Emio - The Smiling Man: Famicom Detective Club teszt

Már a 2024-es év elején érkezett Another Code: Recollection során is ki kellett emelni a Nintendo kettős személyiségét a kiadásra kiválasztott játékok esetében, de az Emio: The Smiling Man kapcsán ezt talán duplán, aláhúzva érdemes megtenni. Mert ugyan utólag visszatekintve egyértelmű jel volt az első két epizód felújítása és lokalizálása 2021 tavaszán, de 35 évnyi pihenő után egy hivatalos harmadik felvonás megjelenése nem feltétlen az a dolog, amit a leginkább lehet borítékolni előre. Főleg nem úgy bevezetve, ahogy az a Nintendótól rendkívül szokatlan: egy közösségi média centrikus kampánnyal, amely egy találgatás spirált elindító online diskurzusból jutott el a teljes bemutatásig, és aztán egy szuperrövid, alig egy hónapos kampány után a megjelenésig.

Az Emio - The Smiling Man: Famicom Detective Club ennek megfelelően se nem egy külső nézetes horror-, se nem egy erőszakcentrikus akciójáték, hanem a Famicom Detective Club család legújabb tagja - azaz elsősorban visual novel, másodlagosan pedig kalandjáték, vagy legalábbis nyomokban tartalmazza annak elemeit. Főszereplői emiatt egyáltalán nem ismeretlenek, az Utsugi magánnyomozó iroda fiatal, a korábbi felvonásokban debütált, immáron 19 éves detektívje, elsődleges társa, az áldozati érintettségi szerepet nyomozóira cserélő Ayumi Tachibana, valamint az irodát vezető Shunsuke Utsugi mind ismerősként tér vissza. Ahogy az Emio - The Smiling Man központi ügye is: miután egy középiskolás fiú holttestére bukkannak egy városszéli ipari helyszínen, fején egy mosolygó fejet ábrázoló papírzacskóval, ismét előkerül Emio, a “mosolygó ember” legendája, aki maradandó vigyort aggaszt a sírásból kizökkentett áldozataira. És ezt tettekkel is tudja igazolni, 18 évvel korábban ugyanis hasonló mód végezte három áldozat, ám a gyilkost soha sem kapták el - és most nagyon úgy tűnik, hogy egy hosszú vakáció után visszatért, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta…

Ez pedig a legújabb Famicom-epizódról is elmondható, amely a remake alapjaira építkezve meséli el történetét, annak minden előnyével és hátrányával, azaz a közel 10-12 órás játékideje során karakter- és párbeszéd centrikus megvalósítással, ahol minden egyes képernyő egyfajta megoldandó akadály. Ez szinte minden esetben egy újabb nyom megszerzését jelenti, amely elsősorban beszélgetések útján történik, nagy ritkán pedig az aktuális helyszín, vagy az ott tartózkodó személyek megvizsgálásával. Az ehhez szolgáló keretrendszer pedig sajnos szinte semmit sem változott a két remake, tágasabb értelemben véve pedig a sorozat kezdete óta. A “kérdezés / hallgatás” opció használatával kell egy listából kiválasztani egy-egy kulcsszót, és végighallgatni a másik fél válaszát - az esetlegesen újabb pontokat nyit meg, vagy támpontot ad a következőnek felfedezendő helyszín kapcsán.

Csakhogy ezúttal sincs jelzés arra, ha egy-egy ilyen pont kimerült, vagy még további válaszokat rejt, így újra és újra próbálkozni kell - ha pedig nem jön be, ugyanez vonatkozik a további menüpontokra, mint a megvizsgálás, mellyel nem csak a környezet egy-egy eleme, de egy komplett szereplő is megtekinthető, és néha ez lendít tovább, vagy esetleg egy tárgyi bizonyíték megmutatása, akár többször is. Emiatt a játékidő egy jelentős részét ez a meglehetősen repetitív és minden szempontból idejétmúlt menü csiki-csuki teszi ki, ami minden szempontból érthetetlen: ugyanezen hibától szenvedett mind az eredeti, mind a remake is, így bőven lett volna idő javítani és változtatni rajta, főleg, mert a műfaj is számos megoldást kínált erre az elmúlt két évtized során.

Az Emio történetvezetése ennek okán olyan érzést kelt, mintha egy futószalagon húznának: minden képernyő egy pont, ahol a szalag megáll, és egészen addig nem visz tovább a következő pontig, míg nem sikerül feloldani a torlaszt. Ez nem csak az amúgy is gleccsersebességű tempót akasztja meg, ahol komplett fejezetek futnak végig érdemi történés és előrelépés nélkül, de megtöri a dialógusok életszerűségét is, hiszen mindenki egy helyben állva várja, míg minden mondanivalóját ki nem adhatja magából. Ráadásul a visual novel oldal túlsúlya miatt a nyomozó szerepkör illúziója se marad meg túl sokáig, hiszen a történetre ráhatása a játékosnak nincs, és az extrémen korlátozott interakciós lehetőségek miatt - ami szintén a sorozat immáron védjegye - sem a szabadság, sem a kihívás vádja sem állja meg a helyét vele szemben.

Ugyanakkor maga a rejtély kibontása, annak sokszor kellemesen lassú tempója, a világot benépesítő színes egyéniségek egész sora mindenért kárpótol - és ez arra a húsba vágóan érzelmes, néhány ponton gyomorforgatóan erőszakos epilógusra különösen igaz, amely nem csak a történetet zárja le teljesen, de a megválaszolatlan kérdések mindegyikére is gyógyírt hoz, úgy tolva tovább a stáblista felé, hogy arra csak néma döbbenettel lehet reagálni. A rejtély és a gyilkosságsorozat felépítéséhez pedig az elsőrangú tálalás is hozzájárul: az aprólékosan kidolgozott, valamennyire animált karakterek új szintet képviselnek a műfajban, ahogy a meseszép helyszínek, a szupererős zene, és az egészen parádés japán szinkron is. Ennek okán az Emio – The Smiling Man: Famicom Detective Club minden hibája, idejétmúlt rendszere, az interaktivitást minimalizáló történetmesélése ellenére műfajának egy olyan alapműve és modern klasszikusa, amely túlságosan lassan és későn ér révbe, de mikor lehorgonyoz, pont akkora megdöbbenést kiváltva teszi, mint egy nevető fejjel felruházott papírzacskós ember látványa - egészen az utolsó leheletig.

Az Emio - The Smiling Man: Famicom Detective Club kizárólag Nintendo Switchre jelent meg. A játék demója elérhető az eShopban, amely az első 3 fejezethez nyújt hozzáférést.