Indiana Jones és a kristálykoponya királysága visszatekintő kritika

19 év. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy George Lucas rábólintson, Steven Spielberg kötélnek álljon és Harrison Ford végre felvegye az ikonikus kalapot, felcsatolja az ikonikus ostort, és belevágjon a következő Indiana Jones-filmbe. Ha 1989-ben, Az utolsó kereszteslovag végén valaki kerek-perec kimondja, hogy ennyit kell várni a negyedik részre, a legtöbb rajongó valószínűleg azonnal eret vágott volna magán – és bár utólag könnyű okosnak lenni, anno egészen hamar kiderült, hogy egy új kaland bizony nem lesz egyszerű szülés. Nem csak azért, mert egy Indiana Jones-filmet sosem fáklyásmenet megcsinálni (a munkálatokat már a ’90-es évek legelején megkezdődtek, de a megfelelő McGuffin – ebben az esetben a cselekményt előremozdító ereklye – kiötlésénél komoly nehézségekbe ütköztek a készítők).

Nem csak azért, mert ott van három remek film, abból kettő olyan magasra tette a lécet, hogy azt azóta lehetetlen leverni. Hanem azért is, mert hiába született több sztoriterv, forgatókönyv, hiába merült fel egy rakás ötlet, hogy milyen irányba vigyék a folytatást, a kulcsemberekből álló trió (Lucas, Spielberg, Ford) közül mindig volt legalább egyvalaki, akinek épp nem tetszett valamelyik aktuális koncepció. Ráadásul az sem segített sokat a dolgon, hogy Spielberg a harmadik részben olyan nagyszerűen megtervezte a film utolsó jelenetét (Indy és társai John Williams fülbemászó muzsikájára lovagoltak bele a naplementébe), hogy azt nem csupán a trilógia, hanem a teljes Indiana Jones saga lezárásaként is fel lehetett fogni.

Lucas, aki időközben Az ifjú Indiana Jones kalandjai című tévésorozatban vizsgálta a karakter fiatal éveit, hamar új lehetőségeket fedezett fel, és az ’50-es években, valamint a korszak B-kategóriás filmjeinek a megidézésében látta a megoldást (a földönkívüliek már ekkor szóba kerültek), ami Spielbergnek és Fordnak sem tetszett (pedig még egy forgatókönyv is íródott az ötletből), majd ezután már Lucas is inkább a Star Wars előzménytrilógiájára koncentrált

Frank Darabont szintén készített egy szkriptet, ami állítólag annyira jól sikerült, hogy rögtön nekikezdhettek volna a forgatásnak, csakhogy azt meg Lucas dobta vissza, és ezután nagyjából még 8 esztendő kellett, hogy mozikba kerülhessen a várva várt kaland, egyben a dühödt rajongók darts-nyilakkal telelyuggatott céltáblája, A kristálykoponya királysága. Annak hogy a negyedik epizód ekkora negatív visszhangot, mit több, azóta azért már lényegében lelanyhult, de jó ideig óriási lángcsóvákban lobogó tüzes indulatokat váltott ki, talán az volt a legfontosabb oka, hogy egy olyan franchise örökségének kellett megfelelnie, amelyhez gyakorlatilag lehetetlen felnőni, és alapból is piszkosul hosszú volt az a 19 esztendő, ami Az utolsó kereszteslovag és A kristálykoponya királysága között telt el. Egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy a fél világ ezt várta, és az emberek rettenetesen ki voltak éhezve egy újabb Indiana Jones-filmre, mert hát valljuk be, hiába lett ez a sorozat lezárva, melyik rajongó mondott volna nemet legalább még egy kalandra?

Csak egy baj volt: baromira elkéstek vele. Ahogy már korábban említettem, 19 év rohadtul hosszú idő, és 1989 óta jó sok víz lefolyt a Dunán. Az egy dolog, hogy Ford is szép lassan megöregedett (a bemutatókor 60 felett járt – erre a problémára még visszatérünk), de már Lucas és Spielberg sem volt ugyanaz a nagy mesélő, mint hajdanán. Előbbi a Star Wars-előzményekkel a rengeteg rajongó legnagyobb bánatára nem tudta megismételni a régi varázslatot és félig-meddig sikerült vele lerombolnia egykori renoméját, utóbbi pedig komoly és komolykodó filmjeivel egyre távolabb került egykori játékos énjétől. Mindezek fényében nem is csoda, hogy A kristálykoponya királysága olyan lett amilyen – és noha még gyerek voltam (16 éves), amikor először láttam és ez az élmény újranézve sem sokat változott, teljesen meg tudom érteni azokat, akik már a premierkor kígyót-békát kiáltottak a készítőkre.

Bár a negyedik rész bőven megérdemli a savazást, legalább ugyanennyi pozitív dolog is áll mellette, ezért persze lehetetlen a pro-kontra érvek együttes felsorakoztatása nélkül írni róla. Kezdjük hát a negatívumokkal: mindjárt ott is van az a bizonyos, ismét csak természetfeletti erővel rendelkező ereklye, aminek apropójából hősünk ismét ringbe száll a gonosz erők (ezúttal nem a nácik, hanem a szovjetek) ellen. Az utolsó kereszteslovag és A kristálykoponya bemutatója közt eltelt időhöz hasonlóan a cselekmény is 19 évet ugrik az időben. 1957-et írunk, így amíg Lucas és Spielberg a klasszikus trilógiával köztudottan a ’30-as évek B-filmjei előtt tisztelgett, azoknak minden túlzásaival, emelkedettségével és bájával, addig itt már az ’50-es évek hangulatából kapunk egy jókora szeletet, a hidegháborús paranoiával, az USA és a Szovjetunió közt hajló fegyverkezési versennyel, az atombomba kísérletekkel, valamint az akkoriban csúcsra járatott UFO-mániával és az erre reflektáló korabeli sci-fi filmek megidézésével.

Ezek hol vicces, hol komoly kikacsintások és összességében az jellemző rájuk, hogy ezeknek egyik fele működik, miközben a másik fele nagyon nem. Mivel a címben szereplő kincset elég hamar összekapcsolják a földönkívüliekkel (emlékszem, a premier előtt kiszivárgott fotók és koncepciós rajzok láttán már fogtam a fejemet, de a moziban is végig imádkoztam, hogy ne erre fusson ki a sztori – pedig a film utolsó harmadáig is a néző arcába vágja a kis zöld emberkéket, szóval igazából nem is tudom, hogy mire számítottam), a rajongók nagy része már itt ledobta az ékszíjat, hát még a repülő csészealjnál. A probléma mindezzel nem is az, hogy alapjában véve a vallási témák és az UFO-k ne lennének meg egymás mellett, mert lényegében bármi lehet egy filmben, amíg az a saját világán belül következetes, hanem az, hogy a kivitelezés formája valahogy nem illik Indiana Jones univerzumához.

A klasszikus trilógiában többek közt pont az volt a jó, hogy a vallási témák remekül belesimultak a könnyed, kalandfilmes közegbe (még úgy is, hogy a Bibliát konkrétan készpénznek vették bennük), és egy Frigyládáról vagy egy Szent Grálról is simán el lehetett hinni, hogy létezik, sőt, mivel mindhárom részben a sztori egy-egy aspektusa volt felruházva természetfeletti tulajdonságokkal, épp annyira volt fantasy, amennyire kell, és nem katapultálta át a filmeket a kaland műfajból egy másik zsánerbe. Maximum a stílus volt már (lásd: A végzet temploma). A kristálykoponya királysága ezzel szemben, a telepatikus képességekkel rendelkező koponyákkal és a földönkívüli lényekkel (pontosabban interdimenzionális lényekkel – ha önmagában az UFO-k nem lettek volna elegek, Lucas még tovább csavarta a koncepciót) inkább már science fiction, mintsem hagyományos, zsigeri kalandfilm.

Szó, ami szó: keményvonalas Indy-rajongóként nagy nehezen bele lehet magyarázni a franchise szellemiségébe a dolgot (mint ahogy anno nekem is sikerült), de attól még nem áll túl jól ennek a karakternek és a fikciós világának, még ha nem is mond gyökeresen ellent a klasszikus trilógiában felvetett témáknak. No persze ez még nem minden, a filmben látott mutatványok sem kevésbé inkonzisztensek a korábbi részekkel. Azokban is voltak túlzások bőven, de az ott látható jeleneteket félig-meddig elfogadhatóvá tette, hogy sokat vágás nélkül vettek fel, és a főhős is minden zúzós akció után kimerült. Indy sérülékeny és fáradékony, mindvégig emberként kezelték, a képregényes stílus ellenére. Itt viszont eleve benne van már a korban, ami miatt a korábbi részek mutatványait is csak nagy nehezen tudná végrehajtani – A kristálykoponya királyságában látottakat meg pláne.

Ugyanis Lucasék nem elégedtek meg a régi akciójelenetek megszokott stílusával – helyette mindent hatványra emeltek. Indy a trilógiában esett, kelt, métereket zuhant, majd leporolta magát és ment tovább, miközben azért fájlalta egy kicsit a derekát? Itt már a nyitójelenetben minimum megkétszereződtek a korábbi távolságok és mélységek, majd végül egy nukleáris robbanás koronázza meg az egészet, amely kilométerekre röpíti a főhőst, aki egy hűtőbe bújva vészeli át az egészet egyetlen karcolás nélkül. A trilógiában 20-30 méterről lövik pisztolyokkal és puskákkal négyen-öten, miközben ő szűk épületekben, sötét bányákban, függőhidakon vagy motorcsónakban lohol a golyók elől? A negyedik részben a mellette száguldó autóból gépfegyverekkel tüzelnek rá folyamatosan, ráadásul mindössze 3 méterről, de nemhogy Indyt nem találják, még a járművet is alig. Hősünk pedig lazán rájuk ugrik, a fegyverekkel szembe.

A végzet templomában mentőcsónakkal ugranak ki egy repülőből, majd végigszánkáznak egy hegyoldalon, majd egy vízesésen? A kristálykoponya királyságában egyszerre három vízesésen zuhannak le (hozzáteszem, kb. féltucat snitt közepette) anélkül, hogy a kétéltű jármű átfordulna a levegőben, utána meg úgy összekapják magukat, mintha mi sem történt volna. A példákat hosszan lehetne még sorolni, de lényeg a lényeg: Lucas és Spielberg emelni akarta a tétet, többet, nagyobbat, látványosabbat mindenből, ám ezek (az öreg, megfáradt Forddal kombinálva) nem igazán szolgálták a film erényeit. A hitelességgel az előző részeket körülölelő okkult miszticizmus is repült, ami miatt a franchise tényleg a kalandfilm műfajának a csúcsát jelenti – és amelyből rengeteg később, jórészt felejthető wannabe Indy-próbálkozás merített. A kristálykoponya királyságával viszont az az ironikus helyzet állt elő, hogy a film pont azokat az alkotásokat majmolja, amelyek a klasszikus trilógiát koppintották, de annyira, hogy az egyik karakter személyisége egy az egyben ugyanaz, mint az 1999-es Múmiában, de még a sorsa is – ugyanúgy hal meg, ugyanolyan okokból kifolyólag.

Na persze A kristálykoponya királysága közel sem csak erről szól. Merthogy hiába nem éri el a szent és sérthetetlen trilógia színvonalát, hiába telt el majdnem két évtized, és hiába nem ugyanazok már a készítők, mint az aranykorban, a negyedik felvonásban így is megvannak Spielberg levakarhatatlan kézjegyei. Ahogy megrendez egy akciójelenetet, ahogy vezeti a színészeket, ahogy megformálja a köztük lévő kémiát és a humort, azaz azok az apró, de mégis nagyszerű rendezői megoldások, amiket egyszerűen csak Spielbergségnek hívunk, mind-mind megtalálhatók ebben a részben is. Igaz, hogy nem olyan mennyiségben és nem úgy, mint korábban – ám attól még igenis benne vannak. A nyitójelenetben a kalapot a fejére helyező sziluettel nagyszerűen mutatják be újra a főhőst, akinek elfogásához most is egy kisebb hadsereg szükséges, és bár az előző kaland óta sokkal öregebb lett, azért még mindig ott van a szeren.

Harrison Ford csibészes mosolya a régi, mi több, baromi jó volt újra látni egyik legikonikusabb szerepében: verekedik, ugrik, lő, lendületesen, energikusan, ahogy kell, bár a kora miatt kissé lassabban, ám ennek köszönhetően kellő öniróniával (a poénok nagy része pontosan erre reflektál, néhol egyébként igencsak frappánsan), ráadásul a kaszkadőrmutatványok többségét maga Ford csinálta. Akkoriban, a nagy átértelmezések, rebootok és újrakezdések tengerében Indy ott folytatta, ahol abbahagyta. Ennek fényében a képi világot is megpróbálták úgy alakítani, hogy az ne lógjon ki a fősodorból: a negyedik részt digitális kamerák helyett filmre forgatták, amelynek 70 százaléka a régi iskola szabályai szerint készült, a számítógépes effektek mellőzésével (azért CGI nélkül mégsem bírták ki, annak félresikerült megvalósítása párszor rendesen ki is szúrja a nézők szemét), az akciójelenetek tényleges levezénylésével.

Szóval lehet miért szidni a negyedik részt, de közben a pozitív tulajdonságairól sem szabad megfeledkezni. 15 év telt el a bemutató óta, leülepedhetett már az élmény – tulajdonképpen sok mindentől függ, hogy ki hogyan tekintett rá akkor és ki hogyan tekint rá most. A magam részéről jót szórakoztam rajta 2008-ban, és még ma is tudom élvezni, ha újranézem. Bevallom, egy Indy-film esetében sosem tudok elfogulatlan lenni, ezért az a bizonyos 8 pont is inkább egy jelképes 8 pont – mert bár látom és elismerem a hibáit, a legtöbbet meg tudom bocsátani. Mert hát ki ne lenne elfogult, ha gyerekkorának méltán legkedvesebb hőséről van szó?

Gamekapocs értékelés: 8

Eredeti cím: Indiana Jones and the Kingdom of the Crystal Skull
Rendező: Steven Spielberg
Producer: Frank Marshall
Forgatókönyv: David Koepp
Történet: George Lucas, Jeff Nathanson
Szereplők: Harrison Ford, Cate Blanchett, Karen Allen, Ray Winstone, John Hurt, Jim Broadbent, Shia LaBeouf
Zene: John Williams
Operatőr: Janusz Kaminski
Vágó: Michael Kahn
Gyártó: Lucasfilm Ltd.
Forgalmazó: Paramount Pictures
Játékidő: 122 perc
Eredeti premier: 2008. május 22.
Hazai premier: 2008. május 22.