Dragon Ball Z for Kinect teszt

Ismét mélyre merülünk abban a mocsárban, ami a Kinect és a hardcore játékok kombinálásából dagadt ki, és sajnos már kiderült, hogy abszolút semmi jó nem származhat belőle. Nos, a Drabon Ball Z for Kinect sem kivétel ez alól, bár, ha választanom kéne, hogy mivel kínozzanak, lehet, hogy inkább a Fable-t választanám. Az új DBZ-játék ugyanis minden szinten annyira rossz, hogy az már fájdalmas – és ezt most szó szerint is lehet érteni, mert, ha csak nem vagy Rubint Réka, valószínűleg egy menet után instant izomláz fog kialakulni a végtagjaidban. Edzésnek tehát még akár jó is lehet, bár akkor inkább betenném a YouShape Fitness-t úgy, hogy közben senki ne lásson. Mióta véletlenül megnéztem a Szex és New York-filmet úgyis mindenki azt mondja, hogy csaj vagyok.


Szóval, a DBZ for Kinect egy nagyon egyszerű játék,fő és gyakorlatilag egyetlen részét ugyanis a sztori képezi. Bár ezt idézőjelbe is tehetném, mert a sztori jelen formájában annyit tesz, hogy végigmegyünk a sorozat összes ismert és jelentős harcán, mindenféle körítés nélkül. Mondjuk tény, hogy körítés amúgy sem kell, mert az utóbbi évek DBZ-játéközöne után úgyis már mindenki vágja a teljes történetet oda-vissza még akkor is, ha esetleg az anime valamiért kimaradt volna. Tehát jönnek egymás után a nagyobb küzdelmek, Vegitával, Dermesztővel, Cellel, Buu-val és a többiekkel, nekünk pedig csak annyi a dolgunk, hogy megverjük az egyiket, majd jöhet a következő.


Ugyan nem emlékszem már pontosan a sorozat különböző jeleneteire, de azért 90%-ra mondom, hogy körülbelül pontosan ugyanúgy játszódnak le az egyes átvezetők, ahogy azt Toriyama annak idején kitalálta. Ezért tehát piros pont jár, mint ahogy a szinkronhangokért is, akik közül ugyan nem mindenki eredeti, de azért értik a dolgukat. Amiért pedig duplán piros pont jár, az a grafika, ami egyértelműen a játék legnagyobb erőssége: tényleg eljutottunk arra a szintre, hogy már sokkal jobban néz ki, mint az eredeti mű, ezen a téren egyáltalán nem lehet belekötni. 


Reméltem, hogy nem veszitek észre, mennyire próbálom kerülni, hogy a játékmenetről kelljen beszélni, de gondolom most már azért elég feltűnő. És még feltűnőbb lenne, ha ezen a ponton azt kezdeném el ecsetelni, hogyan kell tökéletes medium-rare bélszínsteaket sütni. Nos, érdemes a bélszínszeletet mindkét oldalon alaposan behinteni sóval és borssal, esetleg némi fokhagymával megkenegetni, ízlés szerint. Ezt követően alaposan mártogassuk meg olívaolajban mindkét oldalát, közben pedig tegyük oda a serpenyőt a gázra, maximum lángon, de teljesen üresen. Ha már elérte a lehető legforróbb szintet, dobjuk rá az olajban fürdő husit, és kezdjük el nézni az órát. A tűzhely erősségétől és a serpenyőtől is függ, mennyi ideig kell sütnünk, mindenesetre nálam a medium-rare szintet körülbelül 1 perc 40 másodpercnél éri el, ekkor fordítsuk meg, és a másik oldalán is süssük ugyanennyi ideig, majd a tányérra kiszedve hagyjuk pihenni 1-2 percig. Steakburgonyával és jóféle száraz vörösborral fogyasszuk. Ha igazán prók akarunk lenni, süssünk egy tükörtojást a tetejére, a nagyon-nagyon prók pedig libamájas-gombás ragut is készíthetnek mellé, de az már többszörösen haladja meg az én konyhai tudásomat.


Tehát, ott tartottunk, hogy elkezdődik a harc. Az irányításba nem sok beleszólásunk van, előttünk terpeszkedik az ellenfél, nekünk pedig csak annyi a dolgunk, hogy ütéseket és rúgásokat imitálva kezdjünk el vadul kalimpálni a Kinect felé. Minél gyorsabban tesszük ezt, annál hamarabb fogy el az ellenfél nyilvánvalóan, közben pedig arra sem kell nagyon figyelnünk, hogy ő esetleg visszatámadna. Néha ugyan megteszi, de olyan lassan, mintha el akarna közben aludni, nyilvánvalóan azért, hogy egyszerűen ki tudjunk térni a csapás elől elhajolással, vagy a karjaink magunk elé húzásával ki tudjuk védeni azt. De, ha nem térünk ki az se baj, mert egyáltalán nem jelent semmiféle veszélyt, ha bekapunk egy-két ütést.


A kalimpálással az a célunk, hogy feltöltsünk egy mérőkét, s ha ezt sikerült abszolválnunk, kapunk egy kis átvezetőt, melyben emberünk hivatalosan is rommá veri ellenfelét, majd folytathatjuk a kalimpálást, vagy megszórhatjuk a szerencsétlent apró energiatámadásokkal – tenyerünkkel előre a Kinect felé terelve a levegőt. Ha pedig úgy érezzük, hogy testileg és lelkileg felkészültünk, megpróbálhatunk előhívni egy igazi KI-támadást, például egy böhömnagy kamehamehát. Ennek feltöltése a sorozathoz hasonlóan iszonyatosan hosszú folyamat, miközben különböző, a képernyőn létható testhelyzeteket kell felvennünk. Ezeket a Kinect nem fogja érzékelni, bárhogy is próbálkozunk, már persze akkor, ha egyáltalán el tudtuk indítani a támadást, amihez a szükséges mozdulatot szintén nem fogja érzékelni a Kinect.


Ezek közben néha bejönnek olyan átvezetők is, melyek a harcok fontosabb, a sorozatból is ismert állomásait mutatják be, és közben QTE-szerűen különböző mozdulatokat kell végrehajtanunk. Ezek általában egyszerű hajolgatásokból állnak, ám alkalmanként „összetettebb” mozgásokat is megkövetel tőlünk az anyag, amiket szintén nem fog felismerni a Kinect, így egy megoldás marad: összezúzni a lemezt és az önkormányzat által kijelölt tüzelési napon elégetni a francba, hogy lehetőleg az utókor se találhasson rá, maximum megolvadt tiktatkos doboz formájában.


Habár az első pár percben még akár élvezetesnek is tűnhet a játék, ez az érzés nem tart sokáig. Az ütögetés-rugdalózás iszonyatosan fárasztóvá és unalmassá válik az első kör után, a többi részt pedig teljesen hazavágja, hogy a Kinect nem működik. Ahogy azt már említettem, ennyi a játék, minden harc pontosan ugyanerre a sémára épül, és minden irányítható karakterünk pont ugyanúgy küzd. Habár QR-kódos kártyákkal elméletileg lehetne bővíteni a harcosok felhozatalát, az előbbi miatt nincs semmi értelme. Mint ahogy ennek az egész játéknak sincs.