Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag visszatekintő kritika

Nem hinném, hogy annak idején létezett bármiféle tényező, ami arra késztette volna George Lucast és Steven Spielberget, hogy ne folytassák egyik legsikeresebb frencsájzukat. Való igaz, a második Indiana Jones-film, A végzet temploma nem úgy sült el, ahogy mindenki várta, de a bevételi mutatók nem hazudtolták meg magukat, és a vegyes fogadtatás, valamint a nagy felháborodás ellenére is jól jártak a készítők. Ugyanakkor a folytatás sötétebb és brutálisabb hangvételét ért negatív kritikákból bőven volt mit tanulni – Spielbergék hamar le is vonták a megfelelő következtetéseket. Amelyek a következők voltak: harmadik epizódnak, azaz a trilógia zárásának mindenképpen Az elveszett frigyláda fosztogatóinak a szellemiségéhez kell igazodnia, szóval legyen könnyed, humoros, önironikus, de mindenekelőtt szórakoztató, a sztorija pedig ismét egy olyan ereklye körül forogjon, amely megszerzésének nem csak komoly súlya, tétje, hanem magának a kincsnek is konkrét történelmi jelentősége is van. Vagyis, hogy a haddelhadd egy olyan kincs apropójából induljon meg, ami ha rossz kezekbe kerül, akkor az általunk ismert civilizációnak vége, és onnantól fogva a gonosz seregei masíroznak vele végig a Földön.

A koncepció tehát hamar egyértelművé vált, mégis nagyjából öt esztendő kellett, míg Lucasék eljutottak a bibliai Szent Grálig, amiből Jézus Krisztus az utolsó vacsorán ivott (állítólag…), valamint Az utolsó kereszteslovagig, amely nem csupán a klasszikus trilógia, de egy korszak méltó lezárása is lett. Mindenféle szempontból zseniális, ízig-vérig Indiana Jones-film, pont úgy, ahogy szeretjük, pont úgy, ahogy szükségünk van rá. Nemhogy sikerült megismételnie A frigyláda sikerét, de úgy keverte ki a receptet, hogy a végeredmény nagyjából egyenrangú lett az első résszel – rengetegen vannak ezen a véleményen, de legalább ugyanannyian vallják azt is, hogy ez a legjobb felvonás a három közül. És akár előbbiről, akár utóbbiról van szó, mindkét táborral igencsak nehezen lehetne vitatkozni ezeknek az ellenkezőjéről.

Ahogy az egy Indiana Jones-filmnél lenni szokott, ezúttal is rengeteg ötlet fordult meg a tervezőasztalon, mielőtt testet öltött a végeredmény. Lucas régi elképzelését, hogy a következő történet egy kísértetkastélyban játszódjon, A végzet temploma nemtetszése miatt rögtön dobni kellett (azért érdekes belegondolni abba, hogyan alakult volna a frencsájz sorsa, ha a második epizód kritikai szempontból is sikert arat), a ’80-as években még csak forgatókönyvíróként tevékenykedő Chris Columbus egy komplett szkriptet szállított le Lucasnak a Majomkirállyal és a fiatalság forrásával a középpontban (ez egyébként fellelhető az interneten is – bár az írás dátumát tévesen 1995-re datálták), ám ebből sem lett semmi.

Valószínűleg azért, mert Lucas és Spielberg is inkább A frigyláda hangvételéhez és struktúrájához akart igazodni, a merész kísérletezgetések helyett – és ennek köszönhetően Az utolsó kereszteslovaggal egyrészt csúcsra járatták mindazokat az elemeket, amik A frigyládában egyszer már működtek, másrészt a személyesebb, intimebb narratíva behozásával a főhős jellemét és motivációit is új rétegekkel gazdagíthatták.

Előbbit nem is kell különösebben magyarázni: a cselekmény újra a keresztény miszticizmus köntösében mozog, ismét ellátogatunk az arab világ kopár sivatagába és kanyonjaiba, megint itt vannak a nácik, illetve a humor és a romantika is komoly szerepet játszik a sztoriban. Az utolsó kereszteslovag igazi bravúrja viszont, ahogy már korábban is említettem az, ahogy ezeket a jól bevált tulajdonságokat konkrétan megkétszerezi. A Szent Grál ereje zokszó nélkül ugyanakkora, mint a Szövetség Ládájáé (nehéz eldönteni, hogy papíron melyik kegytárgy jelentene nagyobb veszélyt a világra). A helyszínek kellően változatosak és száz százalékig kompatibilisek a műfajjal (Velence katakombái, a brünwaldi kastély, majd pedig Iskenderun – a díszletek sokkal epikusabbak, látványosabbak).

Ami a gonoszokat illeti, a film a műgyűjtő gazembert (Walter Donovan) és a kegyetlen német tisztet (Vogel ezredes) illetően is A frigyládára hajaz (mindkét karakter egy fokkal kidolgozottabb, mint az első rész ellenfelei), ami pedig a romantikus szálat, ott az aktuális női főszereplő aljas köpönyegforgatása is egy következő szintre emeli Indy gyengébbik nemmel való kapcsolatát, egyúttal többé, összetettebbé teszi a megszokott, átlagos férfi-női viszonynál.

És akkor a tempós akció-szekvenciákról, valamint a szintén briliáns humorról még nem is beszéltünk. Mostanra, hogy Spielberg már „felnőtt” és inkább a komoly, szinte már túlontúl száraz drámára koncentrál, régi klasszikusokat elevenít fel (hozzáteszem: véleményem szerint feleslegesen), no meg a saját, régen tovatűnt gyerekkoráról állít szirupos emlékeket, sokan nem csak azt felejtették el, hogy régen mennyire jól tudott mesélni (ami talán ebben a filmben mutatkozik meg a legjobban – megszámolni sem lehet a felejthetetlen, pöccre pontosan adagolt pillanatokat), hanem azt is, hogy milyen baromi jó akciójeleneteket tudott rendezni.

Indy földön, vízen és levegőben is megméretteti magát, a felvezetésként funkcionáló visszaemlékezés remek előjáték (amikor az 1912-ben zajló ifjúkori kaland csúcspontján a főhős későbbi megjelenésére hajazó kincsvadász a tisztelet jeléül a tapasztalatlan, de vakmerő kölyök fejére teszi a kalapját, amely mögül a következő pillanatban már egy felnőtt férfi vigyorog vissza, az a felnőtté válás briliáns ábrázolása mindössze egyetlen vágással), a motorcsónakos üldözés szépen felvezeti a menekülést az osztrák kúriából, a cselekmény pedig a zseniális tankos akcióval éri el a zenitjét, ami minden szempontból viszi a prímet. Onnan már tényleg nincs feljebb, sem ebben a filmben, sem a folytatásokban, és előbbire a készítők is rájöttek: a lezárás jóval visszafogottabban zajlik. Egyfajta kellemes utójátékként, szépen keretbe zárva ezzel a teljes filmet.

És persze ott van a nagyszerű humor, ami aztán tényleg köröket ver A frigyládára – és ez nem csupán a forgatókönyv érdeme (amelynek dialógusaiba csak úgy nem mellesleg az elsősorban színdarab íróként tevékenykedő Tom Stoppard is bele-belegépelt), hanem Sean Conneryé is, aki Indy apjaként teljesen új színt visz a sorozatba. Rajta keresztül jobban megismerhetjük a főhőst, Forddal az összes közös jelenetük fantasztikus, a bájos és vicces egysorosoknak se szeri, se száma, és nem utolsó sorban a rengeteg helyzet- és jellemkomikum során sem fordul vígjátékba vagy nevetséges paródiába az egész, mindvégig megőrzi a cselekmény drámai szálát és morális vetületét, összességében remekül keretbe is zárja a trilógiát.

Indiana Jones emlékezetesen nyitotta a ’80-as éveket A frigyládával és szintén emlékezetesen zárta le azt Az utolsó kereszteslovaggal. Nem nehéz észrevenni az alkotók szándékát sem, hogy egységessé tegyék a három részt (az első felvonásban: „Marcus, megszereztem, itt volt a kezemben”, itt pedig: „Marcus, megvan!”), szépen lekerítsék, ahogy kell, egyúttal pontot tegyenek az egész sorozatra. És ezt nem is lehetett volna jobban átadni azzal, hogy a film végén Indy, társaival együtt ellovagol a naplementébe, egyenesen a halhatatlanság felé. Mert Kristálykoponya királysága ide, Sors tárcsája oda, Az utolsó kereszteslovaggal valóban pont került kedvenc régészprofesszorunk kalandjainak a végére.

Izgalmas, könnyed, szórakoztató, lebilincselő, frappáns és humoros, a tökéletes kalandfilm megtestesítője, minden megvan benne, ami miatt Indiana Jones rajongó az ember. Ennek fényében tökéletes lezárás is. Minden más csupán nosztalgikus utózönge, amelyek hiába sikerültek jól, az eredeti trilógiával akkor sem lehet egy lapon említeni őket.

Gamekapocs értékelés: 10

Eredeti cím: Indiana Jones and the Last Crusade
Rendező: Steven Spielberg
Producer: Robert Watts
Forgatókönyv: Jeffrey Boam
Történet: George Lucas, Menno Meyjes
Szereplők: Harrison Ford, Denholm Elliott, Alison Dody, John Rhys-Davies, Julian Glover, Sean Connery, Michael Byrne, River Phoenix, Robert Eddison
Zene: John Williams
Operatőr: Douglas Slocombe
Vágó: Michael Kahn
Gyártó: Lucasfilm Ltd.
Forgalmazó: Paramount Pictures
Játékidő: 128 perc
Eredeti premier: 1989. május 24.
Hazai premier: 1989. október 26.