A hazug kulcsa könyvkritika

A trilógia középső kötetében ott folytatódnak a kissé komolytalan Jal herceg megpróbáltatásai, ahol legutóbb, a Bolondok hercegében abbamaradtak. Mark Lawrence ezúttal sem bízta a véletlenre a dolgokat, miután hőseink bejárták a Metsző jég birodalmát, hullahegyeket hagyva maguk után, ismét dél felé veszik az útjukat, amelyet személyes tragédiák sora kísér. Hercegünk bajtársának családját kiirtották, így Snorri ver Snagasonnak immáron nincs vesztenivalója. Miután a kompánia megszerezte Loki kulcsát, azt a tárgyat, amely minden ajtót kinyit, már a cél is megvan: fel kell kutatniuk az alvilág kapuját, amin átlépve Snorri visszahozhatja szeretteit a halálból. Eszelős terv – ezt mindenki tudja, és gyakorlatilag kudarcra van ítélve, hiszen mások is szeretnék magukénak tudni a kulcsot.

Mark Lawrence a kortárs fantasy irodalom egyik legnagyobb alakja, hiszen már a Széthullott birodalom-trilógiával is bebizonyította, hogy az évek során elfáradt műfajba is lehet új életet lehelni. A végeredmény pedig olyan mint egy gyomros: rácsodálkoztam, elborzadtam, de perverz módon többet és többet akartam belőle. Az író stílusa, mély karakterei és történetvezetése olyan új irányt fektetett le, amitől az olvasó úgy érzi, korábban csak egy sötét és feneketlen kútban tapogatózott. Ám maga a világ az, amely igazán marasztaló: a nukleáris háborúban elpusztult Európában járunk, ahol újra középkori állapotok uralkodnak. Ebből mi vajmi keveset veszünk észre az Építők munkáira való utalásokon kívül, de mégis színesítik az amúgy darkosabb fantasy atmoszférát.


Azt már sejthetjük, hogy amit Jalan eltervez, az általában nem úgy lesz. Hiába értek véget hőseink megpróbáltatásai északon, a dél felé vezető úton is ezernyi veszély leselkedik rájuk. Jal, Snorri és a köpcös Tuttugu mellé két új bajtárs csatlakozik: az egyikük Kara, a bájos, ám titokzatos völva, és egy ártatlan farmergyerek, Hennan. Jal a vérmágia segítségével álmaiban megismeri családja múltját, kiváltképp nagyanyjáét, a Vörös Királynőjét. Fény derül arra is, hogyan alakult ki kötelék az uralkodó és a Néma Nővér között – ugye utóbbinak köszönhetik hőseink, hogy egyáltalán útra kellett kelniük. Ha ezek hosszabb-rövidebb visszatekintések nem lennének, nem tudnám megdicsérni a regényt – rögtön elmondom, miért.

Először is, hálátlan dolog egy trilógia második részét papírra vetni. A nyitórészben ugye a karakterek és a küldetést bemutatásával lekötik a figyelmünket, míg a záró darabban az epikus lezáráson van a hangsúly. Addig a középső kötet esetében megvan rá az esély, hogy időhúzásként hat, s ezt sajnos Lawrence sem tudta kivédeni. Oké, a párbeszédek és a környezet leírásai rendben vannak, ahogy a csatajelenetek is, de főleg a kötet elején nagyon feltűnő, hogy az író húzza az időt. Sok a felesleges maszlag, a narratíva egy helyben toporog – és így megy ez a könyv végéig. Persze rajtaütésekből nincs hiány, ahogyan a fanservice-ből sem, hiszen Jalanék összefutnak Jorg herceg bizalmasával, Gorgoth-tal és trolljaival.


Szerencsére Lawrence stílusa így is megmenti a könyvet, de a vöröshatárbeli fejezeteket és a déli városok pénzügyi világának ismertetését én egy az egyben kivágtam volna a regényből – unalmasok és érdektelenek. Ezúttal Snorri is kisebb hangsúlyt kap, karaktere nem fejlődött sehova sem: fájdalmába megcsömörlött, nincs vesztenivalója, eszelős lett és sokszor arrogáns. Ezzel ellentétben Jal már korántsem az a pökhendi semmirekellő, mint a trilógia elején, az átélt nehézségek hatására már sokkal együtt érzőbb mások iránt és nem hiányzik belőle a bajtársiasság sem. Elvégre, ha valaki – legyen az egy elkényeztetett herceg – folyton szenvedéssel találkozik, és hosszú hónapokig együtt utazik valakivel, előbb utóbb szívén viselni majd társai sorsát.

Szóval nem A hazug kulcsa lett Lawrence legjobb regénye. Félreértés ne essék, a cikk karakterlimitje miatt elsősorban a negatívumokra szorítkoztam, de ettől még bőven megvan benne az a többlet, ami magasan kiemeli a mezőnyből. Naná, hogy csattanóval zárul ez a könyv is, a szereplők pedig addigra nagyon közel kerültek hozzám, így bízom abban, hogy az író végül ráncba szedi magát és legalább akkora lezárást rittyent a trilógiának, amit sokáig megemlegetek majd.

A regénybe itt tudsz beleolvasni.