStation 5-ön a játék dinamikus 4K felbontás mellett 60 fps-sel, bekapcsolt vSync opcióval. Ez alól egyedül az egyjátékos mód átvezető videói képeznek kivételt, ezeket ugyanis csupán 30 fps, valamint kissé túltolt film grain effektus mellett élvezhetjük.

Aki rendelkezik megfelelő megjelenítővel, annak elérhetővé válik a játékon belül a 120Hz képfrissítési opció. Ezt a célértéket azonban legtöbbször csak a belső zárt tereken tudja elérni a játék, amint nyílt terepre érünk, vagy nagyobb tűzharcba keveredünk, egyből leesik az fps 90 körüli értékre. Szerencsére a VRR-támogatásnak köszönhetően ebből a gyakorlatban nem sokat fogunk észre venni, összességében elégedettek lehetünk a játék technikai oldalával.

Természetesen ahogy az előző részek, úgy a Modern Warfare III is kihasználja a DualSense kontroller nyújtotta lehetőségeket: az adaptív ravaszok és a haptikus visszajelzés minden fegyvernél más élményt nyújtanak, és extra teret adnak az immerziónak. Ezen felül ebben a részben is helyet kapott egy FOV-csúszka, mely különösen a multiplayer-módban nyújt előnyt a játékosoknak. Többjátékos-módban egyébként nem találkozunk kirívó problémákkal, néha beragad a matchmaking, azonban ezt egy újraindítással könnyedén orvosolhatjuk. A balansszal, illetve a kedvezőtlen spawnokat okozó problémákkal pedig már javában foglalkozik a Sledgehammer csapata." - RangerFox

Szintén évek óta visszatérő probléma a képességalapú partnerkereső (SBMM) működése. Vagyis könnyen előfordulhat, hogy zsinórban hozunk le győztes meccseket, máskor olyan lobbiba dob a rendszer, ahol szó szerint másodpercenként esünk-kelünk. Sikerélményre legalább ugyanannyi frusztráló kudarc jut - ez a Call of Duty menete az elmúlt néhány évben. Persze a sokadik reménytelen meccs után megint jön pár domináns kör, és ez rotálódik újra és újra.

Nem tudunk ellene tenni semmit, legfeljebb szándékosan rontunk el egy-egy mérkőzést egy leendő jobb kör reményében, de azzal csak a társainkkal tolunk ki. Kétségtelen, hogy így sikerélményhez juthatnak a szerényebb képességekkel megáldott játékosok is, szemben azokkal, akik tisztában vannak a skilljeikkel, mégsem “adja” nekik. Ördögi kör ez, együtt kell élni vele. Nem véletlenül hangsúlyozták az XDefiant fejlesztői, hogy ilyen tisztességtelen matchmaking nem lesz az oldschool kompetitív élményre épülő játékukban.

A zombimód is átalakult, pontosabban az előző részben megismert kivonásos DMZ-vel ötvözték, ahol háromfős csapatok indulnak a Warzone térképén, különféle küldetéseket teljesítve fegyvertervrajzokért és más cuccokért, miközben az élőholtak az életükre törnek. Néhány átvezető jelenet hivatott összekötni az eseményeket, leginkább sikertelenül, a lényeg úgyis az, hogy egyre beljebb haladunk a térképen, irtsuk az egyre erősebb zombikat - néhányuk igazi behemót, mások páncélt is hordanak. Rengeteg alrendszer hivatott kitolni a szavatosságot, gyűjthető extra és fejlesztések, amiket vagy sikerül időre kimenekíteni az időszakosan érkező helikopterekkel, vagy nem.

Ha igen, akkor a következő nekifutáskor már előnyből indulunk, máskülönben minden zsákmányt elvesztünk. A nehézség igen kemény, egy megfelelő háromfős csapat nélkül nincs is rá sanszunk, hogy komolyabb sikereket érjünk el, főleg, ha mindenféle előképzettség nélkül ugrunk bele. Meg aztán az egyensúllyal is akadnak gondok. A régi idők jól működő zombimódjához képest egy feleslegesen túlbonyolított, fókuszálatlan, “mindent bele, hátha működik” elven felépülő DMZ-variánssal lett dolgunk. Kérjük szépen vissza a régit!

A látvány szerencsére a toppon van, és még jól is fut - jobban, mint a Modern Warfare II a megjelenést követően, stabilan hozza a 130-140 fpst egy GeForce RTX 3070-nel. Remélem, hogy a játék nem követi az előző részek tendenciáját, azaz a nagyobb frissítés után mindig rosszabbul futott, bár most is vannak olyan napok, amikor a szerverek nem bírják a terhelést és a lag szinte folyamatos. Apróság, de már a meccsek végén nem kell olyan sokáig bámulni az eredményjelzőt és a megszerzett jutalmakat és Battle Pass progressziót, rögtön haladunk tovább. A fegyverhangok terén viszont némileg visszalépés történt, legalábbis az én fülemnek kicsit erőtlen néhány mordály ropogása az előző részekhez képest, de ez tényleg apróság.

Szóval az ítélet nem meglepetés, csakis az Activision kapkodásának eredménye, amiért mindenképp addig akarta ütni a vasat, amíg lehet. Mert a Modern Warfare III behozott új tartalmai simán elmentek volna annak, aminek eredetileg is szánták: egy szimpla DLC-nek az MW2-höz. Csapnivaló kampány, koncepciótlan zombimód és megbízható multiplayer - így áll most a játék mérlege. Nagyon is helytálló a cikkben már említett üdítős palackos hasonlat: játék minden eleme nagyobbrészt újrahasznosított elemekből épül fel, ami nemcsak a kampányra értendő, hanem a multis térképlistára is. Tény, hogy megjelenést követő első héten tapasztalat spawn-problémák idővel megoldódnak, ahogy a szezonok is elhozzák a hőn áhított új térképeket, a fegyvereket nerfelik vagy buffolják frissítésről frissítésre, nyilván az újakat helyezik előtérbe a régiek helyett, aztán változik minden, hiszen live service-ről van szó, semmi sem marad örökre meta, semmi nem marad kőbe vésve. Reméljük ez igaz lesz az Activision üzletpolitikájára is, és most, hogy a Microsoft felvásárolta a kiadót, lesz valaki, aki visszafogja a gyeplőt és hagyják érlelődni a terméket, és nem facsarják ki az utolsó cseppet is belőle. 

A Call of Duty: Modern Warfare III PC-re, Xbox One-ra, Xbox Series X/S-re, PlayStation 4-re és PlayStation 5-re jelent meg. Mi PC-n és PS5-ön teszteltük, a kódért köszönet a Magnew Games és a Sony csapatának!