Nagy meglepetést okozott köreinkben a nyár elején boltokba került Attack on Pearl Harbor. Jól ismert téma alapján készült, egyszerű repülő szimulátorról van szó, mégis abbahagyhatatlan, ha elkapja az embert a folyamatosan tüzelő géppuskák zaja. Csak kár, hogy Ben Affleck nem szerepel a játékban, mert őt még jobban szeretnénk. Mármint lelőni.
Mikor egy évvel ezelőtt bejelentették tesztünk alanyát, éppen a hátunk közepére sem kívántuk a második világháborús repülő szimulátorokat. Bizonyára emlékeztek rá, hogy akkoriban jelent meg a Ubisoft Blazing Angels névre hallgató mókája, mely összességében korrekt játék volt, azonban mint azt tudjuk: jóból is megárt a sok. Idén ráadásul boltokba került a meglehetősen jól sikerült, az AoPH-nál összetettebb, ráadásul magyar fejlesztésű Battlestation: Midway, melyhez akaratlanul is hasonlíthatnánk a játékot. Mégsem tesszük. A The Three Musketeers és a Dracula Twins című játékokról ismert Legendo Entertainment új alkotása nem akarja megváltani a világot, és éppen ezért szeretjük, nem kötünk bele.
Egyszerűségét mi sem bizonyítja jobban, hogy az egész játék egyetlen CD-n terpeszkedik, ami nem csupán az illegális játékforrásokat preferálók számára jó hír, hanem azoknak is, akik igencsak híján vannak merevlemezük értékes gigabájtjainak. Ebből kifolyólag ne is számítsunk sokra: ne várjunk professzionális szimulátort rengeteg akcióval, esetleg izgalmas és kidolgozott történettel. Elégedjünk meg azzal az árkádjátékkal, amit valójában fogunk kapni a pénzünkért.
A kampányok végigrohannak a Pearl Harbor-i eseményektől kezdve a csendes-óceáni hadszíntér összes fontosabb eseményén egészen 1945-ig: az Iwo Jima-i és a Midway-i ütközet csak egy lesz a sok közül, hiszen szám szerint ötven küldetés vár a játékosokra négy kampányra osztva. Amerikai oldalon Douglas Knox, míg a japánokat választva Zenji Yamada bőrébe bújva ismerhetjük meg a háborút két oldalról két-két hadjárat során. Komoly történet nincsen, pedig már-már azon hitbe ringattuk magunkat a kezdeti képsorok láttán, hogy kidolgozott háttérsztorival is rendelkezik a játék. A kampányok ugyanis hangulatos képregény átvezetőkkel indulnak és zárulnak, ám küldetések között ezekből egyet sem fogunk látni, ebből kifolyólag pedig nem lesz, mi vezesse a történetet. Maradunk tehát egyszerű pilóták, akik hirtelen kerülnek az események sűrűjébe ugyan, de végül magabiztos, rangos tisztként végzik (japánoknál értelemszerűen ez szó szerint értendő).
Aminek örültünk, az a – mégha nem is maximális – történelemhűség. A küldetések végkimenetele a választott oldaltól függően nem fog megváltozni. Tehát csak azért, mert az amerikaiak oldalán állunk, Pearl Harbor nem fogja megúszni egy-két lebombázott légvédelmi állással. A japánokkal pedig a játék végén ugyanolyan elkeseredett harcot fogunk vívni – életünket nem sajnálva, mint arra már utaltunk –, ahogy az a történelem során történt. A missziók eleinte változatosak: pusztítunk, védelmezünk, kísérünk, süllyesztünk és bombázunk. Kitűnő. Egy tizenöt küldetésből felépülő játékban az volna. De az Attack on Pearl Harbor negyvennyolcadik pályájánál már kicsit úgy éreztük, hogy tizedszerre ugyanazt a feladatot elvégezni unalmas. Maga a játékmenet nem laposodik el, félreértés ne essék! Csupán a változatosság az, ami hiányzott, tekintve, hogy maguk a pályák is meglehetősen hasonlítottak egymásra. Ugye a Csendes-óceán környezete eleve nem nyújt túl sok különlegességet: van víz, pár száz sziget, és még több víz. Ami miatt érdekes lehetne egy-egy helyszín, az az időjárás, az adott napszak: a készítők minden létező finomságot be is ültettek e téren a játékba. Lesz esős, borús, napos pálya. Lesz nappal, éjszaka, naplemente, hajnal – ami csak tetszik. Ez így mind szép és jó, viszont 50 küldetés után rohadt unalmas.
Ami az irányítható gépeket illeti, a felhozatal valakinek tetszeni fog, valakinek nem, ebben biztosak vagyunk. Összesen hat darab különböző repülő került a játékba, nemzetenként három darab három kategóriába sorolva. Nem vagyunk repülőszakértők, nekünk nem is volt többre szükségünk, jót mulattunk ezzel a hattal is. Ámde minden bizonnyal lesznek olyanok is, akiknek nem tetszik majd a szűk választék és az, hogy sokszor nem dönthetik el maguk, hogy milyen géppel induljanak harcba. A három kategória szerint vannak vadászgépek, bombázók és torpedóval felszerelt szörnyetegek. Mivel általában a küldetések során meg van kötve a kezünk küldetés szempontjából, így nem tudjuk eldönteni, hogy mivel induljunk a harcba: olykor lehet más géppel indulni, de a választás a küldetés tárgya miatt egyértelmű. Kísérő gépként értelemszerűen felesleges bombázóval menni, mert lassú, mint a disznó. Szárazföldi célpontok disztrojolásához felesleges a torpedó, hajók süllyesztésénél pedig használhatatlan a vadászgép.
A küldetések végén a játék értékelni fogja tetteinket: milyen gyorsak voltunk, hány hajót süllyesztettünk el, hány repülőt lőttünk le és hasonló érdekességekért kapunk pontokat, melyekért kitüntetéseket, erősítéseket a későbbi missziókhoz és előléptetéseket kapunk. Utóbbinak semmi haszna nincsen, de legalább jól hangzik, hogy admirálisok vagyunk és nem tizedesek. Kampányokon kívül lehetőségünk lesz úgy nevezett Dogfight-okat tolni. Ezeknek sok értelmét nem láttuk, bár két testvér örülni fog neki, aki presztízskérdést csinál abból, hogy ki a jobb egy játékban. Ezen játékmód keretében egy választott géppel, választott pályán bizonyíthatjuk azt, hogy mi vagyunk a Csendes-óceán parkettjének ördöge. Meddig húzzuk a folyamatosan áramló ellenfelekkel szemben, bizonyos idő alatt mennyi japánt lövünk ki, megadott számú ellenféllel milyen gyorsan végzünk. Mind-mind haszontalan érdekesség, bár gyakorolni jó. A játékban ugyanis helyet kapott a helyi hálózaton és online tolható többjátékos mód, amihez kell ügyesség. Meglepetésünkre sok szervert nem találtunk bejelentkezéskor és azok is lagoltak – nem volt túlzottan élvezetes a játék. Sokat romlik ráadásul az élvezeti faktor, ha belegondolunk, hogy bizony mindenki legalább olyan ász, mint mi. Egy óra alatt körülbelül három fraget sikerült szereznie a szerver legjobbjának, ugyanis a folyamatos összevissza repkedés során lehetetlen eltalálni valakit – persze ők se fognak lelőni minket. Kicsit tehát lehetett volna átgondoltabb a többjátékos mód.
A mesterséges intelligenciával sem voltunk megelégedve: összességében korrekt, de művel furcsaságokat. A legrosszabb az volt, hogy sokszor az egész csapat ráragadt egyetlen ellenfélre, mi pedig ott maradtunk egyedül tíz másikkal szemben – kicsit levert minket a víz ilyenkor, féltettük a küldetés végkimenetelét. Az ellenfelek rendben voltak, bár utáltuk, hogy rengetegszer nekünk jöttek (ilyenkor úgy pattantunk szét, mint két ping-pong labda): ezen esetben mi sérültünk, de ők nem. A grafikával meg voltunk elégedve: a gépek szépen ki voltak dolgozva, még a lyukak is látszódtak a szárnyon, amit ellenséges golyók ütöttek rajtuk. A környezet kissé puritán volt, ám mégsem panaszkodhatunk komolyabban. Az irányítás végtelenül egyszerű, mint említettük nem professzionális szimulátor az Attack on Pearl Harbor: egyetlen egérrel végigjátszhatjuk a játékot. A hanganyagra még ráfért volna egy kis utómunka: a gépek zümmögése meglehetősen kiábrándító, ráadásként sokszor csak a saját zajunkat halljuk, így elveszik az igazi hangulat.
Mindent összevetve az Attack on Pearl Harbor korrekt játék lett. Nem vártunk tőle sokat, ő sem ígért szenzációs teljesítményt. Egy viszonylag komoly kihívást nyújtó, egyszerűen megtanulható árkádjátékkal volt dolgunk. Bár már a szőr feláll a hátunkon a világháborús játékoktól, az Attack on Pearl Harbor-t mégis ajánlani merjük bármely játékosnak. Üres óráinkban kitűnő szórakozás lehet. (Szolgálati közlemény: a megszólításom mostantól fogva Admirális Úr! Köszi!)
Egyszerűségét mi sem bizonyítja jobban, hogy az egész játék egyetlen CD-n terpeszkedik, ami nem csupán az illegális játékforrásokat preferálók számára jó hír, hanem azoknak is, akik igencsak híján vannak merevlemezük értékes gigabájtjainak. Ebből kifolyólag ne is számítsunk sokra: ne várjunk professzionális szimulátort rengeteg akcióval, esetleg izgalmas és kidolgozott történettel. Elégedjünk meg azzal az árkádjátékkal, amit valójában fogunk kapni a pénzünkért.
A kampányok végigrohannak a Pearl Harbor-i eseményektől kezdve a csendes-óceáni hadszíntér összes fontosabb eseményén egészen 1945-ig: az Iwo Jima-i és a Midway-i ütközet csak egy lesz a sok közül, hiszen szám szerint ötven küldetés vár a játékosokra négy kampányra osztva. Amerikai oldalon Douglas Knox, míg a japánokat választva Zenji Yamada bőrébe bújva ismerhetjük meg a háborút két oldalról két-két hadjárat során. Komoly történet nincsen, pedig már-már azon hitbe ringattuk magunkat a kezdeti képsorok láttán, hogy kidolgozott háttérsztorival is rendelkezik a játék. A kampányok ugyanis hangulatos képregény átvezetőkkel indulnak és zárulnak, ám küldetések között ezekből egyet sem fogunk látni, ebből kifolyólag pedig nem lesz, mi vezesse a történetet. Maradunk tehát egyszerű pilóták, akik hirtelen kerülnek az események sűrűjébe ugyan, de végül magabiztos, rangos tisztként végzik (japánoknál értelemszerűen ez szó szerint értendő).
Aminek örültünk, az a – mégha nem is maximális – történelemhűség. A küldetések végkimenetele a választott oldaltól függően nem fog megváltozni. Tehát csak azért, mert az amerikaiak oldalán állunk, Pearl Harbor nem fogja megúszni egy-két lebombázott légvédelmi állással. A japánokkal pedig a játék végén ugyanolyan elkeseredett harcot fogunk vívni – életünket nem sajnálva, mint arra már utaltunk –, ahogy az a történelem során történt. A missziók eleinte változatosak: pusztítunk, védelmezünk, kísérünk, süllyesztünk és bombázunk. Kitűnő. Egy tizenöt küldetésből felépülő játékban az volna. De az Attack on Pearl Harbor negyvennyolcadik pályájánál már kicsit úgy éreztük, hogy tizedszerre ugyanazt a feladatot elvégezni unalmas. Maga a játékmenet nem laposodik el, félreértés ne essék! Csupán a változatosság az, ami hiányzott, tekintve, hogy maguk a pályák is meglehetősen hasonlítottak egymásra. Ugye a Csendes-óceán környezete eleve nem nyújt túl sok különlegességet: van víz, pár száz sziget, és még több víz. Ami miatt érdekes lehetne egy-egy helyszín, az az időjárás, az adott napszak: a készítők minden létező finomságot be is ültettek e téren a játékba. Lesz esős, borús, napos pálya. Lesz nappal, éjszaka, naplemente, hajnal – ami csak tetszik. Ez így mind szép és jó, viszont 50 küldetés után rohadt unalmas.
A küldetések végén a játék értékelni fogja tetteinket: milyen gyorsak voltunk, hány hajót süllyesztettünk el, hány repülőt lőttünk le és hasonló érdekességekért kapunk pontokat, melyekért kitüntetéseket, erősítéseket a későbbi missziókhoz és előléptetéseket kapunk. Utóbbinak semmi haszna nincsen, de legalább jól hangzik, hogy admirálisok vagyunk és nem tizedesek. Kampányokon kívül lehetőségünk lesz úgy nevezett Dogfight-okat tolni. Ezeknek sok értelmét nem láttuk, bár két testvér örülni fog neki, aki presztízskérdést csinál abból, hogy ki a jobb egy játékban. Ezen játékmód keretében egy választott géppel, választott pályán bizonyíthatjuk azt, hogy mi vagyunk a Csendes-óceán parkettjének ördöge. Meddig húzzuk a folyamatosan áramló ellenfelekkel szemben, bizonyos idő alatt mennyi japánt lövünk ki, megadott számú ellenféllel milyen gyorsan végzünk. Mind-mind haszontalan érdekesség, bár gyakorolni jó. A játékban ugyanis helyet kapott a helyi hálózaton és online tolható többjátékos mód, amihez kell ügyesség. Meglepetésünkre sok szervert nem találtunk bejelentkezéskor és azok is lagoltak – nem volt túlzottan élvezetes a játék. Sokat romlik ráadásul az élvezeti faktor, ha belegondolunk, hogy bizony mindenki legalább olyan ász, mint mi. Egy óra alatt körülbelül három fraget sikerült szereznie a szerver legjobbjának, ugyanis a folyamatos összevissza repkedés során lehetetlen eltalálni valakit – persze ők se fognak lelőni minket. Kicsit tehát lehetett volna átgondoltabb a többjátékos mód.
A mesterséges intelligenciával sem voltunk megelégedve: összességében korrekt, de művel furcsaságokat. A legrosszabb az volt, hogy sokszor az egész csapat ráragadt egyetlen ellenfélre, mi pedig ott maradtunk egyedül tíz másikkal szemben – kicsit levert minket a víz ilyenkor, féltettük a küldetés végkimenetelét. Az ellenfelek rendben voltak, bár utáltuk, hogy rengetegszer nekünk jöttek (ilyenkor úgy pattantunk szét, mint két ping-pong labda): ezen esetben mi sérültünk, de ők nem. A grafikával meg voltunk elégedve: a gépek szépen ki voltak dolgozva, még a lyukak is látszódtak a szárnyon, amit ellenséges golyók ütöttek rajtuk. A környezet kissé puritán volt, ám mégsem panaszkodhatunk komolyabban. Az irányítás végtelenül egyszerű, mint említettük nem professzionális szimulátor az Attack on Pearl Harbor: egyetlen egérrel végigjátszhatjuk a játékot. A hanganyagra még ráfért volna egy kis utómunka: a gépek zümmögése meglehetősen kiábrándító, ráadásként sokszor csak a saját zajunkat halljuk, így elveszik az igazi hangulat.
Mindent összevetve az Attack on Pearl Harbor korrekt játék lett. Nem vártunk tőle sokat, ő sem ígért szenzációs teljesítményt. Egy viszonylag komoly kihívást nyújtó, egyszerűen megtanulható árkádjátékkal volt dolgunk. Bár már a szőr feláll a hátunkon a világháborús játékoktól, az Attack on Pearl Harbor-t mégis ajánlani merjük bármely játékosnak. Üres óráinkban kitűnő szórakozás lehet. (Szolgálati közlemény: a megszólításom mostantól fogva Admirális Úr! Köszi!)
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.